Sign of the times /lrh.ff/BEFEJEZETT/

2.évad 20.rész /ÉVADZÁRÓ/

-Sok sikert a kimagyarázáshoz. - kacsintott Luke és ellökte magát a faltól. Kifele menet még ráadásként megpaskolta Daemon vállát. 

Óóóó hogy az a kis...

-Én... én ezt.. ez nem az volt.. - kezdtem bele.

-Ez nem az volt. - utánozott engem nyávogós hangon Daemon.

-Hallgass már meg! - mondtam neki, de rám sem bagózott.

-Nem! Elegem van, hogy mindig a te érdekeidet tettem eddig előre. Most kurvára te fogsz engem meghallgatni! - emelte meg a hangját, mire összerezzentem. - Tudod mi van most Lili? Idejöttem, hogy akkor jajj kérjünk tőled bocsánatot, amiért órán féltékenykedtem, a most történtek alapján mondhatni jogosan! És nem hiszem el, hogy hazudtál! 

-Nem hazudtam! Tényleg nem történt semmi! - mondtam már - szinte - síróhangon.

-Oh nem történt semmi? Nem történt semmi? Akkor vázoljuk fel ezt az egész helyzetet. - csapta össze a tenyerét. 

Ez a viselkedése nekem teljesen új volt. Nem tudtam eldönteni, hogy most pszichopata módon nevetve darálja a tényeket, vagy hogy amikor ideges, akkor nevet. Bevallom őszintén, hogy kicsit megijedtem.

-Alapjáraton furcsán viselkedsz Luke közelében...

-Mert talán az exem?! - kérdeztem.

-Nem, nem. Nem olyan értelemben furcsán. Ahogy beszélsz..a mozdulataid.. a nézésed.. minden azt mutatja, hogy még érdekel! - kiabálta.

-Mi?! Ez egyáltalán nem igaz! Nem hiszem el, hogy mindenki ennyire félreérti ezt a helyzetet.

-Oh, szóval már többen is észrevették a jeleket, miszerint még mindig kötődsz hozzá? - kérdezte idegesen.

-Ez nem igaz! 

-Nem? Ó, ha annyira nem érdekelne, akkor nem hordanád azt az átkozott nyakláncot, amit tőle kaptál! - ránézett a nyakamra, majd a kezemre. - És ezért is nem hordod az enyémet. - mondta csalódottan.

Összeszorítottam a szememet, majd elkáromkodtam magamat. Persze ezt csak belül.

-Azért nem hordtam a tiedet, mert mindig beleakadt valamibe. Én meg nem akartam, hogy elszakadjon vagy valami.

-Olcsó kifogás Lili. - nevetett fel kínjában. Jó, oké. Bevallom. Lehetséges, hogy nem ezért nem hordtam a karkötőjét. De mindennek meg van a maga oka.

-Ez nem kifogás! Te tudhatnád a legjobban! - emeltem meg a hangomat.

Ő mindeközben ide-oda mászkált a szobában, és hadonászott a kezével, mint valami nindzsa. Esküszöm, hogy miközben néztem, én szédültem el, nem hogy ő.

-És mit kéne tudnom Lili?! - kiabált még mindig. Szerintem most már egyáltalán nem számít, hogy szólok-e neki vagy nem, hogy halkabban legyen egy dühöngő.. nem is tudom mi.. már tök mindegy, mert úgyis az egész ház hallja ezt a csetepatét. - Azt, hogy egész idő alatt azt hazudtad nekem, hogy szeretsz? - kérdezte hisztérikus hangon.

-Ez nem igaz. - léptem hozzá közelebb. - Ez nem igaz...

-És miért nem igaz Lili? - elém lépett, majd a keze közé vette az arcomat.

-Mert... - nyelnem kellett egy nagyot, hogy kimondjam azt, ami a legvilágosabb mindenki számára. - Én egyszer sem mondtam neked, hogy szeretlek. - sütöttem le a szememet. Daemon egy pillanatra elgondolkozott - szerintem azon, hogy igazam van, mert tényleg soha nem mondtam neki vissza azt a szót, ami számomra sokat jelent, ezért nem is dobálózok azzal akárkinek - majd nemsokkal később egy égető érzést éreztem az arcomon.