Pandora magja (Neteyam ff.)

II./50.

- Hé, mi a baj? – kérdezte Neteyam, ahogy visszaértem hozzájuk a partra. Látta az arcomon az idegességet, amit Aonung nem túl kedves viselkedésével váltott ki belőlem.

- Aonung, ki más? – ejtettem a homokba a gyümölcsöket feszülten.

- Mit csinált? – kérdezte Rotxo.

- Majdnem fellökött és még egy bocsánat kérés sem hagyta el a száját. – dünnyögtem, majd lehuppantam a homokba.

- Aonung mostanában a kelleténél is furábban viselkedik. – vakargatta fejét Rotxo. – Olyan érzésem van, mintha nem mondana el valamit.

- Nem lehet, hogy rád is neheztel, amiért sűrűn vagy velünk? – kérdezte Kiri a metkayina fiút.

- Nála sose lehet tudni éppen miért haragszik. – rázta a göndör fürtös fejét. – Most jelenleg egész Pandorara haragszik. – grimaszolt.

- Egyszer rendbe szedtem a vonásait, de még egyszer megteszem, ha nem változtat a modorán. – mormogta Neteyam, miközben feszülten mozgatta farkát.

- Nem kell aggódni. – tettem kezem az omatikaya fiú térdére. – Én is le tudom rendezni vele.

- Efelől semmi kétségem. – sóhajtott Kiri.

- Inkább most együnk, ne foglalkozzunk azzal a skxawnggal. – intettem le őket.

- Igen, aztán indulnunk kell a Szellemfához. – szólalt meg Tuk.

- Valóban. – bökte oldalba játékosan Rotxo Tukot. Elmosolyodtam és Kirire pillantottam közben, aki csillogó szemekkel figyelte őket.

Miután mindenki kiszórakozta magát és megettük a gyümölcsöket felkészültünk az útra. Neteyam egy gyorstalpalót tartott a légzés technikáról, miként lehet sokáig kibírni a víz alatt egy lélegzettel.

- Az ilu a kuruján keresztül oxigénnel lát el téged, de az sem elég túl sokáig. – kezdett bele az újabb tudományos magyarázatba. – Mivel a nyílt vízre még nem külön iluval mész, ezért fontos a jó légzés. – mondta, majd kezét a mellkasomra tette. - Vegyél egy mély levegőt és lassan fújd ki, le kell lassítanod a szívverésed.

- Úgy oktatsz, mint egy eyktan* a harcosait. – mosolyogtam Neteyamra. (*vezető)

- Lehet, de az eyktan nem ér hozzá egy tsamsiyu*-hoz, de én megtehetem. (*harcos) – mondta kaján vigyorral, majd a fülemhez hajolt. – Moe lu muntxa si*. – suttogta. (Mi ketten egyek vagyunk.) Elakadt a lélegzetem és a szívem kihagyott egy ütemet attól, amit Neteyam mondott, és ahogy a lehelete a bőrömet csiklandozta. Miután kiegyenesedett és visszaült velem szembe mélyen nézett szemeimbe. Ajkait megnyalta és nyelt egy nagyot, próbálta vissza folytani az éppen elhatalmasodni készülő vágyait.

- Így nem fog lelassulni Vitraya szívverése. – kuncogott Rotxo, miközben elsétált mellettünk.

- Menjünk már! – hisztizett Tuk már a vízben állva.

- Türelmetlen mindenki, mennünk kéne. – javasoltam és próbáltam a többiekre fogni a dolgot, hogy szabadulni tudjak. Minden porcikám érte kiáltott, de az agyam riadót fújt. Fogok tudni valaha szabadulni ettől az érzéstől?

- Csak egy pillanat, míg megmutatom. – csitított. – Úgyis hamar bele fogsz jönni, hiszen te Eywa csodája vagy. – mosolygott rám szelíden Neteyam. Ehhez hasonlót utoljára akkor hallottam tőle, mikor az Iknimaya rítusunk után egyek lettünk. Nem tudtam mit is mondhatnék, ezért lehajtottam a fejem megszakítva ezzel vele a szemkontaktust. – Végy egy nagy levegőt! – tért vissza az eredeti témához. – Most pedig hunyd le a szemed. – adta a következő utasítást, miután az előzőt teljesítettem. – Lassan fújd ki a levegőt. – mondta, miközben nagy tenyere a mellkasomon pihent. Minden erőmmel összpontosítottam és az óceán morajlására figyeltem, próbáltam átszellemülni és gondolatban egyé válni vele. – Van egy metkayina mondóka, ami segít. Minket is ezzel tanítottak meg a helyes légzésre. – szólalt meg Neteyam, majd bele kezdett. – A víz útjának nincs kezdete és nincs vége. A tenger körülvesz és kitölt. A tenger az otthonunk. A születésünk előtt és a halálunk után is. – duruzsolta. A felismerés erős villámcsapásként ért, szinte bele szédültem. – A szívünk a mindenség mélyében dobog. A tüdőnk a mélység árnyai közt sajog. – folytatta Neteyam. Szemeim kipattantak és úgy néztem a fiúra, mint aki szellemet lát.