At the end of the rainbow, where you killed me [Reddie ff.]

tizennyolcadik fejezet

𝑬𝒅𝒅𝒊𝒆

A napok lelassultak egészen a röntgenemig. Oda anyám vitt el és viszonylag hamar meg is voltam vele. Most pedig az eredményemre várok. A pénteki ebédem fölött ülök, amit még vettem, de nem tudok enni. A szokásos kis csapat megvan. Bill, Mike, Stan és a barátnője Emily. Beverlyt egész héten csak egy pillanatra láttam, meg az órákon. Úgy ahogy Bent is. Nem szól hozzám, ami nagyon zavar. Richie pedig fura. Furább az átlagosnál. Egyszer rengeteget beszél, máskor pedig teljesen magába zárkózik. Feltűnően is nagyok a hangulatingadozásai. És néha, mikor jobban megnéztem a pupillái kétszer nagyobbak voltak az átlagnál. Attól tartok visszaszokott a drogokra. – Uraim és hölgyem. – ül le mellém a fiú. – Hogyan tetszik lenni kedveseim? – poénkodik, mire elmosolyodok. Szeretem mikor viccelődik. Ez olyan ő. Tökéletesnek mondanám, de nem az. Kár, hogy folyton az összes többi lányt nézi. – Ugyan válaszoljon valaki.

– Akkor beszélek én. – könyököl az asztalra Mike. Már megszokás, hogy folyton mond valamit. Sőt, már az is természetes, hogy velünk eszik és, hogy néha lejön velük a Pusztához. – Képzeljétek el...

– Mi rendezzük a suli bált. – vág a fiú szavába Emily. A lány néha kicsit fönökösködő. Persze ez néha jó, de párszor a falra mászok tőle. – És arra goldoltunk ti is segíthetnétek, ha van kedvetek. – mondja a lány. A telefonom képernyője felvillan és látom, hogy anya írt nekem valamit. A kezembe veszem  és megnézem az üzenetet. Beszélt az orvosommal. Megjöttek az eredmények. És, ahogy sejtettem. Nem hiszem el. Nem lehet igaz. Nem halhatok meg. Nem szabad. Nem kéne. Anya nem bírná feldolgozni. Nem hagyhatom cserbe. Ez valami vicc. Vagy csak egy rémálom. Egy borzalmasan élethű rémálom. Újra elolvasom, de még mindig ugyan az áll az üzenetben.
Nem hallom, hogy a többiek beszélgetnének. Felnézek és látom, hogy mindenki engem néz. – Eddie jól vagy? – kérdezi a lány.

– Aha. Csak... felejtsétek el. Én... megyek. Sziasztok. – kapom fel a táskám és elsietek. Már a biciklimnél állok, mikor meghallom valaki hangját. 

– Eds! – lép mellém Richie. –Mi történt? Megvannak az eredmények? – kérdezi. Bólintok. – El mondod? – bólintok. 

– A Pusztában. De akkor a többieknek is. Hívd őket oda. Előtte beszénem kell anyámmal, hogy mit mondott pontosan az orvos. – szólalok meg és felszállok a biciklimre.

– Akkor ott találkozunk. Egy fél óra múlva. – mondja és viszamegy. Én gyorsan hazatekerek és kikérdezem őt, hogy mit mondtak neki. Nem nagy a baj. Persze. Nyilván. Még időben vagyunk, vissza lehet fordítani. Ez egy jó hír. Addig viszont a kórházba kell lennem és nem jöhetek haza. Persze eljárni eljárhatok onnan, de ott kell addig lennem, amíg a kezelés véget nem ér. Majd túl élem. Az a fontos, hogy ne haljak meg. Nem tehetem meg, hogy most elpatkolok. Mindent elmagyarázott, amitől nem nyugodtam meg. Sőt feszültebb lettem. 
Hiába vagdosom magam, most az sem segít. És tíz perc múlva találkoznom kell a többiekkel. Még belefér pár karcolás.  Így is teszek, de nem segít. Ilyenkor bezzeg nem. Tudom, hogy nem kéne magam vagdosnom, az orvos is megmondta, de nem tudok vele leállni. Mindig megnyugtat. Nem tudom miért.
Jobb lenne ha indulnék. Letörlöm a csuklóm és rendet rakok magam után. Elköszönök anyától és elindulok a Pusztába. Kicsit késve, de megérkezem. 

– Itt is van. Miről akartál beszélni Eddie? – kérdezi Stan. Leülünk a nagy sziklákra és figyelmesen kezdenek el engem nézni. Kicsit irritáló és zavaraó, de túl kell rajta lennem. 

– A helyzet az, hogy nekem... öhm... tüdő rákom van. – kezdek bele. – Azt mondta az orvos még időben vagyunk és, hogy helyrehozható kemoval meg ezekkel, de...