At the end of the rainbow, where you killed me [Reddie ff.]

harminckettedik fejezet

𝑬𝒅𝒅𝒊𝒆

Richie leveszi a pólóját és meglátom, amit eddig ennyire rejtgetett. A hegeket. A hasán is van pár. Nem csúnyák, nem feltűnőek, csak ott vannak. Engem nem zavar, sőt merészen kijelentem, hogy ezt teszi őt Richievé. Ő egy olyan emberi lény, aki az összes sebét, magán hordozza, amit élete alatt kapott. Mint egy igazi katona. Ő is megtartja a sebeit, a lövéseit, a karcolásokat, a hegeket, mindent. Richie pontosan ilyen. Magán hordja a fájdalmas múltját, s csak olyan embernek hajlandó feltárni akiben megbízhat. És őszintén? Jól esik, hogy megmutatja nekem. És mikor hozzáérek és az ujj begyeim az egyik heget érintik, kiráz a hideg, de nem húzom el a kezemet.
Megfogja a kezemet és irányította, végig a hasán, majd a mellkasánál simíthatom meg a külön féle hegeket és anyajegyeket. Kellemes érzés. Végighúzom a kezem a kitüremkedő bordáin és a kulcscsontjain, majd óvatosan végighúzom a mutatóujjam a nyakán, amitől libabőrös lesz. Az arcához érek, ahol végigvonulva betévednek ujjaim a sötét barna, göndör tincsei közé. Közelebb hajom az arcomhoz és megcsókol, majd a fülemhez hajol. - Mi lenne, ha egy picit elmennénk messzebbre. Élveznéd? - kérdezi, mire autómatikusan bólintok. - Akkor engedd, hogy vezesselek. - motyogta. Lekapcsolta a lámpát. Még csak az alakját tudom kivenni. Leül az ágyra én pedig vele szembe helyezkedem el. Megfogja újra a kezem, majd újra ő irányítja az ujjaim és azt, hogy merre menjenek. Újra végigmentünk az egész felső testén, ahol néha megálltunk egy másodpercig. Aztán egyre lejjebb kívánkozott a kezem, egészen addig amíg el nem érem a nadrágja szélét. Egyre szaporábban veszem a levegőt. Egyszerűen izgatott vagyok. Megnyílik egy olyan kapu előttem, amire eddig csak nagyon messzi álmaimba vágyhattam.
A fiú felnéz rám, elmoslyodik, mire elpirulok. Már jól ki tudom venni az arcát a testét és azt is, hogy éppen merre járkál a kezem. - Csak ha akarod. - mondja.

- Én nagyon akarom. - suttogom. Nem tudok hangosabban beszélni. Közelebb megyek hozzá és megcsókolom, amíg végigsimítom a kezem a combján, majd feljebb megyek egészen az ágyékáig, ahol megérzem azt. Kezdem elveszteni a kontrollt önmagam felett. Ujjaim hozzáérnek a nadrág széléhez, majd ujjaim engedélyt kérnek, hogy beljebb juthassanak, amit Richie enged is, majd újra ajkaimra tapad. Már az alsónadrágját súrolom. Csak egy réteg választ el attól, hogy megismerjem a teljes Richard Toziert. Ujjaim a boxeren kívül maradnak és úgy érnek csak az érzékeny területre, amíg a fiúval ajkaink táncot járnak. Én is érzem egyre jobban a bizsergető érzést. Már a boxerébe hatolnék...
Az ébresztő megszólal. Mi? Ez csak egy álom volt. Azt a rohadt, de még mennyire élethű álom. Lenézek, de semmi. Szerencsére. Most nem kerülök kínos szituációba. Fél nyolc van. A fiú felé fordulok és egy-két percig nézem a nyugodt arcát. - Richie. - keltegetem a fiút, ki lassan nyitja ki a szemeit és azonnal megállapodnak rajtam. - Fel kell kellnünk. Nem akarok elkésni. - ülök fel az ágyban.

- Mi lenne ha ma nem mennénk? - kérdezi rekedtes hangon. Azonnal felé fordulok.

- Mi? Kizárt! Ha anyám megtudja elevenen nyúz meg! Nem, Richie! Felkelsz, elemegyünk a cuccaidért és elmegyünk! - tiltakozom. Nem értem, hogy juthatott eszébe ilyen. Soha, de tényleg soha nem lógok a suliból. Nem fogok a kedvéért rossz fiúsat játszani. Így is túl sokat változtam, szerintem többet is mint kellett volna. Soha egyetlen ember nem tudott így megváltoztatni. Igaz tetszik, hogy ennyire megváltozom miatta. Tetszik, hogy nem tudatosan "nevel" fel dolgokhoz. Igen, azokhoz a dolgokhoz. Az viszont nem tetszik, hogy próbál velem olyan dolgokat csináltatni, mint például a lógás. És utálom az érzést, amikor egyre jobban elkezd izgatni a hangjával. Annyira szeretem, hogy utálom őt. A fiú lassan felkel és felveszi a pólóját, amibe tegnap volt. Nem is mondd semmit. Nem akar meggyőzni. Esze ágában sincs velem arról vitatkozni, hogy menjek vele vagy ne. Tudja, ha maradni akarok akkor azt mondom, ha nem akkor nem. És sajnálom, de én nem akartam maradni. Jobban félek anyám haragjától és attól, hogy Richie az egészet magára venné. Ha kiderülne, anyám megutálná és soha többé nem engedné, hogy a fiú itt legyen. Sőt, el is tiltana tőle. Bár szerintem tisztába van azzal, hogy nem sokra menne vele. De akkor is, simán megteszi, hogy szobafogságba rak. És amúgy is miért lógnék a suliból? Henryék már nem csesztetnek, amitől sokkal jobban érzem magam, de ahogy elmegyük mellettük a folyosón vagy mögöttem mennek el, hogy leüljenek a helyükre, rögtön gyomorgörcsöm lesz. De tény és való, sokkal jobb ez, minthogy felvegyenek videóra, ahogyan a vécébe fojtogatnak. Viszont attól tartok, ha egyszer valaki nem lesz mellettem, olyat kapok mint még soha. És eltölt a rettegés. Lehet mégis jobb lenne Richievel maradni és akkor...
A fiú rám néz. Szó szerint megijeszt. Holt sápadt, úgy néz ki mint egy halott. Felállok és kezemet a homlokára rakom. Biztos, hogy magas láza van. Ezt érzem. Azonnal haza kéne vinnem. Ha nincs náluk senki akkor én vigyázok rá, ha meg igen... nos azt meglátjuk majd. Azt még eldöntöm. - Lázas vagy. - jelentem ki.