Epilógus

842 45 3
                                    

Mira

Azt éreztem minden mesebeli körülöttem. A frissen esett hó ropogott a lábaink alatt a kis sétányon a folyó mellett. A kezem elveszett szinte Grayson nagy tenyerében. Ökölbe volt szorítva, míg az ő keze beterítette az enyémet hogy felmelegítse, mivel egészen átfagyott ahogy pár percek óta sétáltunk és össze volt előtte kulcsolva az övével, így nem tudtam zsebre tenni. A szállingózó havat az utcalámpák fénye megvilágította, míg a háttérben a folyón túl ott volt a hatalmas kivilágított város. Tőlünk jobbra pedig az épületeket karácsonyi fényfüzérek díszítették. Mindig is imádtam a decemberi időszakot, ebben a hónapban nekem a meghittségé, a szereteté és a családé volt mindig a főszerep.
Ezzel hogy most Grayson is velem van ebben az időszakban, még többet ad hozzá. Amikor már azt hittem úgysem tud jobb lenni ez a hónap, még többel ajándékoz meg az élet és azon kapom magam nem hiszek a szememnek és le sem tudom írni milyen boldog vagyok.

Igaz az arcomat kezdte kicsit csípni a néha feltámadó hideg szél, akkor sem voltam még készen arra hogy elengedjem ott azokat a pillanatokat. Mindig azt mondtam téli gyerek vagyok és ezért imádom a telet. És volt is benne valami, hiszen imádtam a hideget és a havat, viszont a december hangulatát a szüleim és a családom tette nekem ennyire különlegessé. Életem minden egyes évében meghitt volt a karácsony és nem is csak az a nap hanem maga a készülődés is. Mielőtt most kirepültem is már hetekkel ezelőtt kidíszítettem kicsit az apartmanomat mert tudtam, hogy a közvetlen karácsony előtti időszakot nem fogom otthon tölteni de mégis azt akartam, hogy már most átjárjon a hangulat.

- Nem fázol? - állt meg nem sokkal később Grayson és elém lépve lepillantott rám, ezzel kihúzva engem a mély gondolataimból.

- Nem - ingattam meg a fejem, de elmosolyodtam azon, ahogy kezeit a felkaromra tette és fel-le húzta azokat, hogy hőt teremtsen rajtam és kicsit melegítsen. Ahogy ránéztem ismét mosolyognom kellett. Az ő arca is ki volt picit pirosodva a hideg miatt és olyan imádnivalóan nézett ki a fekete vastagabb kabátjában ami alatt egy szintén fekete kötött pulóvert viselt. Úgy hozzá voltam szokva ahhoz, hogy őt nyári ruhákban és egyszerű pólókban és rövidnardágokban láttam mindig, hogy egyből arra gondoltam mennyire vonzóan néz ki így. - Úgy örülök, hogy esik a hó, annyira nyugodt és gyönyörű ilyenkor minden - pillantottam ismét körbe, mielőtt rajta állapodott volna meg a tekintetem amint ő csak engem figyelt.

- Szeretlek - mondta egyszerűen.

- Én is szeretlek - válaszoltam halványan mosolyogva még ha nem is nagyon értettem miért álltunk meg csak azért, hogy ezt mondja nekem.

- Tudod, már régóta tervezem ezt elmondani - kezdett beszélni újra, a szemöldökömet ráncoltam ahogy ismét a kezeit az enyémekkel összefűzte mielőtt folytatta volna. - Nincs senki aki többet jelent nekem nálad, és még sosem éreztem hasonlót. Minden pillanatban ott akarok melletted lenni, megérinteni vagy megnevettetni és egyszerűen ez az érzés nem enyhül, hiába ismerlek már évek óta mostanra - folytatta és csak egyre zavarodottabb lettem, honnan ez a nagy érzelmesség, ugyanakkor a szívem hevesebben kezdett verni a mellkasomban a kedves szavai miatt. - Mindig azt gondolom égi jel az, hogy te jöttél, hiszen olyan messze élünk egymástól, biztos kellett valaki odafent aki akkor beterelt engem meg téged is abba a szalonba, tikton hiszem hogy ezért apa felelős - mosolyodott el és már épp meg akartam szólalni, de közbevágott ismét. - Nem akarom, hogy az életemnek legyen olyan szakasza, aminek te nem vagy részese. Azt akarom, hogy pár év múlva a kisbabáink hangjára ébredjünk reggel, vagy hogy együtt sétálgassunk az erdőben majd idős párként. Viszont amit most a legjobban akarok, az az hogy lássalak felém jönni az oltárnál, viszont ehhez az kell, hogy először igent mondj - fejezte be és elengedte a kezem, miközben hirtelen elém térdelt. - Leszel a feleségem, angel?

Bakancslista | HU 1-2. évadWhere stories live. Discover now