A történet egy fiatal na'vi lányról szól, akit Eywa életben tartott és kiválasztott. Szülei ismeretlenek számára és az egész omatikaya klánnak egészen addig, míg rá nem ébred ki is ő valójában. Ezzel a teherrel kell megbirkóznia és közben a szerelem...
- Köszönöm, Mo'at, hogy meséltél nekem. – mosolyodtam el.
- Szívesen tettem. – fogta meg kezemet. – Most már tényleg megyek a dolgomra. Ha szükséged lenne rám, tudod hol találsz. – mosolyodott el ő is, majd bólintva reagáltam szavaira.
A tsahík távozása után a gondolataimba mélyedtem és törtem az agyam a bennem kavargó kérdéseken. Mo'at azt mondta, hogy figyeljek befelé és meghallom Eywat, de jelenleg azt éreztem, hogy kézzel fogható vissza igazolásra van szükségem. Meg kell tudnom, hogy merre menjek tovább most az életemben. Azt éreztem megfeneklettem és kell valami jel, hogy tudjam mi érdemes csinálnom, önállóan jelenleg nem lennék képes dönteni. El kell mennem a Hangok fájához, hátha többet tudok meg magamról, de talán lehet jobb lenne, ha ezt mind elengedném és megpróbálnám élni az életem. Egy normális életet élni, mint mindenki más, de nekem ez lehetséges lenne? Nem tudom már homokba dugni a fejem ennyi minden megtörtént dolog után. Nem menne, hogy fejet hajtva tegyem a rám kirótt kötelesseget és tsahík legyek Tarsem mellett. Az nem én lennék, nem az a Vitraya, aki mindig is felhőtlen volt és szerette a fiút, akivel együtt nőttek fel. A fiú, aki már férfi lett az elmúlt három év alatt, akit lehet már soha nem látok, aki nagyon úgy néz ki, hogy az unokaöcsém.
Ezen gondolatok közepette haladtam ikranom felé, akit ismét elhanyagoltam az elmúlt egy hétben. Meg sem érdemlem a szeretetét ennek a csodálatos teremtménynek.
- Kaltxí hí'i 'evenge*! – mosolyodtam el, ahogy oda értem Omanahoz, aki érdeklődve pillantott rám. (*Szia, kislány!) – Nagyon haragszol rám? – vakargattam meg az állát. Fejét a kezembe nyomva élvezte a kényeztetést, majd megrázta magát. – Ezt nemleges válasznak veszem. – nevettem fel. – Repüljünk egyet. – simítottam végig nyakán, mire ő elém tartott kuruját. A tsaheylu után felpattantam a nyeregbe és alá bukva a szirtről reppentünk ki a táborból.
A fények kint már jelezték, hogy délután van és pár óra múlva bekövetkezik a fogyatkozás. Nem akartam túl sokat időzni, csak azt a bizonyos jelet szerettem volna megkapni, hogy merre haladjak tovább az életemben.
Omana békésen vitorlázott a levegőben, közben csapott párat szárnyaival. A szél süvített bőrszárnyai alatt, aminek hangja nyugtató volt. Most az egyszer éreztem azt, hogy nem izgulok, miközben a Hangok fái felé tartok. Már szinte idegen volt a nyugodtság érzése, de most valahogy mégis átjárta a testem, tudtam, hogy jól cselekszem.
- Sietek vissza hozzád. – simogattam meg ikranom fejét, miután leszálltam róla a landolást követően. Ő csak nagyokat pislogva nézett vissza rám, de megértette, amit mondtam neki.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Nyugodt léptekkel haladtam a fák felé, olyan érzés fogott el, mintha már vártak volna rám az őseink. Az egyik kezemmel egy nyúlványt fogtam meg, míg a másikkal a kurumért nyúltam. Rácsatlakozva a fára a pupilláim kitágultak és erős fény vett körül. Hallottam szívem dobogását, ami erősödött, ahogy megjelent előttem újra a Ranteng Ultrali, a metkayina Szellemfa. Fényesebben ragyogott, mint eddig és valami megmagyarázhatatlan erő húzott hozzá.
