Pandora magja (Neteyam ff.)

37.

- Ma Eywa, újra itt vagyok. Kérlek, mutass nekem irányt, szükségem van rá és rád is. – sóhajtottam. Erős fény vett körbe, majd két alak kezdett kirajzolódni előttem, akik komótosan közeledtek felém. Egy férfi és egy nő volt, de arcukat homály fedte, így nem tudtam őket beazonosítani.

- Vitraya, már vártunk rád. – csengett kedvesen a nő hangja.

- Már itt vagyok. – válaszoltam.

- Kedvesem, milyen gyönyörű fiatal nő lett belőled. – szólt újra, de az arcát még mindig nem láttam.

- Ki vagy? Nem látlak. – mondtam és közben a szemeimmel próbáltam fókuszálni, hátha ki tudom venni ki is beszél hozzám.

- Nem ismersz meg minket? – szólt a férfi és akkor nyílalt belém a felismerés.

- Tsu'tey? – kérdeztem meglepetten, miközben szemeim kikerekedtek.

- Igen, én vagyok. – támasztotta alá a feltételezésem, mire megjelent előttem teljes egészében.

- És Sylwanin? – néztem a női alakra.

- Örülünk, hogy látunk. – mosolygott rám Neytiri nővére.

- Hogy hogy ti jöttetek most? – néztem rájuk megszeppenve.

- Mindenek anyja úgy döntött, hogy most a mi szavainkra nagyobb szükséged van. – válaszolt Sylwanin.

- Tudjuk, hogy tele vagy kérdésekkel, amikre választ szeretnél kapni. – szólalt meg Tsu'tey.

- Hogyan? Hiszen ti... - kezdtem el.

- Mi valóban nem Eywa vagyunk, de benne élünk, ahogy benned is és Neteyamban is. – szakított félbe Sylwanin.

- Bennem és Neteyamban? Ezt hogyan értitek? – néztem rájuk értetlenül.

- Mi közelebb állunk hozzátok, mint gondolnád. – mondta most az egykori leendő olo'eyktan.

- Vitraya, te olyannyira különleges vagy, hogy hamar rá fogsz jönni minden szóra, amit most hallsz. – tette vállamra kezét Sylwanin.

- A sors olykor ismétlődik, mert vannak befejezetlen dolgok, amiknek be kell teljesülniük. – nézett mélyen szemeimbe Tsu'tey.

- Mire gondolsz? – kérdeztem újból, de éles fény szakított félbe. – Ne, ne, ne! Még nem kaptam választ, ezt tudnom kell! – könyörögtem, de már hiába, ugyanis Sylwanin és Tsu'tey elillantak előlem.

Csalódottan választottam le kurumat a nyúlványról, majd a földre rogytam és újra elárasztottak a gondolatok. Minden emlékkép, amire már emlékeztem kiskoromból egészen mostanáig végig játszódott előttem. Szélsebesen repültek, ahogy Toruk teszi az áldozatai után. Végül a fejem fogva ültem a földön olyan erős szédülés tört rám. Próbáltam a gondolataimat lelassítani vagy megfékezni, de nem ment, nem tudtam irányítani őket. A sok információ, ahogy elárasztotta az agyamat, azt éreztem felrobbanok tőle. Négykézlábra tornáztam magam, de a szédülés erős fájdalommá alakult át, aminek hatására hangosan kiáltottam fel. Hevesen ziháltam és próbáltam szembe szállni az elmémben dúló harccal, de nem ment, a fájdalom győzött. Újra felkiáltottam, de ezúttal nem egy szokványos események történtek, harmadjára is földrengést okoztam az irányíthatatlan érzelmeim miatt. Végül teljesen a földre zuhantam és magzat pózba húzva magam vártam az enyhülést. A könnyeim kicsordultak és már-már sírógörcs kerülgetett. Mi történik velem? Mi féle erő uralja a testem? Ez lenne az áldás, amit Mo'at annyira vall?

Ilyen és ehhez hasonló gondolatok kavarogtak még a fejemben, míg nem felvillant előttem a metkayina Szellemfa képe. A görcsszerű fájdalom lazulni kezdett a testemben, aminek hatására már meg tudtam mozdulni. A szent fa után Neteyamot láttam magam előtt, ahogy a tőlem kapott karpántot forgatja az ujjai között és a távolba mered, végül felhúzza a karjára és magára erősíti.