Felejtésnek Indult.<Befejezett✅️>

40.rész

Scott:

Összesen három órán át beszélgettünk a könyvtárban,egészen addig,emíg el nem aludt a karjaimban.
Elnehezedő testét könnyen felkapom izomból,hogy utána a szobájába vihessem.Meg sem kottyant a súlya.Mintha tollat vittem volna.Óvatosan megemelem a fejét,azért,hogy ne billenjen neki hátra.Rátámasztom a vállamra,amin kétszer is elférne.

És most itt fekszek az ágyamban a plafont bámulva,egyre nehezedő tekintettel,miközben azon gondolkozok,hogy miért nem találkoztam vele előbb?
Sóhajtva elmosolyodok,és az oldalamra fordulva berakom az alsó kezem a párna alá,abban reménykedve,miszerint nem zsibbad le annyira,hogy amputálni kelljen.

Ha most Avsry itt lenne,én lennék a nagy kifli.Nem volt a pofámon annyi bőr,hogy a saját szobámba hozzam.
Nincs még elég jól hozzá,hiszen nemrégen mérgezték meg..illetve nyugtatózták be,ami egy bálnának is elég lett volna.Csoda,hogy túlélte.

Lassan egyre macerásabb nyitva tartani a szemem,úgyhogy csukva hagyom,és így folytatom tovább a fantáziálást.
Néhány perc múlva jön el az a pillanat,amikor rájössz,hogy végig be voltak feszítve az izmaid,és próbálsz tudatosan lazítani magadon,ami természetesen nem sikerül,ezért befeszíted a kezed,hogy utána elengedhesd.

Elkezdek random dolgokon agyalni,amik teljesen értelmetlenek,vagy meg tudom nézni a neten.
"Hogyan lélegeznek alvás közben a delfinek?"
"Ha a láthatatlan embert nem látjuk,akkor honnan tudjuk,hogy nem léteznek?"-és még egyéb baromságok,amik lassan de biztosan elvezetnek az álomvilágba.

Nem tudom,mi a picsa történ a GPS-el,de valami tévedés lehet.Nem a szokványos álmomba csöppenek bele,amiben a balesetet élem újra,hanem egy olyan helyre kerülök,ahol egyszerre volt nappal és éjjel.
A köztes résznél egy alacsony,barna hajú lány áll,aki a távolba réved.Fehér ruhája elüt a kreol bőrétől,amin sérülések,karcolások vannak.
Bárhol megismerném.
Felszalad a pulzusom,ahogy a szívem egy hatalmasat dobban.Mintha egy nyíl fúródna a hátamba,ráz ki teljesen a hideg.

-Sarah?-nyögöm ki erőtlenül
-Scott,már vártam rád.-visszangzik az a hang,ami már réges régen mondta ki az utolsó szót."Szeretlek."
-Sarah.-szólok megint letaglózva.Földbe gyökerezik a lábam,ahogy felém sétálva megint meglátom a mosolygós arcát.
A baleset nyomai,csak a nyakáig terjednek,onnan,mintha valami egy vonalban megakadályozná a bőre további károsodását.

-Igen én vagyok.-rázza a fejét fülig érő vigyorral.
-Nem az nem lehet.-esek térdre a kemény földre.
Elnézek a sötét irányba,ahonnan baljósság áradt,utána pedig a világosság felé bambulok.Megnyugvás és szeretet áramlik belőle.

Piszkosul kapkodom a levegőt,és szédülök.
Fájdalmas könnyek marják a szemem,amik nem akarnak megszűnni.
Szorít a mellkasom,egy ideig azon is elgondolkozok:Most fogok meghalni?

-Hé!-csettint a párás szemem előtt kedvesen biccentve.Engedem neki,hogy körbefonja kezét a csuklómon,majd elvegye a homlokomtól.Leül velem szemben a kezemet bámulva.
-Még mindig olyan izmos vagy.-bókol jókedvűen.Fel szeretne vidítani.Nagyra értékelem,de van egy olyan érzésem,hogy nem fog neki menni.
Ciccegve elmosolyodok,amíg a vállaim előre roskadnak.Birizgálok egy fűszálat,eltűrve a sugárzó barnái szugerálását.

-Miért?-kérdezek ennyit,ami szerintem éppen elég.
-Mi miért?-játsza az ostobát a szempilláit rebegtetve.
-Miért vagyok itt?Te miért vagy itt?Most meghaltam?Miért nem jöttél hamarabb?-kezdem el sorolni az ujjaimon mutatva a kérdések számát,de a kézfejemre teszi a kezét,ebben megakadályozva,így bent marad a maradék levegőm,amit hangtalanul kifújok.

-Először is.-kuncog a hüvelykujját felmutatva.-Nem haltál meg,csak beszélni szeretnék.
-Miért..nem..jöttél..előbb?Látni akartalak.Sarah,nagyon de nagyon nehéz volt nélküled.-fakadok ki összeszorított ajkakkal.
-Csak volt?-ragadja meg az egyáltalán nem lényeget.
-A hangsúly,a nehezen van.
-Scott..Scott.-ingatja a fejét ciccegve.-Szeretlek,de nem én vagyok neked az igazi.Nekem meg kellett halnom.
-NEM! Nem lett volna szabad itthagynod.Sarah ne hülyéskedj már.-csattanok fel.Fura harcot vív a lelkem,és érzem,hogy belül tombolok,ami felégeti az egész múltam.

-Neked Averyre van szükséged,mellette a helyed.Én itt fent vagyok,ahol már nem érhet semmi.
-Sarah,fejezd ezt be!-parancsolok rá remegő hangon.Kiszabadul a fogságból az az egyetlen könnycsepp,ami lávaként húz nyomot rajtam.
-Meg kell engedned magadnak a boldogságot,mert megérdemled.Te jó ember vagy,rossz úton.
-Ez nem igaz!Gyilkos vagyok Sarah.Nem érted?
-Na és?Az a lényeg,hogy mit érzel.Bánod az egészet,és a hátad közepére sem kívánod.Ez mutatja meg ki is vagy valójában.

Csigalassúsággal felnézek a combomról,egészen a sötétbarna íriszeibe,mely a tavaszi erdőre emlékeztet.
-Én innen fentről vigyázok rátok,bármi van.-helyezi tenyerét a jobb orcámra.
Belehajtom a fejem,mint egy szeretetre éhes kiscica.
-Miért most jöttél?Miért nem hamarabb?-teszem fel újra a kérdést,mert nagyon semmire nem válaszolt.

Szemét forgatva felkacag,aztán ismét válasz nélkül hagy,azzal terelve "Még mindíg éles az eszed"
-Sarah.-szólok vészjóslóan.
-Még nem álltál készen.-komolyodnak meg a vonásai.
Nyilván látja a kérdőjelet a homlokomra rajzolva,ezért kifejti.-Már elfelejtettél engem,ezért a magad hasznára tudod fordítani,amit mondtam neked,és nem azon leszel,hogy az első kanyarba a vasúton fékezz.

-Én nem felejtettelek el.-dadogok szégyellve magam,mint egy negyedikes hülyegyerek.
-Tudom,de már,nem én vagyok neked az első,hanem kezd minden visszaállni a régibe.Te is kezdesz jó irányba változni.-simogatja az alkaromat nyugtató jelleggel.
-Sarah..én..-Shhh.-szakít félbe.-még nem fejeztem be.Láttam amit láttam.Tudom milyen voltál a baleset után,és azt is tudom,milyen vagy most.
Kiegyensúlyozottabb.Maradjon is így.

-Miért mondod ezeket nekem?
-Azért,hogy ne legyenek kétségeid Averyvel kapcsolatban.
-Nincsenek.
-Na ne szivass.-ejt meg egy olyan hangsúlyt,amiben tisztán érezteti velem,hogy nem hisz nekem,és nem is fog.
-Te küldted őt?
-Igen,mert szükséged van rá,ahogy neki is rád.Ezt már mondtam.
-De nem értelek.
-Scott ne legyél barom.
-Jó,bocsi.

-Sokmindenen kell még keresztülmennetek,amire külön-külön semmi esélyetek.
-Min?-kapom el a fonalat.
-Azt hitted elmondom mi?-vigyorog kárörvendően.
-Reménykedtem benne.-vonom meg a vállam.
-Nem szabad elmondanom,mert még nincs itt az ideje.-érvel diplomatikusan.
-És gondolom nem állok rá készen.-fejezem be helyette a mondatot.
-Így van.De legyetek résen,mert bárhonnan lehet veszély,főleg attól,akiről nem is gondolnátok.Kevés emberben bízz meg,vagy megjárjátok.

-Tégla van közöttünk?-döbbenek meg,mert én abból ezt szűrtem le.
-Ne kombinálj,most nem azért vagy itt,hogy gondolkozz.
-Akkor?
-Utoljára találkozni akartam veled.-mászik bele az ölembe.
Ő nem zihál,én igen.
Neki nem dobog a szíve,nekem igen.

-Egy búcsúcsókot?Így tud megnyugodni a lelkem,és elmenni a mennybe.
-Persze.-tapadok rá az ajkaira,és megcsókolom utoljára.Leges legutoljára.
Sajog a szívem minden lélegzetemre.

-Kaptál még egy esélyt a boldogságra,hát élj vele.-húzódik el tőlem,és megölel.
Teste egyre könnyül,amíg csúszik ki a kezeim közül.Sebei eltűntek,ahogy a Napfény felé repül.
Vége..végleg.

A szorító érzés abbamarad,aztán sötétséget látok.Kinyitom a szemeim,és ugyan úgy fekszek az ágyamban,mintha mi sem történt volna.

Köszönöm szépen,hogy elolvastad,nemsokára jön a kövi rész.
Pusziii<3