Domenico! ✔

35. - Distanza! /C./

- Sajnálom Caterina ... - csak ennyit mondott Aiden és tudtam, hogy ez mit jelent.

Ez egy 'sajnálom, hogy nem tudok segíteni.' 
'Sajnálom, hogy nem tudtam megmenteni'.
'Sajnálom, hogy elveszítetted azt ami a legértékesebb volt az életedben.'

'Sajnálom, hogy nem találhattam meg élve...'

- Ez nem lehet. - zokogott fel Camila akit szorosan tartott Angelo.

Domenico, velem szemben állt, de az arca kifejezéstelen maradt. Semmit nem tudtam leolvasni róla. Annyira hideg és távoli lett pillanatok alatt. 

- Annyira sajnálom Caterina. Annyira sajnálom. - Carlo folyamatosan ezt mantrázta a fülembe.

Sírni kezdtem. Éreztem ahogyan a forró könnyek égetik az arcomat, ahol csak nyomot hagynak maguk után. 

- Tudod jól, hogy ha bármit tehetnék, megtenném. Bocsáss meg. Sziasztok.- azzal úgy kilépett az ajtón a reményeimmel, ahogyan érkezett. 

Ez egy olyan fájdalom amit nem tudom, hogyan dolgozhatnék fel. 

●○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○●

Már egy hét eltelt és Domenico vagy az irodájába van bezárkózva vagy épp itthon sincs. Ha pedig itthon van akkor sem tudunk semmit beszélgetni egymással.
Magamra hagy mikor a legnagyobb szükségem lenne rá pedig ez csak távolságot szül közöttünk.
Chloe szobájába vagyok bezárkózva és a kedvenc kispárnáját ölelem magamhoz de ez sem segít. Csak zokogok és zokogok. Nincs szó ami enyhíthetné ezt a fájdalmat, ezt az űrt ami a szívemben keletkezett.

- Caterina könyörgőm nyisd ki. 

- Hagyj magamra kérlek.

- Gyűlölöm, hogy így kell látnom téged. Legszívesebben öngyilkos lennék de nem veszíthetlek el téged is. Caterina könyörgőm bocsáss meg nekem és nyisd ki az ajtót. - rimánkodik az öcsém az ajtó elött.

- Menj el Carlo. 

- Kinyitod vagy betörőm. - tudom, hogy igazat beszél úgyhogy gyorsan felugrok és kinyitom az ajtót. - Domenico hol van?

- Fogalmam sincs. Napok óta nem beszélünk.

- Szándékosan vagy ... 

- Csak nincs mit mondanunk egymásnak. Nincs itt, hogy megvigasztaljon mikor szükség lenne rá. Nem tudunk egymás támaszai lenni. És tudod mi a szomorú? Hogy nem is akarok a támasza lenni. Én ezt éreztem Carlo. Éreztem mégis elvesztettem. Ő az én kisbabám volt. Mit tettem, hogy ezt érdemlem? - zokogom és teljes erőmből tarom Carlo ingét miközben a mellkasához húz.

- Shhh.. Nyugodj meg kicsit jó? Ezt vedd be.

- Mi ez?

- Egy nyugtató. Neked hoztam mert ez így nem mehet tovább. Nem eszel, nem alszol. Vedd be és mire felkelsz elviselhetőbben leszel.

Beveszem amit kaptam az öcsémtől és alig telik bele pár pillanat már el is alszom.

- Kicsim merre vagy? - kiáltom egy hatalmas zöld réten amit sárga virágok borítanak.

- Itt vagyok anya. - mosoly rám az én angyalom a hátam mögött. - Fogócskázunk?

- Persze Kincsem. Na akkor rajta. Egy, kettő, három. - fut én pedig utána iramodok. De akármikor odajutok, hogy elérjem, mindig messzebb megy tőlem. Kergetem de utol nem érhetem. - Chloe, anya elfáradt de gyere ide hozzám picit.- ülök le a mező közepén , Ő pedig odajön hozzám.

- Igen anyuci? - kérdezi a csodaszép kislányom.

- Nincs semmi, csak el szerettem volna mondani neked, hogy mennyire szeretlek. Mindennél és mindenkinél jobban szeretlek. Te vagy anyának az élete értelme. Ugye tudod Chloe?

- Igen. Nagyon szeretlek anya. Nagyon nagyon. - átöleli a nyakamat majd hirtelen egy erős széllökés érkezik és a két kezemmel elfedem Őt, hogy ne érje semmi bántódás. Egy puszit adok a kis buksijára mire Ő erősebben megszorít. - Nagyon szeretlek Anya. - lenézek rá de Ő már nincs a karjaim között.

- Chloe! Chloe! Chloe! - torkom szakadtából üvöltök de amit elvesztettem már nem kaphatom vissza. 

Hirtelen felriadok és érzem ahogy a könnyeim csorognak végig az arcomon. Már sötét van odakint, de én egyedül vagyok a saját szobánkban. 

Lesétálok a földszintre ahol hihetetlen látvány fogad. 
Domenico áll kettő nagy bőrönd mellett mikor meglát a lépcső tetején csak rám néz. Hosszan és mélyen néz a szemembe, majd elfordul és bőröndőstől kisétál az ajtón.
Csak az ajtón vagy az életemből is? Ezt még nem tudom.
A tragédia minket nem közelebb hozott hanem távolabb sodort egymástól.

Félek, hogy elvesztettem az életemben lévő két legfontosabb embert...

* Distanza - Távolság!*