Domenico! ✔

22. - Passione! /D./

Elmenekült!
A fejemhez vágott egy csomó őrültséget majd elmenekült.

Már az gyanús volt amilyen zaklatottan kirontott a fürdőből.

- Mi a baj Cica? - kérdeztem, mert nem bírtam ki, hogy ne tudjam.

- Semmi. Csak hagyjuk ezt. - lép el előlem mikor átölelném.

- Mit hagyjunk? - kérdezem.

- Ne kelljen elmagyaráznom kérlek. - rimánkodik nekem.

- Pedig nagyon úgy fest, hogy el kell mert baromira nem értek semmit.

- Köztünk nem lehet semmi ilyesmi - mutogat kettőnk között.

- Milyesmi?

- Semmi meghittség, semmi romantikus, semmi gyengéd. Nekünk ez kockázatos. De főleg neked az. Most pedig, hogy Capo lettél még kockázatosabb. Én nem tudom ezt úgy csinálni, hogy ne érezzek semmit. Viszont biztos lehetsz benne, hogy nincs semmi amivel rá tudnál venni, hogy a saját érzéseimmel veszélybe sodorjalak. Mert igen! Vannak érzéseim irántad. De nem kockáztatok.

Szinte időm sem volt felfogni, hogy mit mondott mikor már rohant le a lépcsőn. Kiabáltam utána de elmenekült.
Még mindig ezen gondolkodom mikor bejön Vitto és szól, hogy nem éri utol Lorenzo-t hiába hívja. Nagyon aggódom.
Érzései vannak.
Érzései irántam.
De milyenek? Mit érez? Ő is olyan összezavarodott mint én?
Mikor megláttam magamon a nyomait, legszívesebben öngyilkos lettem volna a tudattól, hogy én bántottam.
A szex Caterina-val, valami fenomenális, mégsem csak emiatt vágyom rá.
Vágyok arra is, hogy reggel mellettem ébredjen, hogy napközben hozzábújhassak amikor csak akarok, hogy este a karjaimban aludjon el miután kielégítettem.
Minden szusszanására, nyögésére, sóhajára, óhajára, levegővételéte vágyok... hogy ezeket csak én tapasztalhassam, csak nekem adja őket.

Ő az enyém! Csak az enyém!

Kibaszott ideges vagyok mert még mindig nincs sehol. Nem érjük utol sem Őt, sem a testőrét.
Hülye idióta, ha a kezeim közé kerül ketté törőm. 

Már bőven az éjszaka közepén járunk mikor hallom ahogyan nyitódik az ajtó odalent. Pillanatok alatt ott termek. Két kézzel elkapom a vállát és a falhoz lökőm.

- Hol a picsában voltál? - sziszegem az arcába. 

- Gondolkodnom kellett. -  sóhajtja majd próbálna kiszabadulni a szorításomból. - Engedj el Domenico. Fáradt vagyok, szeretnék lefeküdni.

- Gondoltál volna erre azelőtt, hogy elrohantál itthonról, úgy hogy engem basztál meghallgatni. 

- Ezen nincs mit beszélni. Teljesen lényegtelen minden információ amit hozzá akartál tenni. - elengedem. Annyira ideges vagyok, hogy jobbnak látom elengedni mielőtt még kárt teszek benne. Kurvára nem akarom bántani, de nagyon felbosszant.

Az emeleten, az ágyon ülve várom, hogy végezzen a tusolással. 

- Caterina beszéljük ezt meg kérlek! - szólok rá erélyesen de nem foglalkozik velem.

- Nincs mit megbeszélni rajta. - mondja teljesen nyugodtan. És ez jobban zavar mintha ideges lenne. Olyan közönyös mint aki már lemondott rólunk. Ezt nem bírom elviselni...

- Házasok vagyunk bassza meg! Igenis van mit megbeszélnünk és meg is fogjuk beszélni! - kiabálok rá mert már tényleg kihoz a sodromból az érdektelenségével.

- Rendben. Beszéljünk. Mondd. - néz rám teljesen közönyösen.

- Mit érzel irántam? - kérdezem tőle mert ez érdekel a legjobban.