negyvenkettedik fejezet

340 42 21
                                    

𝑬𝒅𝒅𝒊𝒆

Nem alszok vissza. Felkapcsolok egy lámpát és tovább fekszek az ágyamba. Elkezdek figyelni a légzésemre, hallom milyen gyorsan, veszettül veszem a levegőt. Elkezdem markolászni a takaróm, úgy érzem meg fogok fulladni, hogy elmerülök valahol. Mintha Henryék újra bele akarnának fojtani a vízbe és most egyre nagyobb sikerük van. Vagy apám fojtogat. Látom magam felett ahogy a kezét a nyakam köré rakja és elkezd fojtani. Nem tudom elengedni a takaróm, megfeszülnek az izmaim, egyre nehezebben kapok levegőt, egyre rosszabb és rosszabb. Lehunyom a szemeim, úgy hátha elmúlik az egész, de nem. Elkezdem hallani a szívem heves kalimpálását és azt, ahogy az ereimbe pupálja a vért. Legyen vége, legyen vége, legyen vége. Elkezdek valamin gondolkodni. Azonnal a fiú ugrik be, ahogy óvatosan átölel. Érzem az illatát, a bőrének simaságát. Hallom ahogy azt súgja nincs semmi baj. Egy picit bele is remegek. Már nem hallom a szívem verését. Látom a csukott szemeim előtt a fiút ahogy szorosan magához ölel és megpuszilja az arcom. Kezdek megnyugodni. Csak így tovább Eddie, mindjárt vége. Hallom ahogy ezt mondja. Elkezd a légzésem visszaállni a normálisba. Minél tovább képzelem azt, hogy a fiú ölel annál gyorsabban nyugszom meg. Ahogy az egésznek vége lesz felülök az ágyban veszek egy mély lélegzetet, majd erős hányinger tör rám. Oh, baszki. Ez nem csak hányinger. Kirohanok a mosdóba és kiűrítem a gyomrom. És ez a procedúra nem olyan halk, mivel hangosan öklendezem, ezzel pedig felébresztem anyámat. Nagyon meg van lepődve, nem érti miért vagyok ilyen rosszul. Ahogy minden kijön belőlem, egy kis vécépapírral megtörlöm a szám és lehúzom az egészet. És ekkor ütött meg a dolog. Az, hogy Richie visszaesett és rohadtul nincs jól és hazudik és biztos, hogy nem fog visszamenni. Elkezdek sírni a felismeréstől. Letérdel hozzám és átölel, én pedig olyan szorosan ölelem át, mintha utoljára tehetném.
Utána se alszok semmit se. Nem eszek semmit, borzalmasan vagyok, nen tudom kiveri a fejemből a dolgot, nem tud eljutni ez az egész a tudatomig. Olyan szinten aggódom érte, hogy az ágyból sem tudok felkelni. Remegek, a gyomrom görcsbe van, az agyam folyamat azon kattog, hogy most hol lehet? Biztonságban van? Mi van vele? Hol van? Miért nem keres? Minden másodpercben aggódom, ahogy kiszállok az ágyból, rögtön rohanok a mosdóba hányni, aztán picit megmozgatom a lábaim, és visszafekszem az ágyba. Csak fekszem és nézek ki a fejemből egész nap. Anya próbál valamit kitalálni, de semmi sem hat rám. Nem is hiszem, hogy fog még egy ideig. Ahogy elkezd csörögni a telefonom, a szívem elkezd borzalmas gyorsan dobogni, a gyomrom ennél is jobban összeugrik, felugrik a pulzosom, majd ahogy meglátom ki hív, egyfajta csalódás lesz úrrá rajtam. Nem veszem fel. Aztán egyre több hívást kapok. Mindegyiknél felkapom a fejem hátha ő az, de nem. Még mindig csak a többiek. Üzeneteket hagynak, hogy fontos, hívjam vissza meg ezek. De nekem csak az a fontos, hogy tudjam mi van Richievel. Rohadt életbe is, ez így nem jó. Vissza kell őket hívnom. Megfogom a telefonom és az első számra rámegyek, akit kihoz. Nem is érdekel ki az, csak mondja el, miért zaklat mindenki. Egy fél perces csöngés után a túlsó vonal is felveszi a telefont. – Szia Eddie. – köszön bele Stan.

– Mi volt ilyen fontos? – kérdezem, borzalmasan fáradtan és szomorúan.

– Mi van haver? Olyan szar a hangod.

– Most nincs kedvem ehhez Stan, mi a faszom volt olyan fontos, hogy mindenki zaklatott? – kérdezem idegesen.

– Hallom szar passzban vagy, de jó ne mondd el, nem kell. Találkozzunk a Pusztánál! – válaszolja. Most ugye csak viccel? Ezért hívtak ennyire?

– Minek?

– Majd meglátod.

– Nem, Stan. Mondd el miért, aztán eldöntöm! – emelem fel a hangom.

At the end of the rainbow, where you killed me [Reddie ff.]Donde viven las historias. Descúbrelo ahora