At the end of the rainbow, where you killed me [Reddie ff.]

tizennegyedik fejezet

𝑬𝒅𝒅𝒊𝒆

Egy kocsiban ébredek, mellettem pedig Richie dől az ablaknak és még alszik. Egy piros plüss takaróval vagyunk betakarva. A tüdőmben égető érzést érzek, de tényleg csak egy kicsit. Jobban érdekel, hogy hol vagyok. - Rich. - próbálom felkelteni a fiút aki hirtelen felkapja a fejét és kapkodva kezdi el venni a levegőt - Rich, itt vagyok. - fogom meg a vállát. Rám néz majd lassul a légzése és megfogja a karom, elég erősen. - Jól vagy? - kérezem, mire megrázza a fejét.

- Mire emlékszel a tegnap estéből? - kérdezi és elengedi a karom. Mit mondjak? Semmire. Annyi van meg, hogy valamilyen cigit ad nekem, hogy lenyugodjak, aztán az, hogy mindketten beleszívunk, majd nevetünk és ennyi. Utána már semmi. Teljes sötétség.

- Nem sokra. Alig valamire. Az még megvan, hogy a mocskos földön nevetünk aztán már semmi. Azt sem tudom hol vagyok. - nézek körbe majd nyugodtan konstatálom, hogy Richiék házánál vagyunk.

- Nálunk. Sajnálom Eds. - néz rám. Valaki bekopog az ablakom, mire mindketten odakapjuk a fejünk, de csak Madelin volt az. Kinyitja az ajtót és a göndört rángarja ki a járműből. Most ő is dühös ezt látom. Beküldi a fiút, be ül a kocsiba és megkérdezi hol lakok. Haza akar vinni. Beleegyezem a dologba. Elmondom, hogy hol a házunk és elindulunk.

- Anyukádnak szóltam este, hogy itt vagy. Aggódott. - szólal meg a nő. - Miért mentél el otthonról? - kérdezi. Mit válaszoljak? Az igazat kéne. Nagyon is.

- Az apám miatt. Főleg. Megver néha. Féltem otthon maradni. - válaszolom. Madelin egy nagyot sóhajt. Nem tudom, hogy miért. Semmi rosszat nem mondtam.

- Sajnálom. Nem tudtam. - mondja. Általában mindig ezt mondják, majd jönnek a "jó tanács"-nak keresztelt szarságaikkal amikkel semmire se megyek.

- Senki sem tudta. Kérdezhetek valamit? - nézek fel és a nőre pillantok aki szorosan a kormányt fogja, majd bekanyarodik az utcánkba és megáll. Rám néz és elmosolyodik.

- Persze. - válaszolja. Illetlen érzem megkérdezni, de muszáj.

- Richie... - itt egy pillanatra megakadok. - felejtse el. Bunkóság lenne megkérdezni. - gondolom meg magam.

- Hát jó. Akkor én kérdezek. - kapcsolja ki magát és be ül mellém. Nem akar rosszat. Látom a szemeiben. - Füves cigit szívott?

- Igen. De mentségére legyen én... én kértem tőle. - hazudok. Nem akarom, hogy még nagyobb bajba kerüljön.

- Miért? - kérdezi. Nem érti a dolgot. Ami azt illeti én sem.

- Nagyon ideges voltam. Csak le akartam nyugodni. És egy kicsit ő is szívott belőle. Sajnálom, nem szabadott volna, de... úgy éreztem szükségem van rá. - magyarázom. Valamennyire igazat mondtam az előbb. Tényleg le kellett nyugodnom.

- Semmi baj. Csak többet ne csináld. Richie... Richienek már meggyűltek vele a bajai. - sóhajtott újra. Rosszul érintette. Nem csodálom. Én sem néznem el, hogy a gyerek akit több mint tizenkét évig nevelt teljesen tönkre teszi magát. Ha nem is az ő fia volt, de akkor is. Madelin csak akkor költözött hozzájuk, mikor Richie öt éves volt.

- Említette. De nem sokat. Csak, hogy sokat csinálta.

- Hát igen. Tizenöt évesen szokott rá. Először észre se vettük. Aztán egyre vékonyabb és furcsább és betegebbnek tűnt. Utána derült ki. Mi próbáltunk rajta segíteni, de nem akarta. Rehabra és elvonókra vittük. Még programokat is kerestünk neki, de nem gyógyult meg. Csak nagyon nehezen volt hajlandó bemenni. Maeve anyja nagyon sokat segített, de maga Maeve is. Nekik is rengeteget köszönhetünk. - magyarázza. - Most, hogy eljöttünk te vagy neki az egyetlen olyan barátja akibe megbízik.