Felejtésnek Indult.<Befejezett✅️>

6.rész

Scott:

-Miért dobtad ki a kocsiból Averyt?-nyúl előre hirtelen Katie keze,majd erősen tarkón vág.
Élesen beszívom a maradék oxigént is ami a kocsi utasterében maradt,és segítségért könyörögve nézek a haveromra.Megérti a helyzetet,majd helyettem válaszol a hugomnak.Uram teremtőm..bárcsak ne tette volna.

-Azért,mert Scottnak egy baszottnagy sátor van a nadrágjában.
Lehunyom a szemem,és a halál leggyorsabb megoldásain gondolkozok.
Ötig elszámoltam,majd a haveromra néztem.
-Az a fa optimálisnak tűnik,hogy belemenjek.Látod?Az ott.-mutogatok hevesen az egyik irányba.
-Scott..te lefeküdnél Averyvel másodjára is?-jut el a húgom tudatáig az információ.
-Nem..Isten mentsen.-fájtak kimondani ezeket a szavakat.Még magamnak sem merném bevallani,hogy bármikor,bárhányszor a magamévá tudnám tenni.

-Háát öregem,szerintem nem a zebrán áthaladó veterán nénire vagy ennyire felizgulva.-húzza még jobban az agyam,de a szavai hallatán egyre intenzívebben jelennek meg az emlékek..Arról Az Éjszakáról.

Te jó ég..csak érjek már haza..esküszöm szétdurranok.
-És mi van ha de?!-kontrázok elég hülyén.
-Akkor nem Averyt dobtad volna ki a kocsiból csillagom.-horkant Katie röhögve.
Nekik nem az én oldalamon kellene lenniük?
Hát de.
-Zac,itt is ki tudsz szállni..nem?-lassítok az utcájuk kezdetében.
-Á haver..fájnak a lábaim.Ugye megérted?
-Hát persze.-sziszegem idegesen.

Ma nem érek haza az biztos.
Minél jobban nem akarok Averyre gondolni,annál jobban ugrál rajtam a képzeletemben.Vezetnem kell.
Leparkolok Zac háza elé..illetve lelassítok kettőre,mire őkelme nagy kegyesen kinyitja azt a kurva kocsiajtót,és irtózatosan lassan kitipeg az anyósülésről.
Lassan behajtja azt a szart,mire megrázza a fejét.Újra kinyitja,aztán egy kicsivel erőteljesebben csapja be..Elmondása szerint nem volt rendesen becsukva.
Kettőről felgyorsítok 40-re,annál tovább pedig nem számolom.
-Előre szeretnék ülni.Megállnál Scott?-vinnyogja Katie.
-Maradsz a seggeden.Bírd ki ezt az öt percet míg hazaérünk.
-Férfiak.-dünnyögi morogva.

...

Életem egyik leggyötrelmesebb háromszáz másodperce volt.Az elsőt mindenki tudja.
Leparkolok a házunk előtt,és szó szerint kiugrok a kocsiból.Lábam alatt nem érezve a talajt rohanok be az ajtón.
Gyorsan ledobom a cipőmet,mert tudom,hogy az öreg,ámde éles érzékekkel rendelkező Angela lefejez.
Szokásosan bepillantok a nappaliba,miközben fél lábon ugrálva próbálom leszakítani magamról a lábbelimet.

Aiden és apám iszogatnak.Lisa és anyám férfiakat néznek pinteresten.Szép kis család nem?A hangzavarra amit keltettem,mind a négyen rám néznek,majd a szemüket forgatva rázzák a fejüket.
-Fiam ne legyél idióta..kösd már ki az átkozott cipőfűződet.-kortyol bele az italába,aztán ki is köpi egyenesen anyára,ahogy meglátja,hogy mit is nézegetnek az asszonyok.

-Aiden nézd már azt a focista heringet..mi sokkal szebbek és sármosabbak vagyunk.-veszi ki Lisa kezéből a laptopot,aztán Aidennel egyszerre elkezdik kritizálni a "pálcika fiúkákat".
-Szívem,majd este megmutatom neked,hogy mi az igazi izom.Sőt..ki is próbálhatsz adott részeket cukorbaba.-kacsint a Nagy Nathaniel Weil.

Rajtam Avery nézegethetné egészen közelről az izomcsoportokat.
Végre sikerült levennem azt a kurva cipőt.
Büszkén kiegyenesedek,ami nem esett annyira jól,mert az alsógatyám annyira szorított,szinte mozogni nem bírtam.
Felslisszolok a lépcsőn,aztán a szobámig futva megyek.
Bebaszom magammögött az ajtót,eltekerve a kilincs alatt a kulcsot.
Megkönnyebbülten felsóhajtok,és kiszabadítom magam a kellemetlen ruhadarabokból.
Magamköré kulcsolom a kezem,majd lassan húzok egyet rajta.
Élesen beszívom a levegőt és kifújom.

●○-<♡>-○●

-Scott minden oké,mert hangokat hallottam?-kopogtat röhögve a húgom.
Menjen a picsába.
-Igen minden oké,semmi okod az aggodalomra.
Felhúzom a boxeralsómat,majd az ajtó felé menet megakad a szemem az egészalakos tükrön.
-Hú de jól nézek ki.
Elégedetten bólogatva feszítek párat a kezemen,lábamon hasamon,mindenemen.
Miért nem mentem modellnek?
Azért mert a szüleim maffiózók,és nekem kell majd átvenni az üzletet.Én pedig nem akarom.Katievel pedig nem szeretnék kiszúrni,hogy lemondok a hatalomról,mert akkor neki kell átvennie.Ő pedig egyáltalán nem áll rá készen.

Nagyon nehezen,de elszakadok a tükörképemtől,aztán elfordítom a zárban a kulcsot.
Kinyílik az ajtóm,és oda a magánszféra fogalma.
-Holnap beviszel iskolába?-dobja le magát az ágyamba,aztán fintorogva fel is áll onnan.
-Ez az ágy még meleg.
-Talán mert benne feküdtem..észlény?!
-De akkor is..én most kimegyek.-undorodó mimikával kifordul a szobából,hatalmas erővel becsapva az ajtót.
Ez hülye.
Fejemet rázva visszafordulok,és rápillantok a Sarahval közösen készült képünkre.
Itt mind a ketten boldogan mosolyogtunk,miután sikeresen elkészítettünk egy szendvicset.

-Scott ne legyél már ilyeeeeen.-kacag egy sajttal az arcán.életem legszebb hangja.Leszedi az arcáról a tejterméket aztán bekapja,és lenyeli.Nem volt válogatós típus.
-Milyen is bogyó?-dobom meg újra egy camamberrel.
-Ez nagyon büdiii.
-Tudom.-nevetek fülig érő szájjal.
Sarah sem tétlenkedik,mert nyom egy adag majonézt a kezére,majd telibe arcon talál vele.
-Akkor most nyald le innen kedvesem.-mutatok arra a helyre,ahová általában a puszit szokták adni.
Csücsörítve hozzám hajol,majd mint a nagymamák szokták,össze vissza nyálazza az arcomat.
-Annyira undorító vagy.-fintorgok egy papírtörlő után nézelődve.
-Mert te nem vagy undorító,amikor azt a büdös sajtot nekem dobod.-fonja keresztbe a kezét,és sértetten elfordul.
-Sarah..kicsim..tudod hogy direkt csináltam,de azt nem ígérem meg,hogy máskor sem fog előfordulni.-ölelem át hátulról,majd belepuszilok a nyakába.
-Ennek ugye tudod,hogy semmi értelme nem volt?-dől bele az ölelésembe.
-Lényegtelen.Az a lényeg,hogy Szeretlek.
-Én is szeretlek Scott.

Nem is vettem észre,hogy mikor mentem oda a képhez,azt meg végképp nem,hogy mióta is bámulom.
Szemeim könnyek csípik,és előtte megtörlöm,mielőtt kibuggyanhatna.
Azon a napon minden annyira felhőtlen és vidám volt.De mint mindíg,úgy most is,minden jó után jön valami rossz.
Rosszra nem arra gondolok,hogy nem volt akciós liszt a Tescoba,hanem arra ha egy szerettünk meghal.
Ilyenkor felfoghatatlan fájdalom kerít hatalmába,de csak az eset után pár nappal.
Addig fel sem fogjuk,hogy nincs az illető.
Egyszerűen szellemként lebegünk a földön,azon imádkozva,hogy csak egy nagyon rossz álom legyen.Néhány nap múlva pedig megérezzük az általuk keltett ürességet,ami belülről emészt fel.

Ez áthidal minden fájdalmat,és átlépi a fájdalomküszöbünk utolsó tűréshatárát is.
Ezen a ponton már nincs visszaút.
Ezt nem lehet gyógyítani,sem elfelejteni.Mindig azt hallom,hogy az idő a kulcs,vagy egy megfelelő személy.Nekem egyik sem segít.

Túl sok időm van ezen rágódni,de túl kevés ahhoz,hogy teljenek a napok,hónapok,és évek.

Egyedül apa érthet meg engem.Az ő anyukáját megölte a testvére,később apukám megölte a bátyját,mert a bátyja meg akarta ölni anyát a kódok hiányában.
Erre mondom azt,hogy fura a családunk.
Vagy inkább mindenki más unalmas?!
Nem hiszem.

Annak a balesetnek sem kellett volna bekövetkeznie,ha eléggé figyelek.De nem voltam résen,és nem tudtam megállítani a kocsit,mielőtt belecsúsztunk volna a betonból kiépített gödörbe.És bumm..másodpercek alatt megvolt a baj.És az Sarah életébe került.

Köszönöm szépen,hogy elolvastad,ha lesz még időm,akkor írok még a héten részt.
Pusziii<3