Domenico! ✔

7.- Fedeltá! /C./

Micsoda csók!

Ahogy magához szorított és azok az érces hangok amivel a tudtomra adta, hogy Ő is élvezi. Imádtam.
Az erős teste ahogyan kiérződött a tenyerem alatt. Hihetetlen volt.
A sötét hajàba legszívesebben beletúrtam volna... de gyáva vagyok.
Viszont az már biztos, hogy életem első csókja felejthetetlen lett.
DE nem szabad ezen gondolkodnom. El lett szúrva az életem mikor megtudtan, hogy hozzá kell mennem, de nem írom alá a saját halálos ítéletemet azzal, hogy bele is szeretek.
Viszonzatlan maradna.
Emellett volt olyan szemét, hogy az öcsémet bántotta. Istenem, de megijesztett mikor hallottam, hogy mekkora fájdalmai vannak Carlo-nak. Siettem oda hozzá mihelyst az a bunkó Angelo elengedett. Szerencsére súlyosabban nem sérült meg, de akkor is, már önmagában a tény, hogy nem riad vissza attól, hogy bántsa a szeretteimet... Félelmetes.
Utána pedig farkas szemet nézni vele. Ijesztő volt de szükségszerű is. 
Tudnia kellett, hogy nem ijedek meg olyan könnyen. Pedig könnyen rám ijesztett.

Nagy ábrándozásomból húgom zokogása szakít meg amit apám irodájából hallok. Az öcsém is bent volt de az Ő hangját nem hallom. Egyszer csak kivágódik az ajtó és Carlo jön ki rajta egyenesen hozzám. Azonnal a karjába zár, én ugyan viszonzom de értetlenül állok az események elött.

- Miért sír Camila odabent? - kérdezem

- Most tudta meg, hogy hozzá lesz adva Angelohoz és Ő is megy New Yorkba. - suttogja az öcsém és az arcomat nézve várja a reakciómat ami elmarad. - Úristen! Te tudtál róla! - kiáltja, mire befogom a száját.

- Igen. Tudom már egy hete. Nem tudtam mit tenni vele. - suttogom neki

- Ezt soha nem bocsájtja meg neked Cam. - úgy mondja mintha én nem tudnám...

- Ki vagy akadva nagyon? Bocs, hülye kérdés, persze, hogy ki van akadva. Valamivel csak feldobhatnánk. - gondolkodtam hangosan. - Vigyük el bulizni. 

- Most van az egyik évfolyamtársunk szülinapja. Oda elmehetnénk. Nagy szurkolói buli. Az ilyeneket szereti Camila, szóval Ő tuti bele menne.

Hangos ajtó csapódást hallottunk egy még hangosabb zokogás kíséretében. Az öcsémet elküldtem, hogy beszélje le a bulit apánkkal , én meg rohantam Camila után. A szobájába lépve, mikor rám emelte a sírástól vörös, barna szemeit, összetört a szívem. Pontosan tudtam, hogyan érzi magát, ahogy azt is tudtam, hogy Angelo sokkal kegyetlenebb ha nőkről van szó. Féltettem a húgomat. Leültem mellé az ágyra, Ő pedig az ölembe hajtotta a fejét. Simogattam a hosszú barna haját amíg egy kicsit meg nem nyugodott. 

- Nincs kedved egy bulihoz?  - kérdeztem tőle óvatosan

- Miféle bulihoz? Mikor engedtek el minket valaha is bulizni Cat? Soha! Most miért engednének. - akadékoskodott de éreztem, hogy itt bizony tiltakozásnak nyoma sincs

- Ki mondta, hogy kell bárki engedélye? - kérdeztem ravaszan

- Igazad van! Apánk már nem parancsol nekünk. A vőlegényeink, fúj de gyűlölőm ki mondani is ezt a szót, pedig New Yorkban vannak szóval senki nem akadályozhat meg benne! Megérdemlem! Tönkre tették az életemet ez a minimum amivel kárpótolhatnak! - kezdte egyre jobban belelovallni magát a dologba!- A legrövidebb ruhánkat kell felvennünk!

- Cam, nem biztos, hogy ez jó ötlet! - már kezdek elbizonytalanodni

- Ugyan Cat! Te nem akarsz élni egy kicsit mielőtt örök száműzetésbe küldenek minket? Nem érzed azt, hogy minket teljesen elnyomnak amíg Ők megtehetnek bármit amit csak akarnak? Még ha ezért meg is büntetnek akkor is megéri mert legalább nem úgy fogok rá gondolni, hogy mi lett volna ha.  Olyan bulinak kell lennie, hogy még ha meg is halunk akkor is arra gondoljunk, hogy ez legalább megérte. -hadarta, én pedig nem tiltakoztam

____________________

Elmentünk Carlo-val és Camila-val a buliba. Mint kiderült egy távolabbi maffia család fia akinek szülinapja van így a buli is elég nagy maffia buli, szóval ha valami balul üt ki akkor Camila hamar megtapasztalja, hogy majd a halál torkában arra gondol , hogy megérte... 
A srácot Alex-nek hívják. Nagyon kedves ahhoz képest, hogy ki is Ő. 
Mikor meglátom a rengeteg fegyvert és a sok bezacskózott, fehér port, akkor egyre jobban kezdem sajnálni, hogy otthon hagytuk Vitto-t és Ivan-t. Itt is sok a testőr csak nem mindegy kinek az oldalán állnak. 
Istenem ha megtudják azt, hogy itt vagyunk, ráadásul így kinézve, abból akkora balhé lesz, hogy az hihetetlen.

Egyfolytában Cam után rohangálok aki kitartóan flörtöl Alex-el, aki persze vevő rá.

- Caterina. Te kincs! Megkínálhatlak egy itallal? - kérdezi meg már akadozó nyelvvel Alex egyik barátja, akiről fogalmam sincs honnan tudja, hogy ki vagyok.

- Öhm... nem köszi, nem kérek semmit. 

- Csak egy ital. Ne aggódj nem tettem bele semmit. - mondja ismét ám a tekintete erőszakosságot sugall.

- Nem hallottad mit mondott? Nem kér. Na tűnj innen.- küldi el Carlo a srácot. Hál' Istennek. Ő a megmentőm.

- Hallod, szerintem mégsem volt ez olyan jó ötlet. Húzzunk innen. - de mire a mondatom végére érek már valaki locsolja is szét a piát a helységben és teljesen elázok. Carlo a szemembe néz aprót bólint és kéri, hogy várjam meg a kocsinál amíg hozza Camila-t.

A kocsinál vagyok már mikor az előbbi ismeretlen srác hozzám téved.

- Tudom, hogy te vagy Domenico nője ne aggódj. Viszont az életemet tenném fel arra, hogy Ő nem tudja, hogy te itt vagy. Ugye? Na ez majd megváltozik. - azzal röhögve ott hagy.

Fura. Bárki volt is ez, nem tudom miért áll neki szándékában engem beköpni. Azzal Ő sem jut előrébb... Érdekes.

Amikor a húgom és az öcsém előkerülnek mindegyikből csöpög az alkohol. Carlo ki vesz 3 hófehér pólót a csomagtartóból és hozzánk vágja Őket. Camila is fel vesz egyet és én is majd visszaadjuk a harmadikat, hogy Ő is felvehesse.
Nem akarunk haza menni ezért csak ülünk és beszélgetünk. Elmentünk a város határában lévő hegyoldalba és ott a hegy tetején lévő kilátóba ültünk. Útközben megálltunk mert Camila minden áron akart egy fényképet rólunk egyenpólóban, ezért azt amin ketten vagyunk fel is tette facebookra. Ő mosolyog, én pedig épp puszit adok neki a képen. Olyan vidámak vagyunk rajta mintha semmi bajunk sem lenne. A képhez csak egyetlen szót ír, olaszul: Fedeltá! azaz hűség! Hűség! Mert kitartunk egymás mellett, fedezzük egymást, és vigyázunk egymásra. Kicsinek közösek voltak a céljaink, az álmaink, a vágyaink. Az álmaink még mindig közösek mert  néha még mindig  arról álmodunk, hogy milyen lenne ha átlagosak lennénk vagy ha nem oda születünk ahova... Erről beszélgetünk és már bőven felkelt a nap is mikor haza indulunk. Kedvünk nincs de muszáj mennünk. Megszoksz vagy megszöksz de mi még megszökni se tudunk... 

Otthon a házba osonunk, mindegyikőnk a saját szobájába és kidőlünk. 

Később hangos kiabálásra riadok fel. Fogalmam sincs mi folyik oda lent de nem is érdekel még. Pihenni akarok de a telefonom megállás nélkül csörög. Meg sem nézem ki az csak felveszem és a fülemhez tartom.

- Remélem tudod, hogy ezt most már nem fogod megúszni egy kis leszidással! 

Fogalmam sincs ki az, a szám is ismeretlen, viszont az idegen hangjában lévő gyűlölettől halára rémülök. Tudom, hogy ezúttal nem szabad félvállról venni a fenyegetőzést...

*Fedeltá - Hűség!*