At the end of the rainbow, where you killed me [Reddie ff.]

negyvennegyedik fejezet

𝑬𝒅𝒅𝒊𝒆

Két év eltelt azután, hogy Richie elment. Ebben a két évben sok mindenen keresztül mentem. Amikor a fiú elment teljesen magamba zuhantam, azt sem tudtam, hogy mi lesz velem. Nem voltam jól, a pszichológus sem segített, senki és semmi sem javított a kedvemen. Majdnem megöltem magam. Teljesen megbántam, hogy ezt tettem. Főleg, azért, mert anyámat kitettem ennek az egésznek. De mostmár nagyobb a béke. Igaz nem sokat látjuk azóta egymást. Csak akkor mikor hazajövök az egyetemről. Egy évet halasztottam. Azon a nyáron nem igazán mozdultam ki a házból. Sokat gondoltam Richiere és arra, hogy mi lehet vele. Pszichológushoz jártam és járok is, ami mostanság segít. A csapattal utoljára tavaly nyáron találkoztam, mikor elmentünk egy hétre New Yorkba. Aztán újra elkezdődtek az egyetemek, én pedig megismerkedtem Maccal. Életet hoz az életemben. Mellette boldognak érzem magam. Elmeséltem neki mi történt. Minden pontot, végigmondtam, ő pedig figyelmesen hallgatott. De csak azért mondtam neki el, mert megbíztam benne és, mert részeg voltam. Jó hatással van rám. Jobban ki merek bontakozni mellette, és átalakított. Nem személyiségileg, de jobban meg merek már szólalni. Ez többek között az egyetemnek is köszönhető. Lettek ott új ismerőseim. Haverok, akikkel bulizni megyek, elrángatnak, hogy csináltassak egy piercinget az orromba, szőkítsem ki a hajam és, hogy ugyan már, ha van egy pasim több mint két hónapja és szeretem, ideje lenne megtenni a számomra "nagy" lépést. És megtettem. Persze nem úgy ahogy azt elképzeltem. Egy buliba történt meg. Nem nagy sztori, nem nagy kaland, de nem is számít számomra annyira. Macnek tetszik ez az egész "új énem" dolog. Pedig nem változtam, csak jobban merek önmagam lenni. Köszönhetően neki és a sulinak. Oh, és Maevenek. Sokat beszéltem vele miután a fiú elment. És minden nyáron találkoztunk. Volt, hogy elmentem hozzájuk Vegasba a nyári szünetbe, mikor semmi dolgom nem volt. Anyám nem engedte meg, hogy olyan állapotba menjek el diákmunkázni, így otthonmaradtam vagy mentem Maevehez. Aztán ott jöttem rá. Jót tett nekem az, hogy Richie elment. De közben rossz is volt. Bár tény és való, hogy hatalmas nagy pusztítást végzett, de azért jó, hogy most újra itthon van. Itt van a városban, tiszta és dolgozik, és jól néz ki. De nem érzek iránta most nagyon semmit. Nem megy. Annyira összetörte a szívem, hogy nem tudok rá úgy nézni mint régen. Ami jó, mert így nem kell Mac szívét összetörnöm azzal, hogy szakítok valahogy vele, és nekem is, mert elkerülöm azt, hogy újra megröténjen az ami két éve történt. Másodszorra már nem bírnám ki. Most végre jól érzem magam. És ezt az állapotot fent akarom tartani. Mert Mac kedves és anyám is szereti, és meg most úgy vagyok vele, hogy nagyjából minden jó. Most, hogy nyár van és a sulimban is szünet van, több időt lehetek itthon. És talán, tudok Richievel erről az egészről beszélni. Ezért írok neki őrült sebességgel. Meg azért is, mert nem akarom, hogy Mac lássa. Csak aggódna és féltene. Persze megvan rá az oka, de kézben tartom a dolgokat. Nem fog most kicsúszni a kezeim közül mint régen. Most nem fogom hagyni, hogy a naivságom mindent elrontson. Ahogy meghallom, hogy Mac belép a szobába elküldöm az üzenetet és kapkodva lépek ki a beszélgetésből. Furcsállva mér végig. Lerakom a telefonom az asztalra és sietnék a konyhába valami innivalóért, de féluton a fiú egy szó nélkül megragadja a csuklóm, visszaránt. – Kinek írtál? – kérdezi, mire nem válaszolok. Macnak egy nagy hibája van, az pedig az, hogy kurvára féltékeny típus, és nehezen bízik meg mindenkiben. Nem csodálom, az előző barátja fűvel-fával csalta. – Eddie. – szorítja meg a csuklóm, erősen.

– Ez fáj. – remeg bele a hangom. A fiú azonnal elengedi.

– Sajnálom. Nem akartalak bántani. – takarja el kezeivel az arcait. Átölelem és megpuszilom a fejét. – Sajnálom.

– Semmi baj, csak kérlek ne csináld ezt. Tudod, hogy én soha nem csalnálak meg. 

– Tudom. Ezért sajnálom, hogy bántottalak. – ölel át ő is. Eddig kétszer "bántott" engem. Egyszer mikor túl sokáig voltam kint a többiekkel, nem szóltam neki és azt hitte leléptem valami stricivel. De akkor is csak a csuklóm szorongatta. Aztán mikor az egyik egyetemista osztálytársammal kicsit félreérthető pillanatba kerültünk. Akkor felpofozott, de nem volt nagy dolog. Utána sírt, és a bocsánatomért könyörgött. Ő nem egy rossz ember, barátságos, csak néha ez így bekattan nála. – Ugye nem haragszol?