Pandora magja (Neteyam ff.)

II./43.

„ Réges régen, az Első Dalok idején volt két fiatal na'vi az omatikaya klánból, Ralu és Entu. Entu árva volt, akit Ralu családja befogadott és felnevelt. A két fiú testvérként tekintett egymásra és jóban rosszban segítették a másikat. Ralu ösztönös vezető volt, amihez nyugodt és kedves természet párosult. Entu mindig arra vágyott, hogy nevét egyszer majd dalok zengjék és fenn maradjon az utókornak. Az utóbbi fiú kívánsága teljesült, de milyen áron?

A két fiúnak maga mögött kellett hagynia az otthonát, hogy egy küldetést végre hajtsanak, de volt egy segítőjük is: Tsyal a tawkami klánból. A három fiatal útra kelt, hogy megmentsék az omatikaya klán Otthonfáját egy előre megjósolt katasztrófától. Eywa segítségét kellett kérniük, hogy a biztonságot adó fa nem pusztuljon el. Mindenek anyja próbára tette őket, mert a három fiatal egyikének meg kellett ülnie Torukot. A kiválasztott Entu lett, ő volt az első Toruk Makto. A fiatal na'vik megkapták Eywatól a ''segítséget", ami megmentette az Otthonfát a teljes pusztulástól. Ezek után később Ralu lett az új olo'eyktan az omatikayaknál, míg Tsyal a tawkamiknál. Entu pedig a 'Fkew Toruká Maktoyu' nevet viselte élete végéig, ami annyit jelent: dicső Toruk lovasa. Sok-sok millió év után is énekeljük ezeket a dalokat, ami nevüket dicsőíti.

Mi volt Eywa segítsége? Ezt csak Ralu, Entu és Tsyal tudhatta, ezért, ezt titokban kellett tartaniuk. Miután ők távoztak az élők közül a vének és a többi klán tsahíkja azt suttogták, hogy újra eljön közénk három na'vi, akik változást hoznak majd. Azonban nem a szokványos módon, Toruk háton érkeznek majd, hanem sokkal nagyobb befolyásuk lesz, mint az átlagos na'viknak. Eywa erejének egy részével fognak rendelkezni, de akár úgyis mondhatjuk, hogy maga Mindenek anyja tér közénk az ő testükben. Mikor fog ez bekövetkezni? Nem tudja senki sem csak maga Eywa."

Az új otthonom felé tartottam ikranom hátán, aki kitartóan szelte az eget velem és minden holmimmal a hátán.

- Síltsan, Omana, síltsan*! – lapogattam meg a nyakát. (* Jól van, Omana, jól van!)

Az erős szél borzolta fonott tincseimet és utazó poncsóm halkan suhogott rajtam. A nyílt óceán fölött repültem, ami a széltől vészjóslóan háborgott, ijesztő volt és tekintélyt parancsoló. Egy két öböl fölött repülve volt pár szikla, amik magasan nyújtózkodtak az ég felé. Fél napja repülök, de még nem tudtam megállni pihenni, nem volt egy kisebb sziget sem, amit biztonságosnak találtam volna. Hajtott az úticélom mihamarabbi elérése, nem szerettem volna egy percet sem elpazarolni.

A pontos irányt nem tudtam merre kell mennem, de az ösztön hajtott, a belső hangomra hallgattam. Erőltetetten bámultam magam elé és próbáltam ébren maradni, de a szemeim már égtek és szúrtak a fáradtságtól. Ilyen pillanat volt a mostani is, szemeim leragadtak és lassan kezdett elernyedni a testem. Percek vagy másodpercek estek így ki az utazásomból, nem érzékeltem rendesen az időt. Egy kurjantásra kaptam fel a fejem, de nem tudtam, hogy jól hallottam-e vagy csak a képzeletem játszott velem. A hang vélt irányába kaptam a fejem és kerestem a szemeimmel a hanghoz tartozó na'vit. Távolban láttam egy ikrant a lovasával együtt, aki hevesen integetett nekem, majd újabb kurjantással jelzett, hogy barátságos szándékkal közeledik felém. Szemeim feladták a szolgálatot, nem láttam ki az.

- Vitraya te Tskaha Eywa'ite*! – kiáltotta a nevem a na'vi, ahogy közelebb ért. (* Vitraya, Eywa lánya!) Hangja alapján férfi szólított és ismerős volt, hallottam már többször is.

- Akwä? – kérdeztem először magam elé suttogva, majd már utána felbátorodva szólítottam. – Akwä te Hufwe Atan'tey'itan*! – kiabáltam, mire a férfi lendületes kar mozdulatokkal jelzett vissza. (*Akwä, Atan'tey fia!) Elindultam irányába, hogy aztán félúton össze találkozzunk.