Domenico! ✔

29. - Fratelli! /C./

Már 7 hónapos terhes vagyok és a családomat pontosan ennyi ideje nem láttam.
Rettenetesen hiányzik mindenki.
Tudom, hogy Camila elmondta az igazat Claree-ről. Nem hibáztatom érte.
Viszont Carlo-ról nem tudok semmit. Ez aggaszt.
Ő hiányzik a legjobban.
Egyre sűrűbben váltakozik a hangulatom ami sajnos nagyon szélsőséges. Vagy nagyon boldog vagyok vagy végtelenül szomorú.
Domenico-val álmodok szinte minden este. Nagyon hiányzik.
Minden távol töltött nappal egyre szerelmesebb vagyok belé.
Sajnos a döntéseiről nem tudok semmit. Nem tudom, hogy az egész családra mérges mert kiderült a titok vagy még mindig csak én vagyok a célpont. De mindegy is, mert ha egyszer megfordult ez a fejében akkor megfordulhat még egyszer.

- Caterina. Gyere. Mutatnom kell neked valamit. - kiabál fel Aiden az emeletre.

Egyetlen egy csók csattant el közöttünk. Se több, se kevesebb. Nem akartam többet. Nekem Domenico a nagy Ő.
Aiden akkor pedig nem sértődött meg hanem a legjobb barátommá vált.
Túl hasonlóak vagyunk ahhoz, hogy működő képes párkapcsolatunk lehetne.

- Caterina!

- Jajj de sietős. - már a lépcső aljánál járok de Ő háttal áll nekem. - Mit próbálsz leplezni?

- Ezt hogy érted?

- Felöltötted a póker arcod amit sűrűn szoktál de tudom, hogy ez csak leplezés. Mit takargatsz? - mosolygok rá mindenttudóan

- Ott is van. - mutat a tengerparton álló alak felé.

Hirtelen az addig kivehetetlen arc felém fordul és meglátom az öcsémet. Annyira boldog vagyok, hogy sírva fakadok, de azonnal rohanni kezdek felé.
A karjai közé szaladok, mire Ő felkap,megforgat, és hangos nevetésbe kezdünk.
Nem tudom elmondani mennyire örülök neki.

- Hogy kerülsz ide? - kérdezem tőle egyszerre nevetve és sírva

- Jöttem meglátogatni a nővéremet és picikéjét.- mondja miközben megsimogatja a pocakomat. - Szóval mi is lesz?

- Nem mondom meg. Meg tudod ha megszületett.

- Ne tedd ezt velem! - kap ijedten a szívéhez mintha megsebeztem volna.

- Most komolyan. Hogy kerülsz ide?

- Napokkal ezelőtt eltűntem otthonról így hamarabb feltűnt, hogy nem vagyok ott, minthogy ide siettem volna. Látni akartalak. Annyi minden történt...

- Claree hogy van?

- Most tudta meg, hogy az apja nem is az apja. Eléggé nehezen viseli és ezt Domenico sem teszi könyebbé.

- Miért? - kérdezem miközben leülünk a homokba, a parton.

- Magához akarja venni Los Angeles-be. A fejébe vette, hogy ha Claree nála van akkor te is visszajössz. Folyamatosan veszekszenek apával, aki egyre idegesebb, hogy te sem vagy meg.

- Olyan nehéz Carlo. Ha itt születne meg a pici akkor újra szabad lehetnék. Nem kellenne senkinek sem tudnia, hogy ki vagyok és, hogy honnan jöttem. Lehetnék csak Caterina Conti aki egyedül neveli a gyerekét aki rendes iskolába járhat és rendes életet élhet.

- Ez nem a te utad Cat!

- Miért? Én miért nem lehetek szabad? Miért nem lehetnek olyan normális problémáim mint az átlag embereknek?

- Mert benned semmi átlagos sincs és mert Conti vagy...

- Mi legyen?

- Én magam sem tudom mi legyen Caterina. Látom, hogy itt boldog vagy. De azt is tudom, hogy otthon van egy életed ami rád vár. Ezt a döntést csak te hozhatod meg. De bárhogy is döntesz, én melletted állok.

Addig beszélgetünk a parton ücsörögve míg ránk sötétedik.
Ő a testvérem és imádom, de tudom, hogy én problémám nem az övé.
Kezdenem kell valamit a kialakult helyzettel amíg el nem mérgesedik még jobban.
Carlo szerint Domenico kifordult önmagából... Sokkal fékezhetetlenebb mióta nem vagyok mellette. Dühösebb, erőszakosabb, könyörtelenebb.
Az öcsém elmondása alapján legalább annyira hiányzom én neki, mint Ő nekem, de Ő sokkal rosszabbul kezeli a kialakult helyzetet mint én.
Este miután az öcsém elaludt a kanapén, kimegyek egy pohár vízért.

- Nagyon szereted. - mondja Aiden az öcsémre célozva.

- Rettenetesen. Ő áll hozzám a legközelebb a családból.

- Csillog a szemetek mikor egymásra néztek és még ha nem értetek is egyet valahogy csak közös nevezőre juttok.

- Ez hosszú évek gyakorlata. - nevetem el magam azon az abszurd helyzeten, hogy Aiden azt hiszi ez mindig így ment.

- Eddig soha nem mondtam Caterina de tudnod kell, hogy mindenki aki ismerhet téged az szerencsésnek mondhatja magát.

- Köszönöm. De miért pont most mondod?

- Mert érzem, hogy valami történni fog és azt akartam, hogy tudj róla ha esetleg.... - rám mosolyog majd elmegy aludni.

Tökéletesen értem mire célzott.
Nincs az életünkben állandóság. Minden csak ideig-óráig tart és soha nem tudhatjuk, hogy mi fog bekövetkezni.
Én is szoktam ilyet érezni.
Ez a mi világunk:
A sejtések, a megérzések, a vakszerencse és a bizalmatlanság.

Ez a világ az amit a gyerekemnek nem akarok!

* Fratelli! - Testvérek! *