bébiszitter | norenmin [fordítás]

˹ tizennyolc ˼

"szóval melyikőtök csinálta?" renjun meglóbálta a telefonját, hogy felhívja a fiúk figyelmét. 

jeno felnézett a könyvéből, és próbált minél feltűnésmentesebben létezni. tudta, hogy miről van szó. közben jaemin pedig úgy figyelt, mint egy valódi kisangyal. fogalma sem volt róla, hogy renjun miért hadonászik a levegőben a telefonjával. 

"valamelyikőtök anyukája felhívott, és közölte velem, hogy nincs több szabadnap. még hétvégén se mehetek el." renjun fortyogva jött le a lépcsőn.

jaemin egy ó!-t formált a szájával, amint meghallotta a problémát. de már nem különösebben foglalkozott vele, mivel ő nem könyörgött senkinek, hogy renjun maradjon velük. viszont jeno feltűnően meghúzta magát, és lassan lehelyezte a könyvet a karfára, ahogy renjun egyre közelebb ért.

"jeno?"

"igen?"

jaemin egy sóhaj kíséretében kiment a konyhába, egyedül hagyva a kettőt. úgyis éhes volt.miközben kinyitotta a hűtőajtót, hallotta jeno sikolyait, ami csak azt jelentette, hogy renjun megkezdte bosszúhadjáratát.

"elég legyen!"

"nem! hol van a szabadnapom?!" kérdezte idegesen renjun, miközben még mindig nem hagyta abba jeno kínzását.

jaemin berakta a poharát a mosogatóba, és visszarakta a narancslevet a hűtőbe. jeno sikoltozása, és renjun ördögi nevetése egészen megszokott volt már, így már nem is fordított rá nagy figyelmet. 

egészen addig, amíg gyors lépteket nem hallott maga mögött, "nana, vigyázz!"

"várj csak amíg elkaplak, jeno."

és a pink hajú egy szempillantás alatt a földön termett. a hideg padló mardosta a bőrét, és egy hatalmas súly nehezedett rá. csupán felnyögött, ahogy az esés okozta fájdalom kezdett eljutni a tudatáig.

miért mindenki ilyen nehéz ebben a házban? renjun egyszer ráesett, és akkor is majdnem a halálán volt. a látszat néha csal, hiszen a kínai olyan aprónak és törékenynek látszik. viszont tényleg olyan érzése volt, mintha átmentek volna rajta egy traktorral.

és akkor még nem is beszéltünk jenoról.

"nem akarsz esetleg.. felkelni?" jaemin felhúzta a szemöldökét, amikor látta, hogy jeno csak bámulja, ahelyett, hogy elfutna a gonosz vigyorral közelítő renjun elől. 

jeno észrevette magát, és kislányos zavarában elpirult. "oh.. bocsi."

"megvagy, jeno!" kiáltotta renjun és hátulról a fiúra vetette magát. 

el lehet képzelni, hogy most mekkora súly nehezedett a pink hajúra. 

ha az előbb a fiúk arca nem lett volna elég közel, ez most garantáltan változott. ha jeno pár centivel lejjebb hajol, megízlelhette volna azokat az ajkakat,amiket még senki.

jeno azt sem tudta, mit csináljon zavarában, jaemin csupán szenvedve tűrte a rá nehezedő súlyt, miközben renjun kuncogása betöltötte a szobát. ez egy olyan látvány volt, amit sosem szabad elfelejteniük, amíg élnek.

és donghyucknak hála, nem is fogják.

"micsoda?" jeno ellökte magát a pink hajútól, amivel sikeresen lelökte magáról renjunt. a padlóra esett, pont jaemin mellé, aki úgy nézett ki, mint aki bármelyik percben eltávozhat a túlvilágra.