At the end of the rainbow, where you killed me [Reddie ff.]

ötvenhatodik fejezet

𝑬𝒅𝒅𝒊𝒆

Richie hazajöhetett a kórházból, aminek örülök, nem szeretek oda bejárni, amúgy sem tett neki jót, szerintem. Átjöttem hozzá, hogy melette lehessek még többet. Figyelem minden egyes mozdulatát, reakcióját. Szerintem már elege lett belőlem. Próbálok jó lenni, igyekszem, de néha nehéz vele bírni. Elmagyarázta mi az a "rossz időszak" és arra kért, hogy most legyek hozzá türelmesebb. Nyilván megértem, mert az igazság az, hogy mostanában én sem vagyok túl jól. Az antidepresszánsaim haszontalannak bizonyulnak. Lehet fel kéne hívnom a pszichológusomat. Ő tudni fogja mit kell tenni, mindig tudja. Nem, nem hívhatom fel, a héten megyek hozzá és nem is szeretném anyára a frászt hozni, így is sokat aggódik miattam.
Már második órája próbálom alvásra bírni, de nem adja meg magát. Hiába mondom neki, hogy itt leszek amikor felkel, nem érdekli, ébren van. Látom rajta, hogy álmos és legszívesebben mély alomba zuhanna, ám mégis engem néz miközben arcát simogatom és füle mögé tűröm göndör tincseit. Nincs ellene, mosolyog és közelebb búj hozzám. Jobb lenne ha aludna, jót tenne neki és akkor én sem aggódnék annyira miatta. – Richie ki kéne aludnod magad.

– De akkor hogyan nézzelek? Ez teljeséggel lehetlen így. – túrt a hajamba és ad egy csókot. – Túl nagy a csábítás Eds, túl nagy. – ásítozik. 

– Tudom, de aludnod meg kell, itt leszek végig, jó? 

– Jó, megpróbálok aludni. – helyezkedik kényelembe. – De ha arra ébredek fel, hogy nem vagy itt, nem állok jót magamért. 

– Nem foglak, megígérem. – puszilom meg a fejét. Lehunyja a szemeit és rá pár percre el is alszik. Vajon most álmodik vagy csak a sötétséget látja? Lehet most még csak a sötétséget látja és később fog álmodni. De miről álmodhat majd? Rémálma lesz vagy egy édes, gyermeteg, ahol repülhet és azt tehet amit csak akar? Érdekes belegondolni, hogy vajon más miket élhet át, amíg alszik.
A telefonom képernyője felvillan. Anya írt nekem. Érdeklődik, hogy mi van velünk és, hogy elmondtam e már. El is felejtettem, de jobb is talán. Nem tudom, hogyan mondjam el neki, hogy előbb kell visszamenjek. Múltkor Miles felhívott, hogy olvastam e az e-mailt amit az egyetem küldött. Én nyílvánvalóan nem néztem, sose olvasom el az e-mailjeim. Mint kiderült, hogy az egyik drága tanárunk kitalálta, hogy még év elején szeretné, ha pár tehetséges gyermek vele menne Párizsba egy hétre, hogy múzeumokat meg tárlatokat látogassanak. Írt egy egész listát kit vinne magával, amin többek közt én is rajta vagyok, úgyhogy mennem kell, főleg ha év végén jobb jegyet akarok. Nála tavaly is bajaim voltak és azt írta, ha elmegyünk és jók leszünk elnézőbb lesz év végén és jobb jegyet is ad, úghogy nem is kérdés, hogy megyek. Miles is ott lesz, meg még pár ismerős akikkel szívesen járok össze. Ehhez viszont vissza kell mennem két és fél héttel korábban, mert lenne ott pár elintézni valóm. Anya is azt szeretné, hogy menjek, azt akarja, hogy világot lássak, emelett én is szívesen megyek, de nem tudom hogyan mondjam el Richienek. Nyilván ezt megint túl gondolom, de nem akarom cserben hagyni, főleg ezek után. Úgy terveztem az egész nyarat vele töltöm, de már csak egy hónap van vissza belőle, és az is el lett felezve. Aztán lehet nem is tudok hazajönni egy ideig, talán még karácsonyra se, ötletem sincs. Meg fog őrjíteni, hogy nem lehetek mellette. Beszélek majd vele telefonon amikor csak tudok, de az mégis más, mint a fizikai érintkezés. Mi lesz ha majd a távolság miatt megy tönkre a kapcsolatunk? Ha majd azért fog elhagyni, mert nem vagyok ott vele? El sem tudom képzelni, hogy mi lenne akkor. Ne is gondoljak ilyenekre, ez nem fog megtörténni, minden rendben lesz, igen jól leszünk.
Újra elkezdek agyalni, csak gondolkodok és nem jutok egyről a kettőre, folyamatos kérdések járnak a fejembe, semmi sem jó, sehogy sem jó, ki fogok bukni. Le kell nyugodnom, mély levegő. Lassan kiszállok Richie mellől és az ablakhoz megyek, hogy friss levegőhöz jussak, úgy érzem megfulladok. Rátámaszkodok a párkányra, ahova általába a fiú szokott ülni. Végighúzom az ujjam a helyen, közben mély lélegzeteket veszek, próbálom kikapcsolni az agyam, hogy ne gondoljak semmire. Körülnézek, hogy megtaláljam Richie cigijét. Muszáj rágyújtanom, bármennyire nem szeretnék. Elsőre újra elfog az a kellemetlen íz, de ez aztán elmúlik és egészen élvezem. A földre ülök és nekitámasztom a fejem a falnak, miközben az alvó fiút nézem. Lehet ez az egész ijesztőnek hat, de nem tudom róla levenni a szemeim, olyan mintha odaragasztották volna. Olyan nyugodt és csendes most minden, nem szeretném ezt megzavarni. Elvesztem az időérzékem és csak vagyok, üresen, miközben a barátom bámulom, aki nyakig betakarózva alszik, majd pedig a telefonom csörgése tud kirángatni ebből a kábult állapotból. Nehezen felállok és elmegyek érte, hogy megnézzem ki keres. Mike Hanlon neve világít a képernyőn. Felveszem és elkezdek suttogni, hogy ne keltsem fel a fiút. Megkérdezi, hogy miért beszélek ilyen halkan, mire gyorsan elmondom neki a helyzetet. Meglepődik, majd rátér arra amiért hívott engem. Szeretne velünk találkozni és mivel most hazajön a szülehez, találkozhatnánk valahol. Régen találkoztam már Mike-kal így gondolkodás nélkül igent mondok. Nem hiszem, hogy ártana bárkinek is, Richienek szerintem meg jót is tenne a történtek után. Megbeszéljük a helyszínt és az időt, majd leteszi. Lehalkítom a telefonom és visszafekszek a fiú mellé. Richie rögtön felém fordul és nyitogatni kezdi a szemeit. – Kemény háromnegyed órát pihentél. – mondom.