Mennydörgés

Harmincnegyedik fejezet

Már órák teltek el, mióta Matteo és a bátyám elmentek. - Kérlek Ro, ülj le egy kicsit! El szédülök, ha csak rád nézek! -fel alá járkáltam a házban. Erica már teljesen ki volt tőlem készülve. - Itt is van az ebéd! -jött be egy tálcával Fabio. - Én nem tudok enni! Borzalmasan ideges vagyok, valószínű vissza is köszönne! -feleltem. - Annak ellenére, hogy tudod ki az urad, mégis félted? Édesem, Matteo Rodriquez-hez hasonló kaliberű ember nem létezik! Rengeteg támogatója van, senki sem mer vele cicázni! -próbált nyugtatni Fabio, azonban sikertelenül. Ilyen ha valakit saját magunknál is jobban szeretünk. - De az apám igen! Nem ismeritek őt! Neki már nem számít semmi! Gond nélkül aprítaná fel Matteo-t és Manolo-t! -nem tudom mi lenne velem nélkülük. Matteo és köztem már rendeződtek a dolgok, boldogabb nem is lehetnék mellette. Manolo végre a helyes utat választotta. Nem hagyhatom, hogy apám ezt elvegye tőlem. Egyszer már elszakított Matteo-tól, mégegyszer nem fog! Gondolataimból Fabio telefon csörgése szakított ki. Azonnal mellé ugrottam, s kikaptam a kezéből a telefont. 
~ Halo! -szóltam bele.
~ Ro, Andres vagyok. Matteo megsérült! A kórházban vagyunk, most viszik be a műtőbe. -mintha teljesen szétestem volna, a mellkasom szúrni kezdett.
~ Ro, itt vagy?
~ In-indulunk. -mondtam halkan, majd bontottam a vonalat. - Rocio mi történt? -kérdezte Erica. - Azonnal a kórházba kell mennem! Matteo megsérült! -amint ezt kimondtam felpattantak a kanapéról. Fabio elvette az egyik autó kulcsát és indultunk a garázsba. Fabio vezetett én ültem hátul a BMW-be. Idegességemben a körmömet rágtam, s megállás nélkül folytak a könnyeim.
Fabio szinte meg se állította az autót már ki is szálltam és futottam az információs pulthoz.
- Matteo Rodriquez melyik szobában van? -kérdeztem az ott ülő nőt. - Az 567-esben. -felelte és én futottam a lifthez. A kórház legfelső emeletén van a magán részleg, Matteo is ott volt. A lift mintha csiga lassú lenne, ott toporogtam a közepén és vártam, hogy végre kinyíljon az ajtó. S amint ez megtörtént én keresztül futottam a folyosón. - 567, 567, hol a pokolban van? -mérgelődtem és a folyosó legvégén megláttam a kiírást. 567. Amikor be nyitottam megláttam Matteo-t, ott feküdt az ágyon és az oldala be volt fáslizva. Oda ültem mellé és megfogtam a kezét. Jég hideg volt, apró puszit adtam a kézfejére és megcirógattam az arcát. - Hmm. -morgott, s lassan kinyitotta a szemét. - Szia Baby! -vigyorgott kábán, mintha nem is történt volna semmi. - Te normális vagy? Tudod, hogy megijesztettél? Azt hittem elveszítelek! -kiáltottam, s Matteo végig csak vigyorgott.
- Most meg mégis mit vigyorogsz? -kérdeztem ingerülten, s a férfi egy szempillantás alatt maga mellé rántott az ágyba. - Hogy egy ilyen csodálatos nő van mellettem! Tudod, hogy ki vagyok és mire vagyok képes, mégis aggódtál értem! -ölelt át és adott egy csókot a homlokomra. - Azt kihagytad, hogy annyira siettem, hogy kiugrottam a kocsiból. -mondtam mosolyogva és a férfi hangosan fel kacagott.
- Szeretlek te őrült! -mondta mosolyogva. - Én is téged! -feleltem és Matteo hosszasan megcsókolt.