Pandora magja (Neteyam ff.)

39.

A sötétség hosszú időre tartott a karmai között, de kivételesen nem bántam, mert addig sem kattogtam azon, amit megtudtam. Ettől tartottam, hogy az igazság olyan mértékű lesz, hogy ép ésszel nem fogom tudni feldolgozni. Innentől mihez kezdek? Mégis Tarsem mellett fogok kikötni?

Lassan kezdtem magamhoz térni és a fények sokkal erősebbek voltak a szemeimnek, mint általában. A földön feküdtem össze gömbölyödve, de töretlenül tartottam a kezemben Tsu'tey ékszerét. Ebben az egy dologban voltam biztos, hogy ő egy a véremből.

Forgott velem a világ, ahogy teljesen magamhoz tértem és a gyomrom is vészjóslóan korgott. Úgy hagytam el a tábort hajnalban, hogy egy falatot sem ettem, most pedig nem lennék rá képes, hogy bármit is leerőszakoljak a gyomromba.

Feltoltam magam ülő pozícióba és a kezemmel támasztottam meg az erőtlen testemet. Most, hogy újra eszméletemnél vagyok azonnal elárasztottak a gondolatok. A fülemben csengtek Sylwanin szavai, Eywa üzenetei és minden látomásban és álomban elhangzott szó. Hiába volt minden? Eywa tévedett volna velem és Neteyammal kapcsolatban? Mindenek anyja sose vezetné félre egy gyermekét sem, vagy mégis? Nem, az nem lehet.

A könnyeim utat törtek maguknak és megállíthatatlanul szántották végig az arcomat. A sarkamra ültem és arcomat a tenyerembe temetve zokogtam. Sok megpróbáltatás ért már az évek alatt, de ez volt az, mikor valóban azt éreztem, hogy felfordult körülöttem minden. Gyökerestől megváltozik a jövőm és Tarsem mellé fogok kényszerülni. Ha erre gondolok, össze ugrik a gyomrom és undor fog el. Nem is Tarsem miatt, hanem sokkal inkább magam miatt. Undorodok magamtól, hogy bele szerettem az unokaöcsémbe és nem jöttem rá előbb, hogy mi rokonok vagyunk. Legszívesebben levetettem volna magam a Mons Veritatisról, hogy aztán ezzel megszűnjön minden féle gondom és lelki bajom, de nem adom fel ennyire könnyen. Sylwanin utolsó szavait nem hallottam, mielőtt elájultam volna a sokktól. Nem tudtam meg a végét a mondanivalójának, ezért újra kapcsolatba kell lépnem vele, de most jelenleg nem lennék képes erre. Kell egy kis idő, hogy összekaparjam magam annyira, hogy újra eléjük tudjak állni.

Könnyeim apadtak egy kicsit, de továbbra sem álltak el és töretlenül potyogtak. Azonban az undorom inkább kezdett már átfordulni dühbe. Dühös voltam mindenre, mindenkire, de legfőképpen magamra. Azt éreztem kitudnék szabni egy fát gyökerestől puszta kézzel. Jobb, ha a mai nap nem köt belém senki, mert lehet nem állnék jót magamért.

Nem tudom, hogy mennyi időt töltöttem a földön roskadozva az érzelmeim hadában, de a végére annyira felszívtam magam, hogy a sírás abba maradt és még nagyobb falat húztam a lelkem köré.

Letöröltem az arcomról a könnytócsákat, majd nagy levegőt véve álltam fel a földről és elindultam ahhoz a ponthoz, ahol Omanat hagytam. Ikranomnak hűlt helyét találtam, ezért a szokásos módon kurjantottam, ezzel hívva magamhoz őt. Nem telt bele sok idő, mire hatalmas szárnycsapásokkal bukkant fel az égen, majd ereszkedni kezdett elém.

- Kaltxí, ma'lor*! – üdvözöltem mosolyogva és megvakargattam az állát, amire fejét a tenyerembe nyomta. (*Szia, szépségem!) Ő az egyetlen szerintem, aki még látja bennem a régi önmagam, amit én már lehet soha nem fogok.

Egy kis kedveskedés után össze kapcsolódtam vele, majd felszállva a nyeregbe emelkedni kezdtünk.

- Menjünk haza. – simogattam meg a nyakát, miután már az erdő fölé értünk.

A táborig vezető úton az alattam zöldellő esőerdőt néztem. Gyönyörű volt, mint mindig, de egyre jobban azt éreztem, hogy nem vagyok ide való. Az erdő az otthonom, itt nőttem fel, de túl sok minden történt és megváltozott az életem. Valaha tudok még újra úgy tekinteni erre a helyre, mint régen?