kilencedik fejezet

537 48 13
                                    

𝑹𝒊𝒄𝒉𝒊𝒆

Ahogy felkelek szemeimmel rögtön Eddiet keresem, majd látom, hogy lent fekszik a matracon. Olyan békés és nyugodt. Egyedül azt sajnálom, hogy azt teszi magával. Érzem ahogy valami elkezd rezegni mellettem. Oda pillantok és látom, hogy Madelin hív. Megfogom és fogadom a hívást. – Miért nem hívtál este? Ugye nem lőtted be magad? – szól aggodalmasan bele a telefonba.

– Baszki... kiment a fejemből. Nem lőttem be magam. Csak elaludtam. Bocs. – suttogom, hogy ne keltsem fel Eddiet.

– Miért suttogsz?

– Eds még alszik. Nem akarom felkelteni. Mindegy. Ebédre otthon leszek. Ben ajtön hozzám ha nem baj. Sherlockot nézni. Mondd meg anyának is. Oh tényleg... nagyon haragszik, hogy nem jelentkeztem? – kérdezem.

– Nem. Kimentettelek nála. Azt mondtam nekem szóltál. Úgyhogy megnyugodott. – válaszolja.

– Köszi. Imádlak. Majd megyek. Szia. – nyomom ki. Visszarakom az ágyra a készüléket és lehunyom a szemeim. Hallom ahogy a fiú mocorogni kezd, így gyorsan rá nézek. Felveszem a szemüvegem, hogy tisztábban lássak. A szemeit dörzsöli, majd rám néz. Tekintetünk találkozik. Álmosnak tűnik. Nagyon álmosnak.

– Te? Már fent? – kérdezi rekedtes hangon amitől végig fut rajtam a libabőr. Egész nap tudnám hallagtni ezt a hangját. Jézusom olyan... mi? Miről beszélek én? Teljesen megőrűltem. Nem ez nem oké. Biztos csak az kora reggel az oka. Igen az.

– Áh... – legyintek. – csak most keltem fel én is. – ülök fel. Eddie feláll és leveszi a székéről a piros, pamut köntösét és felveszi. Pedig nincs is annyira hideg, hogy fázzon vagy bármi. Ahogy leül az ágyra látom, hogy az arca fal fehér. – Jól érzed magad? – ülök mellé. Megrázza a fejét. – Mi a baj?

– Nem tudom. Csam fázom és rosszul érzem magam. – válaszolja. – Lehet beteg leszek. – fogdossa a homlokát.

– Hadd nézzem. – fogom meg a homlokát ami egy kicsit melegebb volt mint az enyém. – Szerintem ez csak hőemelkedés. Reméljük nem lesz nagyobb bajod. Itt maradjak? – ajánlom fel.

– Kedves vagy, de nem kell. A végén te is elkapod. – néz rám.

– Ugyam már Eds. Nem hiszem, hogy olyan nagy a baj. Lehet csak náthás vagy, vagy valami apróság. Szívesen maradok, hogy ne unatkozz. – mondom, de nem enged. Nem akarja, hogy elkapjam a betegséget. Amit mélyen meg is értek, mert gyorsam megkapom mások betegségét. – Ugye itthon van az anyád? – kérdezem gyanakvóan, mert eddig nem hallottam más lelket a házban. Megrázza a fejét. – Mi? És te így akarsz itthon maradni? Szó sem lehet róla! – mondom.

– De, de. Nem nagy ügy. Te mondtad. Anya hamarosan hazaér a hülye tornaórájáról. Addig te menj haza. Kérlek. Én jól el leszek. – köhint párat.

– Anyád jár tornára? – lepődök meg. Pont ő az a nő, akiből nem néztem volna ki. Lehet vagy száz kiló is. Jó lehet annyi nem... de van annyi.

– Igen meglepő, de jár. Ezért nem kétszáz kiló, csak száz. – válaszolja, mire elnevetem magam. – Ez az igazság. Apámnál vagy kétszer dagadtabb még most is. – mondja, majd tüsszent. Olyan aranyos volt. Mi van velem? Miért gondolok ilyenekre? – Mindegy. Gyere menjünk reggelizni. – áll fel. Lemegyünk, belebúj a mamuszaiba én pedig mezítláb lépkedek a nyomába. – Mit szeretnél enni? Van itthon müzli, meg egy pár darab gofri... öhm...

At the end of the rainbow, where you killed me [Reddie ff.]Where stories live. Discover now