At the end of the rainbow, where you killed me [Reddie ff.]

tizenegyedik fejezet

𝑹𝒊𝒄𝒉𝒊𝒆

Húsvét napja. Nem tudom, hogy örüljek e vagy sem. Az utóbbi napokban anyámék a kelleténél is többet veszekedtek, hangosabban. Eddiehez meg nem mehettem át, mert az apja otthon van. És nem is nagyon ír nekem. Tudom, hogy fél tőle. Így hát egyedül Maeve-vel tudtam beszélni esténként, de ő is hamar otthagyott, mert nagyon készülődött, hogy találkozzunk. Csak nagy ritkán mozdultam ki otthonról. Pontosabban csak akkor amikor, éreztem, hogy anyámék veszekedésbe törnek ki. Így hát eljártam a többiekkel moziba, a Pusztába és a kedvenc helyeikre, de az őszintét megvallva nagyon rossz volt Eddie nélkül. Hiányzik. A furcsa érzések és gondolatok nem mennek el a fejemből. A rohamaim egyre gyakoribbak és úgy érzem teljesen átveszi a másik, régi énem az irányítást felettem. Néha el is vesztem a fejem. Például mikor arra eszméltem fel, hogy a tíz percet beszéltem Chrisszel a régi díleremmel. Egyre több dolog esett ki az elmúlt pár napból. Volt olyan is amikor arra ébredtem, hogy az asztalomom egy csomó ecstasy tabletta van. Vagy, hogy épp egy újabb füves cigit szívtam el, esetleg egy tűt tartok a kezembe amibe heroin van. Igyekeztem gyorsan kimosni magamból a drogokat,(például azzal, hogy meghánytattam magam) de valahogy soha nem sikerül távol tartanom magam tőle. Én tényleg igyekszem még most sem hagyni magam, de nem sikerül. Persze ezt kinek mondhatnám meg? Csak is Maevenek. Ezért is örülök neki, hogy az egész Húsvétot itt tölti. Vele tudok erről beszélni. Pontosabban csak elmondani.
A napom talán az átlagosnál is átlagosabban telik. Próbálom elérni Eddiet, de semmi. Maeve már ide tart. Madelin elment anyám pedig itthon van és egész nap főz. Segítenék neki, de annyira fáradtnak érzem magam a bortól amiből egy egész üveggel megittam éjjel, hogy még az ágyból sincs kedvem kikelni.
Hirtelen meghallom, hogy anya szól nekem fel, hogy nyissam ki az ajtót. Azonnal felébredek és lerohanok a lépcsőn és ajtót nyitok. Maeve áll az ajtóban. – Mi van meg sem ismersz? – kérdezi nevetve és átölel. Egy hónapja láttam, de olyan, mintha száz éve lett volna. Változott. Sokkal... hogy is mondjam. Nem volt olyan mint régen. Teljesen máshogy öltözködött máshogy sminkelt és nem is volt már olyan sovány mint egy hónapja. Jó színben volt.

– Változtál. – néztem a szemeibe. – Nem vagy olyan...

– Ribancos? – kérdezi, mire bólintok. – Ha ez vígasztal te is helyesebb lettél. – mosolyodott el.

– Felvihetem a csomagját, hölgyem? – nyújtom a kezem, mire megengedi, hogy megfogjam a bőröndjét.

– Barom. – lép a házba. – Otthonos. – nézett körbe. – Tetszik. – néz megint rám. Ha tetszik valami Maevenek akkor igaza is volt. Nem sok ház tetszett neki. Például a mi régi lakásunk gyűlölte. A konyha felé mutat. Én csak bólintok, hogy bemehet, amíg én felviszem a bőrödjét. Valamitől nagyon megszédülök és úgy érzem mintha összeesnék, de minden teljesen normális körülöttem. Nem tulajdonítok neki nagyobb figyelmet. Ahogy lerakom a földre a bőröndöt hallom, hogy a telefonom csörögni kezd, mire oda pillantok és látom, hogy Eddie az. Gyorsan felveszem és beleszólok.

– Nem érek rá csevegni! – szól a telefonba lihegve. Érzem, hogy baj van. – Az... az apám őrjöng... nem maradhatok itthon. Így is vagy négyezer pofon vágott és most vérzik az orrom meg a szám. – hadarja. – Átmenetek egy kis időre? – kérdezi. Teljesen lefagyok. Aggódni kezdek. Nagyon is. Nem akarom, hogy baja essen. – Richie!

– Persze, persze. Majd kopogj. – mondom, mire a ő kinyomja. Lesietek és a konyhába megyek. Anyám és Maeve is rám néznek, de ahogy meglátnak látom az aggódást az arcukon.