Pandora magja (Neteyam ff.)

34.

                                                                                    Pxey zísítay hawngkrr

                                                                       .           (Három évvel később)

- Oh, Mindenek anyja, adj nekem útmutatást. – sóhajtottam, majd hozzá csatlakoztam a Lelkek fájához és letérdeltem a földre.

Nem tudom napját mikor léptem kapcsolatba vele utoljára. Először magamat szerettem volna felépíteni, nem tudtam volna elbírni a terhet, hogy újabb üzenetet vagy látomást kapjak tőle. Most viszont szükségem volt rá, kellett, hogy kirántson a tehetetlenségemből.

- Ma'eveng*. – hallottam meg Eywa hangját. (*Gyermekem.) – Végre itt vagy, már vártam rád.

- Ne haragudj, hogy nem jöttem korábban, nem voltam rá képes. – hajtottam le a fejemet.

- Tudom, Vitraya. Minden gyermekemet a szívembe zárom, én nem azért vagyok, hogy haragot tartsak. – mondta. Hangja lágyan simogatta a lelkemet és éreztem, hogy melegség önti el a testem.

- Nagy szükségem van a tanácsodra. – fújtam egy nagyot.

- Tele vagy gátakkal kedvesem, falakat húztál a lelked köré. – szólt.

- Igen, mert elveszítettem a gyermekemet és Neteyamot. – hunytam le a szemeim.

- Én veled voltam végig, éreztem minden fájdalmadat. – sóhajtott. – Emlékszel az álmokra, amikor vérben úszott a tested?

- Igen, nem tudnám elfelejteni. – ráztam a fejem, majd hirtelen élesen erős fények kezdtek villódzni előttem. Emlékképek pörögtek előttem az álmomból, majd Eywa ugyanezt tette a vetélésem emlékeivel is. Zokogva kaptam a mellkasomhoz, ott, abban a pillanatban állt össze a kép számomra. Az álmot azért küldte nekem Mindenek anyja, hogy lássam mi vár rám, de akkor még nem jöttem rá.

- Sajnálom gyermekem, hogy feltéptem a sebeidet, de tudnod kellett ezt. – mondta és közben a vállamon melegséget éreztem. – Viszont ez még korántsem a vége. – hívta fel a figyelmem egy újabb szörnyűségre.

- Lehet még ennél rosszabb? – szipogtam.

- Fel kell készülnöd rá, hogy aztán vissza tudd állítani a rendet, de egyedül nem fog menni. – mondta.

- Mire gondolsz? – kérdeztem, miközben a könnyeimet töröltem le az arcomról.

-**„Ha elmész,
Elmész a falig
Akkor mássz át.
Nem az a kérdés, hogy jutottál el eddig
Hanem hogy merre mész tovább

És ki vár majd ott még rád?

A szív mindig fáj
Mert benned él a gyógyulás
A fal túloldalán
Te csak magadra vársz

A traumád!
Épp akkora, hogy rá állj
Csukd be a szemed, hogy át láss
Mindkét oldalon te állsz

És akkor ki menjen tovább?
Melyikőtök talál majd rád?

...

Mert szabad az akarat
Ki járt már föld alatt
Tudja az utakat oda vissza
Magadat építsd
És ne a falakat
Minden tégla
A lelked darabja

A földtől az égig
Csak így érhetsz végig." – adta a kacifántos üzenetet Eywa.

- Meg kell keresnem önmagam. – mondtam ki hangosan a gondolataimat.

- Olyan dolgokra leszel képes gyermekem, mint még soha senki, de Kirire is szükséged lesz. – válaszolt, majd megszűnt a kapcsolat Eywaval.

Leválasztottam kurumat a fa nyúlványáról, majd felálltam a földről. Többet kell foglalkoznom a lelki békémmel és az elmémmel, saját magam érdekében.