Mennydörgés

Tizenhatodik Fejezet

Öt hónappal korábban...

Rocio Lopez

Olyan volt mintha egy hosszú álomból ébredtem volna fel. Egy számomra ismeretlen helyen keltem, ez nem az én szobám. Felültem az ágyban és halk kopogást hallottam. - Jó reggel hugi. -lépett be egy ismerős alak. - Jó reggelt. -mondtam halkan és a férfi elhúzta a sötétítőt. A nap fénye miatt a kezemet a szemem elé raktam. - Biztos nem emlékszel rám, már nagyon régen nem láttuk egymást. A nevem Manolo. -a név hallatára emlékek ugrottak be.

Talán 7 éves lehettem, amikor egy fiúval játszottam. Homokoztunk, a fiú nevetve szórta a homokot a hajamba. - Manolo! Ne már, a hajam! -kiáltottam, mire egy hangos kacagást hallottam. - Manolo kisfiam, ne piszkáld a húgod. -mondta neki anya, s a fiú magához ölelt és puszit adott a fejemre. Egy autó dudája csapta meg a fülünket. - APA! -kiáltottuk a testvéremmel és az autó felé kezdtünk rohanni. Anya nagy mosollyal sétált utánunk. A férfi arcán hatalmas mosoly terült szét, s mikor odaértem hozzá az ölébe emelt. - Szépséges Rocio-m! Én bátor Manolo-m! -a fiút is az ölébe emelte és puszit adott mindkettőnk arcára.

- Kincsem hát neked, mi van a hajadban? -kérdezte apa mire nevetve mondtam neki, hogy a testvérem homokot szórt bele. - Enyje fiam, hát ezt tanítottam neked? -Manolo megrázta a fejét, majd elmosolyodott, amikor meglátta apa sunyi tekintetét. Apa anya felé fordult, s csókot adott a szájára.
- Kedvesem. -apa a csókjuk után letett minket, s anyával a házba mentek. Én és a bátyám a lépcsőn ültünk és vártuk, hogy vissza jöjjenek. - Rocio! -szólított meg a bátyám. - Igen Manolo? -fordultam felé. - Bárhol is leszek az évek alatt, tudd, hogy mindig is a testvéred maradok és soha nem felejtelek el! -rosszat sejtettem, átöleltem a bátyámat, s sírva mondogattam neki, hogy ne hagyjon itt.

Az emlék hatására egy könnycsepp gördült le az arcomon. A felnőtt bátyám felé fordultam és a nyakába ugrottam. - Azt hittem sosem látlak többé! -mondtam szipogva, s Manolo hatalmas kezeit a hátamra tette. - Én is! De végre itt vagy! -suttogta és puszit adott a homlokomra. - Apa? Ő is itt van? -kérdeztem miután eltoltam magamtól. - Igen. Lent van a nappaliban. -mosolygott és én már rohantam is le a szobából.

- Apa! Apa! -kiáltottam a hosszú folyosókon és mikor megláttam hatalmas mosolyát karjaiba futottam.
- Szépséges Rocio-m! -mondta halkan és szoros ölelésbe zárt. - Úgy hiányoztál. -szóltam halkan mire egy halk nevetést hallatott. - Te is nekem szépségem! De mostmár újra együtt a család! -mosolygott, majd én a mögötte álldogáló barna hajú fiatal férfira néztem. - Oh, Rocio ő Luca, a jobb kezem! Luca ő itt a lányom Rocio! -kezet fogtam a fiatal férfival.
- Örülök, hogy megismerhetlek! -mondta Luca és én csak bólintottam.

- Most, hogy felébredtél lenne nektek egy munkám. -Manolo és én egymásra néztünk, majd vissza apára. - A déli oldalt levő kikötőbe hoznak egy szállítmányt 1 óra múlva. Hozzatok el mindent, ami a konténerekben van! Egy porszem sem maradhat ott! -adta ki az utasítást, mire én és Manolo bólintottunk.
- Kié a szállítmány? -kérdeztem az előttem álló ősz hajú férfitól. - Rodriquez-é, azé a szörnyeteg-é, aki elrabolt. -én ebből semmire sem emlékeztem.
- Matteo Rodriquez 2 hónapja elrabolt és megkínoztatott. Apával nehezen akadtunk a nyomodra, de azzal, hogy elrabolt hadat üzent és mi válaszolunk az üzenetére!