Gondoltad volna?

]Huszonkettedik rész[

„Néha könnyebb a zenével üvöltve sírni, mint a néma csendben arcodra fagyott mosollyal üldögélni.”
_______________________________________

Valamikor hajnalban értünk haza Spencerrel. Én próbáltam nem vigyorogni, de sokszor volt hogy elkalandoztam a ma estével és el - el mosolyodtam. És ezt a drága bátyám észre is vette.

– Na, mi van, mit mosolyogsz? –kérdez gyanúsan.

– Semmi, semmi csak gondolkozom. – mosolyodok el ismét. Fenébe már, hogy csak attól, hogy rá gondolok egyből mosolyognom kell.

– Hát persze... Csak nem mindegy hogy kin. – néz rám mindentudó fejjel.

– Mi?

– Semmi, majd mondod úgyis. – és ezzel felmegy. Ilyenkor annyira utálom. Most vagy tud valamit vagy csak sejt. Én is utána megyek és átöltözés után beborulok az ágyba.

<<<>>>

Reggel csodák csodájára tudok sokáig aludni. Fél tizenkettő van mikor felébredek. Sose volt erősségem a korán kelés. Lemegyek és a családomból már mindenki ébren van.

– Szia álomszuszék! – köszönt bátyám. Én csak kiöltöm rá a nyelvem. A kisöcsém egy öleléssel köszönt. Leülök és töltök magamnak egy kávét.

– Kicsim, eltudnál menni a boltba? – kérdezi meg anyukám.

– Muszáj nekem? – nem arról van szó, szívesen elmegyek, de ma nincs semmi kedvem. – Nem tud elmenni Spencer? – erre a fiú csak félrenyeli italát, mire én felnevetek. Mikor kiköhögte magát válaszol.

– Miért én?

– Mert neked van kocsid, tudsz vezetni és felnőtt vagy. – mondom el a tényeket.

– Jó, de nekem ez egyedül nem megy! Akkor segítsen valaki, mert elveszek az áruházban! – én itt már visítok a nevetéstől.

– Al, szívem menj el vele, mert tényleg ott ragad. – nevét fel Sarah néni. Hát, ha az anyja is ezt mondja, akkor az tényleg így van.

– Ahhh legyen. De előtte had egyek.

– Tőlem... – ránt vállat Spencer és eszik tovább.

<<<>>>

Nekem is be kellett látnom, hogy tényleg jobb, hogy eljöttem Spencerrel, különben eltévedne. Tényleg olyan mint egy nagy gyerek, szörnyű. A bevásárló kocsival járjuk a sorokat, mikor valaki Spencer nevét kiáltja.

– Csá haver. – pacsizik le egy számomra ismeretlen sráccal. – Had mutassam be az unokahúgomat, Alorát. – mutat rám. A srác a kezét nyújtja és bemutatkozik.

– David vagyok. – megrázom a kezét. Beszélgetnek még egy kicsit, de közben mintha David flörtölne velem. Nem igazán figyelek rá, mert meglátom Theot, Lucyt és Briant. Az utolsó személynél nagyobbat dobban a szívem. Fura érzésem van, de nem tudom mi ez az érzés. – Amúgy van valakid?

– Hát, izé...

– Haver, hagyd békén a húgom. Amúgy pedig van alakulója.

– Tényleg?– néz rám.

– Valami olyasmi...

– Kár érte, szívesen lennék a barátod. – kacsint rám, elköszön Spencertől és megy tovább.

– Hát oké... Ez fura volt.