Pandora magja (Neteyam ff.)

30.

(A zenét is ajánlom mellé.)

Neteyam a sarkán ülve karolt át engem, míg könnyei hangtalanul folytak le arcán a hajamat áztatva. A combjain támaszkodva döntöttem fejemet a mellkasának és a testemet a zokogás fájdalma rázta. Millió darabra hullottam, azt éreztem megáll az élet és minden remény kihunyt, hogy az életemet boldogan és valahova tartozva élem majd le. Újra az zakatolt bennem, hogy megint elhagynak és egyedül maradok, úgy, ahogy világra jöttem: magányosan és egyedül azzal az élettel, amit Eywa szánt nekem.

Neteyam erősen ölelt magához, nem engedett el. Nem kellett ránéznem, hogy tudjam, milyen állapotban van, mert a gyors szívverése elárulta a zaklatottságát. Órák óta ülhettünk a földön mozdulatlanul és szótlanul, csak a kesergésünk hangja töltötte be a teret. Magamban Eywahoz könyörögtem, hogy ne tegye ezt velem, hiszen elvégre Neteyam az, akit ő nekem szánt. Könyörögtem, hogy ne vegye el tőlem vagy mehessek vele, vagy legyen bármi csak mellette lehessek.

- Ngaytxoa*! – szólalt meg Lo'ak halkan a marui ajtóban. (*Bocsánat!) Kiegyenesedve néztem a fiúra Neteyam válla fölött. Lo'ak szemei keserűséget árasztottak, ő sem akarta itt hagyni az erdőt, ahol a gyerekkorát töltötte és a barátait, akik fontosak voltak életében. – Apa keres téged, Neteyam. Beszélni szeretne velünk, neked is ott kéne lenned.

- Rendben. – nézett hátra öccsére a válla fölött, majd rám emelte tekintetét. Vörösre sírt szemeink és könny áztatta arcunk találkozott. Még több könny gyűlt szemeimbe, ahogy arcomra simítva állt fel előttem. – Mindjárt jövök vissza. – suttogta. Utána kaptam, de csak a levegőbe csaptam bele, mert nem értem el a kezét. Nem akartam, hogy egyedül hagyjon egy percre sem. Nem tudom, hogyan élem túl nélküle az élet nehézségeit.

Lo'ak vetett rám még egy pillantást, mielőtt bátyjával együtt eltűntek volna a látóteremből. Egyedül maradtam a mellkasomat markoló fullasztó fájdalommal. Fejem majd szétrobbant a sírás okozta fájdalomtól és kezdett eluralkodni rajtam a pánik. Fogalmam sem volt, hogy ez lesz-e jobb, de valószínűleg Ő nélkül nem.

Neteyam egy kis idő után feldúlva tért vissza hozzám. Kezei ökölbe voltak szorítva és állkapcsa megfeszült, ahogy a könnyei ismét potyogtak.

- Yawntu, mi történt? – kérdeztem, miközben felálltam a földről és letöröltem a sós tócsát az arcomról.

- Az apám... - fújt egy nagyot- hajthatatlan. Próbáltam győzködni, hogy maradjunk, de azt mondta nem lehet.

- Bele fogok halni. – remegett a hangom.

- Én is. – nézett mélyen a szemeimbe. – Azt is kértem tőle, hogy te is jöhess velünk, de azt mondta nem lehet, csak mi mehetünk. Szerettem volna elmagyarázni neki, hogy együtt vagyunk, de végig sem hallgatott. – mondta szinte suttogva.

- Most kivételesen örültem volna, ha Tuk elszólja magát. – utaltam dünnyögve arra a pillanatra, mikor lebuktunk a fiú húga előtt.

- Apa akkor sem engedné. – rázta a fejét a fiatal harcos reménytelenül. – Most nagyon nem kompromisszum képes, azt mondja, hogy a legjobbat szeretné nekünk.

- Mindannyian szenvedtek ettől, ez nem jó senkinek, de legalább biztonságban lesztek. – mondtam, miközben újra elpityeredtem.

- Te nem leszel biztonságban. – fogta két keze közé arcomat. – Quaritch és az emberei bármikor rátok törhetnek és megfenyegethetnek. Elsősorban apára vadásznak és nem fogják elhinni, hogy elhagytuk a népet. Nem akarom, hogy kést szorítsanak a torkodhoz az igazság kicsikarása miatt.

- Meg tudom védeni magam, ha kell. – húztam erőltetett mosolyra az ajkaimat. Így is nehéz ez mindkettőnknek, szeretném, ha egy kicsit meg tudnám nyugtatni.