Gondoltad volna?

]Tizennegyedik rész[

„A viharnak is fáj a csend, ezért dörög.”
_______________________________________

A nyaralóba vissza érve rakott csak le Brian. Mindenki érdeklődve nézett ránk, hogy miért cipelt így. Végül Layla adta meg nekik a választ.

- Makacs volt, Brian besokalt és így hozta. - rövid, de tömör. Így kell ezt Layla.

- Úgy aggódtunk érted! - jön oda hozzám Mark és szorosan megölel. - Ilyet soha többet ne csinálj! Értve?

- Igen! Csak megfulladok... - kicsit szoríts csak erősen, tényleg.

- Ohhh bocsi. - lazít a szorításán, de továbbra se enged el. Megölelgetem. Aztán a többiek következnek és ők is majd megölnek a szorításukkal.

- Amúgy Al! Mi történt, amiért ennyit ittál? - kérdezi kíváncsian Lucy. Brianre pillantok, aki engem néz. - Ahh értem. Ne is mondj semmit. - néz ő is Brianre csak ő gyilkos tekintettel.

- Szerintem én megyek és lefekszem aludni. Jó éjszakát nektek! - köszönök el tőlük.

- Neked is! - kiáltják utánam.

Felmentem a szobámba, levetkőztem és elmentem tusolni. Hosszasan áztattam magam. A hajamat is megmostam és megszárítottam. Felhúztam a pizsamám és bedőltem az ágyba.

Hajnali kettő óra körül van. Pár órát tudtam csak aludni, de felébredtem a viharra. Azóta pedig csak forgolódok és nem tudok vissza aludni. Halkan lemegyek a konyhába egy bögre meleg teáért, hátha elálmosít. Elkezdem melegíteni a vizet és közben az üvegen át nézem a vihart. Meg van a viharnak is a maga szépsége. A sötét felhők, a villámlás, a mennydörgés. Ezek mind kiegészítik egymást. Gyönyörű, ha mind a három együtt érvényesül. A természet bámulását a mikro csippanása szakítja meg. Kiveszem a bögrét, hozzá egy filtert is szedek és leülök az asztalhoz meginni, közben tovább gyönyörködöm. Olyan békés az egész, ahogy iszom a meleg teámat, közben pedig nézem azt, ahogy a szél süvít, s a fák ide oda hajlanak ettől. Néha egy - egy villám világítja be az egész égboltot, s előtte jön mindig a mennydörgés. Mindennek megvan az egymás után következő sorrendje. A vihar elején még csak a szürke felhőket pillantjuk meg, aztán mikor a felhők elértek hozzánk, utána jön a szél és az eső. Eső után pedig a dörgés és végezetül a villámlás. S miutan a viharnak vége, nem villámlik és nem dörög. Aztán már az eső se esik és a szél se süvít. Végezetül pedig a felhők  elvonulnak és előbújik a tiszta égbolt. És ez így ismétlődik mindig. Van amikor kisebb és van amikor nagyobb a vihar. De utána mindig előbújik egyszer a nap és beragyog mindent.
Kiskoromban apukám a vihar idején mindig azt mondta, hogy az égiek veszekednek és azért van égiháború. Kicsiként féltem, hogy mi van akkor, ha az égieknél nem szűnik meg a vita? Erre apu mindig azt válaszolta: emiatt ne félj manó, egyetlen egy vita se tart olyan sokáig, hogy utána ne süssön ki a nap. És én mindig hittem neki. Hittem abban, hogy igaza lesz és mindig előjön majd a nap és felszárítja az esőt, amit a vihar okozott. Eddig mindig így volt. Volt mikor több időbe tellt, volt mikor kevesebbe. Ahogy nagyobb lettem rájöttem arra, hogy ez csak egy hasonlat volt és apa mindig arra gondolt, hogyha valakivel össze veszel utána ki is tudsz békülni. Csak hinned kell abban, hogy sikerül.

- Te hogy - hogy nem alszol? - szólal meg valaki a hátam mögül. Már jól ismerem ezt a hangot anélkül is, hogy megfordulnék.

- Nem tudok aludni. Inkább gyönyörködöm.

- Mégis miben? Abban, hogy zuhog és dörög? - hallom az értetlenséget a hangjában.

- Igen. Tudod ha jobban megfigyeled ebben is van ami szép.