Mennydörgés

Huszonhárom

A lábaim elzsibbadtak, s a szemeim kiszáradtak a sok sírástól. Már lassan 1 hete vagyok itt, mindennap ugyan az a lemez. Matteo lejön ordítozunk egymással és vége mindig az, hogy magamra hagy. Aludni sem tudok a fejemben levő hangoktól, az ő hangja visszhangzik folyamatosan. Néha pedig már látomásaim is vannak, egy autóban ülünk és a rádióban Neyo egyik száma szól, amit énekelek ő pedig mosolyogva fogja a kezem. A következő az, amikor megcsókolom, aztán az irodájában az ölébe húz. Mintha minden valóságos lenne, s az érzések, amik bennem tombolnak folyamat feljönnek és ordítani tudnék.

A gondolataimból léptek zaja szakított ki. Ő volt az. - Matteo kérlek! Nem bírok már itt lenni! -könyörögtem, s a férfi egy pillanatig megtorpant. - Ez az első kedves szavad hozzám, mióta itt vagy. Azonban nem tudom bízhatok-e benned! -megállt előttem karba tett kézzel és várta a mondandóm. - Emlékszem. -suttogtam, s éreztem, ahogy a szemem könnybe lábad.
- Mi? -kérdezte alig hallhatóan. - Nem teljesen, de emlékszem. Tőled kaptam a pisztolyom. Egy ékszerész készítette, Neyo szólt a rádióban, az egyik kedvenc zenémet énekeltem. -idéztem fel az emlékeket. Matteo közelebb jött és eloldozott. Segített felállni, de a lábaim felmondták a szolgálatot. Mielőtt elestem volna erős kezei megtartottak. Az ölelésében tört ki belőlem a hangos zokogás.
- Annyira sajnálom. -mondtam, hiszen majdnem tönkretettem. Megloptam, nem is egyszer, az emberei 40%-át miattam veszítette el. - Semmi baj, minden rendben lesz. -suttogta a fülembe, de mégis éreztem, hogy ezt sosem fogja nekem megbocsátani.

Az ölébe kapott és felvitt a házba, nem akartam senkinek sem a szemébe nézni, mert tudtam mit látnék benne. Csalódottság, megvetés, harag. Éreztem magamon a tekintetüket, egyre közelebb bújtam Matteo-hoz, s vártam, hogy a szobába vigyen, azonban nem így történt. Miután felhozott megállt, óvatosan letett, de közben egy pillanatra sem engedett el. Minden erőmet összeszedve fordultam szembe a társasággal. Mind körbe álltak minket és mosolyogtak. Düh helyett az öröm csillogott a szemeikben. - Örülnek neked. -mondta halkan.
- Örülnek, mert a ház asszonya végre hazajött. -folytatta, a ház asszonya. - A ház asszonya? -fordultam vele szembe. - Igen, hisz velem vagy. -egyik kezét az arcomra vezette és lágyan megcirógatta. - Én melletted vagyok és leszek is! -Matteo nagy mosollyal hajolt egyre közelebb hozzám. A szánkat csak pár milliméter választotta el egymástól. - Szeretlek. -suttogta. - Szeretlek. -ez volt a végszó, Matteo azonnal rá tapadt az ajkaimra. Az emberek akik körbe álltak minket tapsolni kezdtek.