Pandora magja (Neteyam ff.)

28.

A napok alatt sokat gyógyult a sérülésem, de nem engedtek még ikrán hátra. Így volt ez a mai napon is. Mérges és csalódott voltam egyben, hiszen már nem volt bajom, csak a fájdalom maradt fent minimálisan. A kötés is lekerült már a vállamról, így tudtam volna én is repülni.

- Neteyam, ma is jössz velünk járőrözni. – mondta Jake fiának reggeli után.

- Mikor indulunk? – kérdezte apjától a fiatal harcos.

- Kora délután. – válaszolt röviden az olo'eyktan.

- Uram, én nem mehetnék? – kérdeztem félve.

- Nem, Vitraya, még nem jöttél rendbe teljesen. – rázta a fejét Jake. Csalódottan bólintottam, hiszen mást úgy sem tudtam volna tenni.

- Jobb, ha pihensz még és sokkal gyorsabban elmúlik a fájdalom is. – szólalt meg Neytiri és mosolyogva próbált jobb kedvre deríteni. Én is eleresztettem egy halvány mosolyt, de nem lett jobb a kedvem. Legszívesebben Jake szavainak ellentmondva velük mennék, de ezzel csak magamra haragítanám.

- Nem sokára te is velünk tarthatsz. – simított végig államon Neteyam, mikor a reggeli után vissza tértünk a maruimba. Azzal az ürüggyel jött el velem, hogy megnézi valóban pihenek-e.

- Nincsen már semmi bajom. – fújtattam miközben a fejemet ráztam.

- Hát ez nem teljesen igaz. – tűrt egy fonatot a fülem mögé, ami az előbbi reakciómnak köszönhetően szabadult ki rakoncátlanul a többi közül.

- Yawntu, ne gyere te is ezzel, kérlek. – forgattam szemeimet.

- Az igazságot mondom. – nevetett fel a reakciómon.

- Ez nem igazság. – duzzogtam, majd nyakába fúrtam arcomat, ahogyan megöleltem.

- Nem leszek sokáig távol, ígérem, és éjszaka megint együtt leszünk. – mondta lágy hangon.

- Rendben. – sóhajtottam. – Már szét vet az unalom, hogy állandóan a maruiban vagyok.

- Tudom yawntu, de mindenki a legjobbat szeretné neked. – simított végig a hátamon, amitől jóleső bizsergés futott át a testemen. – Főleg én.

Fejemet felemelve a szemeibe néztem és elvesztem azokban a gyönyörű sárga íriszeiben. Én is aggódnék érte fordított esetben és a legjobbat szeretném neki.

- Csodás vagy. – mosolyodott el Neteyam és szemeivel az arcom vonásait vizslatta. Hirtelen nem tudtam mit reagálni, ezért elmosolyodtam zavaromban, mire ő még szélesebb vigyorral díjazta. Nem igazán tudom jól a helyén kezelni a bókokat, őszintén szólva. Lábujjhegyen pipiskedve nyomtam egy lágy csókot ajkaira. Kezeit a derekamra simította és viszonozta a csókot. Minden pillanatomat vele szeretném átélni legyen szó bármiről, mert mi ketten itt vagyunk egymásnak.

- Átkozottul szeretlek. – suttogta ajkaimra Neteyam, miközben elválltunk egymástól egy pillanatra.

- Yawntu. – mormogtam és újra megcsókoltam. Percekig élveztük egymás simogató csókját és érintéseit, majd Neteyam a homlokát az enyémnek döntötte és egyik kezét az arcomra simította. Nagyot sóhajtva hunytam le szememet és tenyeremet a szívére helyeztem. Értem dobogott, ahogy az én szívem ő érte tette ugyanezt. – Ugye mindig itt leszünk egymásnak? – suttogtam.

- Frakrr*. – válaszolt. (*Mindig.)

- Most már mennem kell. – simított végig arcomon Neteyam, miközben felkelt mellőlem a földről.

- Vigyázz magadra, kérlek! – nyúltam keze után, mire ő mosolyogva lépett vissza hozzám.

- Érted megteszem. – nyomott egy csókot a homlokomra, majd rám mosolyogott és kilépett a maruimból.