Domenico! ✔

12. - Rimembranza! /D./

Vele tényleg meg akarom várni az esküvőt.
Caterina kezd fontos lenni nekem.
Ezt az ilyen apróságokból veszem észre.
Vigyázok rá. Régen leszartam mindenkit. Az öcsémen kivűl soha, senkire nem vigyáztam.
Nem fekszem le vele. Eddig gondolkodás nélkül megdugtam bárkit ha jó menetnek ígérkezett, most meg alig nézek rá másra mert csak Ő jár a fejemben.
Az ágya mellett őrködtem míg fel nem ébredt. Ilyen sose tettem még. De Ő ezt az aggodalmaskodást is képes kihozni belőlem.
Ölök érte. A családomon kivűl soha nem öltem még senkiért sem.

Caterina a világom alapjait rengette meg mikor tornádóként végig söpört az életemen. Soha nem éreztem még ilyen vonzódást, vágyakozást, kísértést, senki iránt sem. Minden amit eddig magamról hittem csak ábránd. Cat mellett valaki más vagyok. Valaki jobb.

Viszont közel sem biztos , hogy jó. Megváltozni teljesen sosem fogok tudni. Az életem kiskoromtól kezdve arról szól, hogy ha apám meghal, én veszem át a helyét. Ez nem választható. Ez kötelező! Csak akkor szállhatok ki ha meghalok.
Ez a világ könyörtelen.
Nem akarom Caterina-t hiú ábrándokba ringatni, hogy aztán csalódnia kelljen.
Hozzám fog jönni akár akar, akár nem. Ez is kötelező!
Elérhetem, hogy akarjon, hogy kelljek neki, de utána csak Ő fog pofára esni hiszen én nem tudok szeretni.
És ha tudnék se szerethetnék.

A mi életünkben a szerelem luxus, és ami még fontosabb, hogy nagyon veszélyes. Ha szeretsz akkor van gyenge pontod. Ha pedig van gyenge pontod azt az ellenségeid hamar meglelik és azon keresztül próbálnak meg ártani neked. Ezt a kockázatot nem vagyok hajlandó vállalni.

- Hú de le vagy törve! - jön be az öcsém a szobába. - Mi történt?

- Semmi. Minden fasza! Nem látod? - kérdezem cinikusan de szerencsére lepereg róla

- De, látom. Ezért kérdezem! A testvérem vagy. Nekem bármit elmondhatsz. - úgy néz rám mintha tudna valamit.

- Nincs semmi amit megakarnék osztani veled.

- Tudom, hogy apánk szavai járnak a fejedben, de ne felejtsd el, hogy Ő soha nem szerette az anyánkat. - kérdő tekintettel nézek rá. - Ugyan már! Látom, hogy nézel rá. Végig néztem ahogyan az ágya mellett virrasztottál, hogy felébred-e. Domenico te nem az apánk vagy!

- Sosem lehet tudni. Egyszer csak elege lett ebből az életből és úgy vezette le a feszkót, hogy ahelyett, hogy öngyilkos lett volna inkább megölte az anyánkat! Mi van ha egyszer sok lesz nekem is?

- Akkor neked ott leszek én és Caterina. De a mi szüleink szinte gyűlölték egymást, ez a fontos. Te viszont érzel valamit Caterina iránt. Ne engedd, hogy az emlékeid megakadályozzanak bármiben is. Ha szereted nem fogod bántani. Ne félj az idegentől Dom. Mert ha apánk, vagy a félelem tart vissza Cat-től akkor nem is vagy olyan erős mint amilyennek hittelek. - amikor ott hagyott még mindig döbbenten ültem. Mikor lett ilyen okos a kis öcsém?

Emészthetem magam a szavai miatt.
Mi nekem Caterina?
Nekem Ő a világosság. Az én sötét világomnak a világossága.
Ő a kísértés és a késztetés, hogy olyan ember legyek aki neki tökéletes.
Ő lehetne a jövő, ha nem hozná elő a múlt emlékeit.
Az öcsém könnyen van. Nem érez semmit Camila iránt.
Én sem tudom mit érzek Caterina iránt.
De azt már kiskoromban megtanultam, hogy az érzések veszélyesek.
Akárhányszor mélyebb érzéseim voltak abba mindig belehalt valaki...

Szombat volt.
Ültünk az asztalnál és reggeliztünk. Hangosan nevettünk egy vicces dolgon amit anya mesélt nekünk. Nagyon szerettem anya nevetését és anyát is nagyon szerettem mert mindig megnevetetett. Boldoggá tett. Mert azok voltunk. Boldogok .
Apa csak ritkán volt otthon. Az nap mégis haza jött.
Már amikor megjött azonnal láttuk, hogy nagyon ideges. Hangos csattanással bezárta magát a dolgozó szobájába és nem is jött elő egészen ebédig.
Nagyon feszült volt a légkör.
Ebéd után anya megengedte, hogy ki menjünk a medencéhez játszani.
Mi a medencébe lökdöstük be egymást és hangosan nevettünk, mikor láttuk, hogy anya kifekszik napozni a medence mellé és Ő is rajtunk nevet. Később apa is kijött hozzánk és a szemközti oldalra ült le egy nyugágyba. Farkas szemet néztek anyával a fejünk felett.
Anya ránk pillantott, mosolygott, de egy könnycsepp gördült le az arcán. Nem értettük, hogy a mosolyog akkor közben miért sír. Nem tudtuk mi a baj. Minket nézett miközben azt suttogta nekünk, hogy "Szeretlek" , majd egy pillanattal később hallottuk a hangos lövést és láttuk ahogyan anya feje hátra hanyatlik a napozó ágyra. Láttuk ahogyan elvérzik. Majd apánk felállt és annyit mondott nekünk, hogy "Nektek is meg kell tanulnotok, hogy néha a saját jólétetek érdekében, fel kell áldoznotok olyan személyeket akik fontos szerepet töltenek be az életetekben". Ott hagyott minket miközben folyt a könny a szemünkből. Felmentünk a szobánkba és legközelebb már csak akkor jöttünk ki mikor másnap hallottuk ahogyan lebontják a medencét.

Még ma is elhomályosodik a tekintetem ha erre az emlékre gondolok.
Sokszor még álmaimban is kísért édesanyám tekintete ahogyan utoljára ránk pillantott és elsuttogta nekünk azt a szót amit a legfontosabbnak tartott, hogy tudjunk.

NEM!
Határozottan NEM engedhetem meg magamnak , hogy érezzek bármit is Caterina iránt!

*Rimembranza - Emlékezés!*