Pandora magja (Neteyam ff.)

II./56.

Neytiri mese estje után aludni készültünk, de én egyáltalán nem voltam álmos. Ezután a történet után nem tudtam volna lehunyni a szemem. Azonnal beszélni akartam volna Kirivel és Lo'akkal, de ma már nem tudtam megtenni. Jake így is mérges ránk, nem mertem volna megkockáztatni, hogy még elmenjünk egy éjszakai sétára.

Tuk a mesélés után szinte egyből elaludt és mindannyian elhelyezkedtünk. Mindenki a függőágyában volt én pedig szokásosan a szőnyegen vártam, hogy Neytiri eloltsa a tüzet és sötétség boruljon a maruira. Amikor ez bekövetkezett síri csend lett és szinte moccani se mertem. Frusztráltnak éreztem magam és még levegőt se mertem venni szinte. A gondolataim ezer felé cikáztak és egy percre sem hagytak nyugodni. Néztem a marui tetejét, a sötétségbe bámultam bele, mintha onnan vártam volna minden kérdésemre a választ. Egyszerre tudni akartam volna mindent, ez a folytonos fejtegetés kezdett kikészíteni, de tudom, hogy Mindenek anyja szándékosan nem zúdítja azonnal a nyakamba, mert nem biztos, hogy készen állok rá. Vagyis én ezt gondolom magamról. Tulajdonképpen magam sem tudom, hogy mire állok készen és mire nem. Ez a monda, amit Neytiri mesélt valósággal villámcsapásként ért. Én ugyanazt tettem meg már vagy háromszor, mint Eywa: földrengést generáltam az érzelmeimmel. Vagy Neytiri tudja, hogy én voltam és egy ilyen történetet szőtt volna köré?

Ilyen és ehhez hasonló gondolatok zakatoltak a fejemben. Lehunytam a szemem és mély levegőt vettem, amit aztán remegve fújtam ki. Minden egy romhalmaz lett körülöttem és újra építhetem magam, hála Aonung magán akciójának. Az elmúlt három évben is sikerült összeszednem magam egyedül, ezután is lesz valahogyan. Na'vi vagyok az omatikaya klánból, mi sose adjuk fel egykönnyen.

Nem tudtam az éjszaka melyik részénél járhattunk, mikor még mindig csak passogtam és forgolódtam. Fáztam, rázott a hideg és az agyam óhatatlanul szülte a gondolatokat. Szükségem lett volna a melegségre, ami egy érintéstől szétárad bennem. Neteyamra volt szükségem, aki máskor ilyenkor már mellettem fekszik és ölel. Fáztam, de a lelkem vacogott nem a testem. Úgy érzem szétestem. Csapongtak bennem az érzések, egyszer úgy éreztem, hogy rendbe szedem magam és összeragasztom a darabjaimat, másszor pedig reménytelennek éreztem mindent. Mit áltatom magam? Neteyammal sose lesz olyan minden, mint előtte volt, a tényeken nem változtat semmi sem.

Az oldalamra fordulva magzatpózba húztam össze magam, hogy minél kisebb legyek. Kiüresedve vártam a reggelt és bíztam benne, hogy talán valamit sikerül aludnom, ha majd már teljesen kimerültem mentálisan.

Lehunytam a szemeim és már majdnem elaludtam, mikor valaki végig simított a karomon.

- Vitraya. – suttogta lágyan a nevem valaki.

Erőtlenül nyitottam ki szemeimet, de nem láttam senkit magam előtt. Melegség járta át a testem és ellazultam. Nem tudom, hogy ki vagy mi volt, de nem Neteyam hangjára emlékeztetett.

Reggel olyan hirtelen ültem fel, hogy beleszédültem. Felriadtam, de nem tudtam miért, hiszen síri csend volt körülöttem és álmodni se álmodtam. Neteyamra pillantottam, aki a marui terének háttal feküdt a függőágyban. Torkom elszorult, ami nyelésre késztetett, majd lemondóan fújtam ki a levegőt. Most már biztos, hogy nem ő volt, aki tegnap éjszaka a nevemen szólított.

Felálltam, hogy kimenjek a maruiból a friss levegőre, mikor Neteyam megfordult.

- Jó reggelt! – köszöntem neki suttogva, mikor rám nézett. Szemei nem arról árulkodtak, hogy most ébredt volna fel, valószínűleg már jó ideje fent van.

- Síltsan rewon*! – szólalt meg. (*Jó reggelt!) Hangja és arckifejezése nyúzott volt, a szemkontaktust is alig akarta tartani.

- Azt hittem még alszol. – mondtam halkan.