Gondoltad volna?

]Nyolcadik rész[

„Az igazi barátok azok, akik megtalálnak a sötétben és visszavisznek a fénybe...”
_______________________________________

Vége a hetedik órának is. A suli kapujában várunk Markkal és Laylaval. A többieknek is ennyi órájuk van ma. Már látom a folyosó  végén, ahogy jönnek felénk. Senki nem szól egy árva szót se. Csak elindulunk az egyik irányba.

A parkba vagyunk most. Két padra telepedtünk le. Még mindig nem szólalt meg senki. Nagyon kezd nyomasztó lenni ez a csend. Ezért úgy döntöttem, hogy megszólalok.

- Skacok! Kérlek, mondjatok valamit!

- Hidd el, ha én most elmondanám, amit gondolok, az nagyon csúnya lenne. És most szépen fogalmaztam. Nagyon szépen... - Lucy ahogy rám néz, idegesnek tűnik. Túlságosan idegesnek...

- Oké.... Többiek? - hátha valaki végre elmondja amit gondol.

- Ugyan azt tudom mondani, mint amit Lucy elmondott az előbb. - szólal meg Brian.

- Jó én elmondom, amit gondolok. - végre Mark. - Al, nem tudom, milyen az exed. De! Ha a szemem elé kerül én esküszöm, hogy megverem. És tudjuk, hogy én nem vagyok az a verekedős fajta. - hát akkor még jó, hogy nem mondtam ennél többet, mert akkor kinyírnák Liamet és a csapatát.

- Jó, szerintem én lassan megyek. Még kell tanulnom szóval... Nem is tudom... Hagyom, hogy megemésszétek a dolgokat vagy mi.

Erre csak bólintottak egyet. Elindultam hazafelé. Nem siettem. Inkább kiélveztem, hogy ősz van. Minden évszaknak megvan a saját szépsége. Az ősznek a gyönyörű levelek azok. Ahogyan színesen beborítják az egész tájat és az avarban lépkedhetsz. Ez az ősz különlegessége.

Félóra sétálás után haza értem. Anya és Oliver is már otthon voltak. Leültem hozzájuk a konyhába és elkezdtünk vacsorázni. Vacsora után felmentem a szobámba, gyorsan megcsináltam azt a pár házi feladatot amit kaptunk. Ezután letusoltam és befeküdtem az ágyamba. Aludni nem tudtam, mert a szemem előtt voltak a Liammel történt dolgok még régről.

„Eltelt kettő hónap azóta, hogy láttam Liamet és Oliviát csókolózni. Kettő teljes hónap és egyikőjük se mondott semmit. Talán megbánták vagy véletlenül történt az egész. Ezekkel próbálom magam nyugtatni, hogy ne legyen rossz. De nem nagyon jön össze. Szépen lassan ebben a pár hétben kezdtem tönkremenni. Ez az egész dolog felemészt belülről. Érzem magamon azt, hogy a lelki állapotom kezd tönkremenni és ez a fizikai teljesítményemre is kihat. Minden reggel karikás szemekkel kelek, még akkor is amikor előtte lévő este nem sírtam. Ez lehet attól, hogy jóval kevesebbet alszok és attól is, hogy nem eszek úgy ahogy kellene. Mivel nem tudok bármennyire is szeretnék.”

<<<>>>

Kicsit késve kelek fel reggel, ugyanis az ébresztő órám nem szólt. Kapkodva felveszem a ruhámat és elkészülök. Reggelire megint nincs időm, mert rohanok a suliba.

Már 5 perce elkezdődött az első órám. A francba... Halkan bekopogok. Jön egy „Igen?” és benyitok. Sokszor elnézést kérek a tanárnőtől és leülök az egyik padba. A tanárnő nem is foglalkozik velem csak folytatja tovább az órát.

Egész órán egyedül ülök és alig tudok koncentrálni is. Mark és Layla egymás mellett ülnek, mert ebben a terembe csak kettes padok vannak. Gondolom, mivel nem jöttem időbe így egymás mellé ültek. Ezért nem is tudom őket hibáztatni.

Végre vége az első órának. A tanárnő mondta, hogy most nem írja be a késésem, de ne nagyon legyen ebből rendszer. Én csak megköszöntem, hogy ennyivel megúsztam és siettem is a többiek után. A mai nap se vagyok a toppon. Nem baj, már megszoktam. Utolérem Laylaékat.