Gondoltad volna?

]Tizenhetedik rész[

„Ezek csak érzések... majd elmúlnak."
_______________________________________

Egész éjjel egy szemhunyásnyit sem aludtam. Forgolódtam, de hiába próbáltam aludni vagy agyaltam vagy sírtam. Valamiért nagyon megviselt az, hogy Brian talán érez valamit irántam és még az is lehet, hogy én is iránta, de ő meg se akarja próbálni. Meg lehet, hogy tényleg megbántana még ennél is jobban és csak egy újabb egyéjszakás kaland lennék neki. Semmit nem jelentene neki.

<<<>>>

Az első voltam, aki reggel kikelt az ágyból. Úgy éreztem magam mint egy zombi. Elkészülök és felöltözök. Elkezdtem inkább pakolni, hogy ne kattogjak minden félén és legalább az én csomagjaim készen legyenek, mert délután, este környékén indulunk haza. Jó volt ismét itt lenni a nyaralónkban, de a végét szívesebben törölném, ha tehetném. Lehurcolom a dolgaim a lenti részre, hogy indulásnál már csak a csomagtartóba kelljen bepakolnom. Megittam a reggeli kávém, a teraszon és bámultam ki a fejemből. Vissza emlékeztem pár dologra az elmúlt évekből, minthogy agyaljak.

A parton van az egész család. Minden olyan boldog és tökéletes. Mi lenne jobb egy gyerek számára, mint az, hogy minden rendben van az életében? Nyár van és most is, ahogy minden évben a nyaralónkban vagyunk. Mindig máshogy jövünk le, de próbálunk minél több időt itt tölteni. Imádom a tengert, főleg nyáron, mikor látni, ahogy beljebb úszik az ember, a mélységet. A mély, sötét részt, ami félelmetes, de szép is egyben. Ezért se megyek soha beljebb. Mindig a kinti részen úszkálok, ott is ugyan olyan szép és tiszta a tenger. Ahogy a nap fényei csillognak a vízen és az vissza tükrözi és az egész káprázik, az valami hihetetlen. Olyan, mint a tiszta égbolt éjszaka, ahol a csillagok járnak táncot, ehhez tudnám hasonlítani.
Befutok a vízbe, nehogy apa elkapjon és megcsikizzen. A lábam leér, így viszonylag sokáig jutok le. De apa utolér és mind a ketten bele borulunk a vízbe. Újra a felszínre érkezünk, felállunk és ő egyből el is kezd csikizni. Én csak kislányosan sikonyálok és rugkapálok, hogy ne csikizzen tovább. Tudja nagyon jól, hogy milyen csikis vagyok és ezt mindig ki is használja. Az ilyen apa lánya pillanatok a legjobbak. Mikor vissza megyünk a nyaralóba, anya a teraszról jön be és mosolyogva figyel minket. Hasa, ahogy a hónapok telnek egyre nagyobb. Ott van benne a jövendőbeli kisöcsém. Még nem döntötték el a nevét, ezért én csak pöttömnek hívom. 10 évesen nem éppen van jobb ötletem a kistesómra, ezért ez marad. Apa ad anyának egy szájra puszit, amire én mondok egy „fuuuuj - t". Erre apa csak felkap a kezébe és elkezd a levegőbe puszilgatni. Én csak újra nevetek a csikis puszik miatt.

- Hát te? Hogy - hogy ilyen korán fent vagy? - ül le mellém Layla.

- Nem bírtam tovább aludni. És neked mi a mentséged?

- Az ébresztőm. - erre felnevetünk.

- Én már össze csomagoltam. Szóval az már kész. Lehet elmegyek még egyet a partra sétálni, ameddig ti is pakoltok. Nem lenne baj?

- Persze, menj nyugodtan. Majd hívunk, ha van valami. - csak bólintok egyet. Beviszem a csészét és a mosogatóba teszem.

Ismét a parton vagyok. És sétálok. Utoljára, mikor itt voltam Briannel voltam és ő előbb ment vissza mint én. De nem is akarok rá gondolni. Fogom és a vele kapcsolatos gondolataimat az agyam leghátsó sarkába teszem. Próbálom teljesen elnyomni. Nem akarok most vele foglalkozni.

A kórházba vagyunk. Megszületett Oliver, a kisöcsém. Még meg kell szoknom, hogy már nem egyedül vagyok, de úgy érzem, már most szeretem. Megcsodálom, ahogy anya kezében csukott szemekkel alszik. Apa is elsírta magát, ahogy anya csak ő többször. Én pedig mosolygok. Tudom, hogy ők is csak örömükben sírnak, de én nem tudok most még örömömben se sírni. Én csak mosolyogni tudok és csodálni az aranyosan alvó kisöcsémet. Már annyira várom, hogy nagyobb legyen és tudjak vele játszani.