Egy pillanat, és örökre együtt leszünk | "𝘿𝙚𝙟𝙖 𝙫𝙪..." 5. évad

17. Csillanás

Október 2. (péntek)
- Aha, oké, és hogy jössz haza amúgy? - tért rá a fő kérdésre Casso.
Ma lesz az a találkozó, amire Jakab elhívott, és az egyetemről már egyből oda fogok menni, mert Jakab elvisz kocsival Noémit és engem.
- Jakab hazahoz, gondolom - válaszoltam.
- Ezt a "gondolom"-dolgot ne, komolyan, Szöszi, valami konkrét legyen már.
- Mint ha te olyan előre tervezős lennél - mosolyogtam rá.
- Nem vagyok, de én én vagyok, te meg te, nem mindegy - röhögte el magát.
- Hé! - nevettem fel hitetlenül - Nem vagyok életképtelen, hazajutok, ne aggódj. Szinte biztos vagyok benne, hogy Jakab haza is fog hozni, nem olyan, hogy csak úgy otthagyna.
- Ne érts félre, Pöttöm, nem benned nem bízom, de ez nem nagyon győzött meg.
- Most mondtam, hogy szinte biztos.
- Oké, figyelj, kábé fél életemben kamuztam otthon, vágom, hogy ez így mit jelent. A "szinte biztos" konkrétan annak a szépített verziója, hogy amúgy ezt csak te gondolod, és reméled, hogy a másik is úgy számol, ahogy te, de amúgy már ott megbukott a sztori, hogy azt a szót használtad, hogy "hazajutok", szóval nem, továbbra sincs okom bízni se Jakabban, se a haverjaiban.
- Bízhatsz Jakabban - ígértem meg - De ha ő nem is, valaki biztosan hazahoz.
- Nem, Szöszi, komolyan nem akarom, hogy elmenj két ember kivételével egy full idegen társaságba egy másik városba úgy, hogy nincs fix fuvarod haza, este ráadásul - közölte Casso tényként, amin már egyre inkább éreztem, hogy abszolút nincs ebben semmi poén - Az meg a másik, hogy én se leszek itthon. Hívd fel Jakabot, vagy írj rá, vagy valami.
- Oké, oké, felhívom - mentegetőztem, majd elővettem a telefonom.
Kicsit feszélyező lett volna a barátom előtt telefonálni, úgyhogy kimentem az erkélyre.
- Szia Jakab, lenne egy gyors kérdésem - köszöntem a telefonba.
- Nyugodtan, mondd csak.
- Szóval ugye az oké, hogy te viszel el ma, de ha nem nagy kérés, vissza is tudnál hozni?
- Persze, hazahozlak, ne aggódj.
- Rendben, köszi - mosolyodtam el.
Probléma megoldva. :)
- Jakab hazahoz - jelenettem be Cassonak a hírt.
- Ha rájön az elitség és elkezd ott borozgatni, vagy akármiért nem hoz haza mégsem, megölöm.
- Ez nem fog megtörténni - nyugtattam - Miért aggódsz miatta ennyire?
- Miattad aggódom, mert nem bízom benne, meg úgy onnan kábé senkiben. Még a vöröske barátnődben a legjobban, talán, de ő meg nem hinném, hogy bármit meg tudna oldani, inkább tűnik pánikolósnak, akit neked kell nyugtatnod, ha gáz van.
- Igazából eljöhetsz, ha akarsz - dobtam fel.
- Nem leszek itthon én se.
- Tényleg. De nyugi, Jakab megbízható - mondtam neki őszintén - Tényleg az. Volt, amikor ő volt az egyetlen, akiben megbíztam, és egyszer sem okozott csalódást, pedig számtalan alkalma és lehetősége volt rá.
- Ja, emlékszem, jó korszak volt - biccentett ironikusan.
- Megbízom benne, és te is bízz meg bennem, nem lesz semmi baj - ígértem meg.
Casso a hajába túrt.
- Oké - adta meg magát - De ha bármi gáz van...
- Kinyírod - fejeztem be helyette.
- Ja, szóval ajánlom, hogy ne legyen.
- Nem lesz - mosolyogtam rá - Viszont jól áll az aggódó szerep - vigyorodtam el, mire Casso elnevette magát.
- Na, legalább ennyi, ha már agyfaszt fogok kapni ma - biccentett röhögve, majd felkapta a slusszkulcsát, hogy induljunk az sulijainkba.
Igen, azt hiszem, Casso hangsúlyozottan nem bízik Jakab(ék)ban. :)
Jakab ma később végzett az egyetemi óráival, mint Noémi és én, úgyhogy addig mi ketten beültünk sütizni egy közeli cukrászdába.
- Annyira félek sokszor, hogy elvágom magam Jakab szüleinél - mesélte Noémi, miközben leültünk az egyik asztalhoz.
- Miért vágnád el magad? - kérdeztem vissza.
- Nem tudom, csak... érted, Jakabnak olyan... művelt, meg tanult családja van, olyan komoly emberek, persze kedvesek, és aranyosak, főleg az anyukája, csak érződik rajtuk, hogy nagyon tanultak, és tudod, ez ilyen... tekintélyt parancsoló, vagy ilyesmi. És néha picit félek, hogy hülyének tartanak, ismersz, egy csomószor össze-vissza beszélek, ha zavarban vagyok, Jakab pedig biztosan vitt már haza valami okos, intelligens, mondjuk orvosnak készülő lányt előttem, akihez képest a szülei szemében eléggé színvonal-süllyedés lehetek - gondolt bele nyöszörögve.
- Nem hinném - mosolyodtam el - És ne mondj ilyet, nem vagy hülye, biztosan imádnak.
- Láttál már úgy igazán zavarban?
- Amikor először összefutottál Jakabbal, annak számít? Csak mert akkor például egy picit se volt negatív a benyomásod, cuki voltál nagyon.
- Oké, ezzel talán meggyőztél - nevette el magát - Egyébként te nem izgultál soha a barátod szülei előtt?
- Dehogynem, de voltak időszakok, amikor jobban voltam Casso családjával, mint Cassoval, szóval... - gondoltam bele nevetve - Meg azért előny volt, hogy a szomszédjaink voltak, úgyhogy a családjaink is összebarátkoztak.
- Mázlista.
Valóban. :)
Amikor Jakab végzett az óráival, írt Noéminek, úgyhogy ekkor felfüggesztettük a sütizésünket, és átsétáltunk az egyetem parkolójába, ahol Jakab a kocsijának dőlve várt ránk.
Kötött pulcsiban, mint azt megszoktuk. :)
Mindhárman beültünk az autóba, Jakab a volánhoz, mellé Noémi az anyósülésre (a hátsó üléseken sokszor hányingere van), én pedig hátul foglaltam helyet, és írtam Cassonak, hogy most indulok Jakabékkal, csak hogy képben legyen.
Az út nagyjából fél óra lehetett, talán harmincöt-negyven perc is, Jakab egyébként kicsit lassabban vezet Cassonál, vagyis akkor úgy éreztem, de igazából fogalmam sincs, mindenesetre jól elvoltunk ez idő alatt, gyakorlatilag egész végig beszélgettünk.
Jakab egyik barátjának, Dénesék családjának van egy borászata, ahol volt megszervezve ez az egész találkozó, úgyhogy az előtt leparkoltunk és kiszálltunk a kocsiból.
Dénes már várt minket, bemutatkoztunk egymásnak, majd bementünk a borászat területére, aminek persze a pincéken kívül volt kinnti része is, sok hosszú sor szőlő, egy kis kiülő, ahol már a többiek gyülekeztek, nagyon cuki volt az egész, úgyhogy mi is becsatlakoztunk a társasághoz.
Gyakorlatilag senkit nem ismertem, szóval eleinte csak bemutatkozgattam mindenkinek, de nagyon kedvesek voltak, meg befogadóak, jobbára persze fiúk voltak, de mindenki nagyon kulturált volt és tök normális, hamar megtaláltam a legtöbbjükkel a közös hangot, nagyon jól elbeszélgettem az ott lévőkkel.
Tulajdonképpen ez zajlott egész délután, és este is, beszélgettünk, vacsoráztunk - Jakabék ott helyben főztek, a helyhez illően vörösboros húst sütöttek mindenféle körettel, nagyon jó volt :D -, Dénes be is mutatta nekem a helyet, kérdezgettem róla, egyébként ettünk szőlőt is, estefele, amikor már lement a Nap (nagyon szép látvány volt a naplemente onnan), egy kis borkóstolót is megejthettünk (persze csak aki nem vezetett), szóval különleges program volt, érdekes volt az egész, és élveztem is nagyon. :)
Na meg ha valahol, itt aztán bárkivel tudtam beszélgetni az olyan témáimról a művészetekkel kapcsolatban, amiről egyébként a legtöbb emberrel nem tudok, ha valakik, az itteniek megértettek ezekben a dolgokban.
Felüdülés volt. :)
Már viszonylag késő volt és éppen Dénesékkel beszélgettem, amikor Jakab odajött hozzám, picit kiszakítva a társalgásból.
- Noémi rosszul lett, hazaviszem, de csak fordulok egyet, aztán visszajövök - mondta, mire letettem a boros poharamat.
- Mi történt Noémivel? - kérdeztem aggódva.
- Nem tudom pontosan, de nincs jól, a migrénje is előjött, biztonság kedvéért jobb az, ha otthon kipiheni magát.
- Rendben, mindenképp, menjek veletek? - álltam fel.
- Maradj nyugodtan, ha szeretnél, visszajövök majd, hogy hazavigyelek.
- Az egy óra plusz út, nehogy már, én majd elviszem Lenit, ha nektek az jó - szólt közbe Jakab egyik barátja (Andor).
Jakab bizonytalanul rá, majd rám nézett.
- Tényleg ne kerülj miattam, vigyázz inkább Noémire - néztem rá kedvesen.
Jakab a hajába túrva megadta magát.
- Rendben, de szólj, ha mégis visszajöjjek.
- Mindenképp - mosolyogtam rá - És nagyon köszönöm, hogy meghívtál, nagyon jól éreztem magam. Érzem magam - javítottam ki mosolyogva.
- Örülök, hogy eljöttél. Jelezz majd.
- Te is, hogy rendben hazaértetek-e. És puszilom Noémit.
- Átadom - pillantott Jakab az autója felé, ahol Noémi pihent - Akkor, majd még beszélünk.
- Igen. Szia - léptem oda hozzá mosolyogva, majd hosszan megöleltük egymást.
Miután Jakab és Noémi elmentek, visszamentem a többiekhez.
Olyan fél-háromnegyed óra múlva elértem fáradtságban a holtpontomat, szóval akármennyire is jól éreztem magam, már kezdtem beálmosodni, úgyhogy bár én már kész lettem volna elindulni, Andor még nem igazán tűnt úgy, hogy a közeljövőben ezt tervezi, úgyhogy egy picit odébbvonultam, hogy a friss levegőn kiszellőztessem a fejem és felébredjek egy kicsit.
Kimentem az utcára, nekidőltem a kerítésnek, és a bentről odahallatszódó hangokon mosolyogva igyekeztem a nyugodt környezetben felfrissülni.
Elővettem a telefonom, hogy írjak Cassonak, hogy minden rendben, meg ilyesmik, amikor ebben a pillanatban érkezett egy hívásom.
Ákos.
Ez egy kicsit meglepett, úgyhogy egyből felvettem.
- Hallod, te mit keresel a borászatnál? - kérdezte Ákos röhögve, mindenféle bevezető nélkül.
- Mi, várj, te itt vagy valahol? - néztem körül meglepetten elnevetve magam.
- Ja, kábé öt percnyire onnan, vagy nemtom, de közel, most mennék haza amúgy. Snapmap-en szúrtalak ki amúgy, mondom mi a rák - mesélte szórakozottan.
- Egyébként gyalog vagy vagy kocsival?
Ééés így lett a semmiből egy fuvarom haza.
Ákosnak még kellett egy kis idő, mire ideért, úgyhogy addig mindenkinek mindent megköszöntem, elbúcsúztam, ezerszer hangsúlyoztam, hogy nagyon jól éreztem magam, sokakkal valamiféle elérhetőséget is cseréltünk, vagy ilyesmiket, majd amikor már tényleg elköszöntem, kimentem az utcára, nemsokára pedig beszálltam Ákos mellé, a kocsijába.
- Továbbra se vágom, mit csináltál itt, de oké - hagyta rám Ákos a dolgot.
- Egy barátom, akivel egy egyetemre járok, meghívott ide.
- Jaaa, akkor ez ilyen művész-hb volt - értelmezte.
- Nem házibuli volt, csak egy baráti találkozó.
- Tehát hb.
- És te mit csináltál erre? - érdeklődtem.
- Ne, ne kérdezd meg.
- Oké - tettem fel a kezeimet.
Ákos tipikusan az az ember, akit nem mindig kell megfejteni. :)
Elég fura volt Ákos mellett ülni egy kocsiban, pláne, hogy ő vezeti. Ákosnak egyébként már jó ideje van kocsija, Cassoval egy évben született, csak júliusban, a jogsit is lerakta valahogy, csak szerintem ő tipikusan az a srác, akinek inkább státuszszimbólum az, hogy van autója, mint hogy amúgy tényleg rendszeresen használja is.
Mindenesetre egyébként jól vezetett, egész rutinosan állt ki a szűk utcából, majd indultunk el.
Na, hát ha valamit, ezt aztán tényleg nem gondoltam volna nyolcadikban. Mármint nem azt, hogy jól vezet, hanem általában, hogy a kocsijában ülök és ő visz haza.
Miután ő hívott fel engem.
Igen, igazából nyolcadikban már az is ünnepnapnak számított és egész nap arról beszéltem, ha csak egy másodpercre is összetalálkozott a tekintetünk.
- Róval mi van amúgy? - érdeklődött Ákos, ahogy elindultunk - Ő szokott vinni, nem?
- De, csak ő ide most nem jött el, nem tudott és szerintem nem is akart - válaszoltam.
- Ja, mondjuk ilyen művész hb-kre lehet én se nagyon jönnék el - röhögte el magát, mire ránéztem - Oké, vágom, nem hb - mentette a helyzetet szórakozottan mosolyogva.
- Egyébként én azt hittem, te is ott leszel, ahol ő - mondtam őszintén.
- Zotyáéknál? Mentem volna amúgy.
- Csak ne kérdezzem meg, mi volt a programod helyette.
- Amúgy nagymamámnak van szülinapja és beugrottam hozzá. Adott kaját.
- És ez bántja az egódat? - nevettem fel jókedvűen - Mondjuk neked minden bántja az egódat.
- Ne olts már szét.
- Nem terveztem - nevettem halkan, az ablakon át kinézve az autóútra.
Egy pár másodpercig csend volt, néhány pillanatra, mint ha éreztem is volna a tekintetét rajtam, egyszer-egyszer, csak úgy lopva, majd végül megszólaltam, legalábbis vettem a levegőt, hogy megszólaljak, de ő megelőzött.
- Na jó, mielőtt mondanád, inkább mondd a témát, amit akarsz.
- Barátnőd.
- Aha, gondoltam. Off - közölte egyszerűen - Lépjünk tovább.
- Miért? - kérdeztem vissza meglepve - Vagy szakítottatok, vagy mi történt?
- Ja, nem, csak már konkrétan mindenki ezzel basztat.
- Hát, mivel összejöttél a... - kezdtem nyugodtan, de félbeszakított.
- Az egyik legjobb haverom volt barátnőjével, megvan, nyugi.
- Igen - értettem egyet, megerősítve, hogy ez mondjuk elég lényeges.
- Öt éve szakítottak már, és ti vagy ezer éve jártok Róval, amúgy nem hozom be Lizát sehova, vágom, hogy Ró nem bírja, én se bírtam régen, csak elkezdtünk dumálni, aztán összejöttünk, azért annyira nem nagy dolog szerintem.
Ránéztem Ákosra, akit valószínűleg egy kezemen meg tudom számolni, hogy az utóbbi sok évben hányszor láttam zavarban, de most zavartnak tűnt, akármennyire is próbálta leplezni.
- Persze, megértem, csak... fura - válaszoltam végül, halkan.
- Ja. De amúgy, te azért nem utálsz, nem? - nézett rám őszintén, nem kicsit meglepve a kérdésével - Mármint, a szokásosnál jobban, gondolom - gondolt bele zavartan elröhögve magát.
- Nem utállak, Ákosmákos - vigyorogtam azt a becenevét használva, amit ő viszont nagyon utál, mire meglepetésemre "ellenszivatás" helyett csak elmosolyodott.
Egy kis ideig megint csend volt, amit végül én törtem meg.
- Képzeld, nemrég megtudtam, hogy amikor nyolcadikban bevallottam neked... szerintem megvan a sztori... - túrtam a hajamba zavartan - Szóval egy héttel ezelőttig nem is tudtam, hogy Casso és Ricsi is ott volt - mosolyodtam el akaratlanul, az ablaküvegnek döntve a fejem.
Igazából nem tudom, miért meséltem el ezt így neki, de az a fura, hogy most tudatosult, hogy annyira túltettem már magam azon a történeten, hogy tényleg az kötött le az egészből a legjobban, hogy Casso és Ricsi ott voltak mindeközben.
Talán ezt Ákos is érzékelte, szóval nem kezdett el szabadkozni utólag megint, csak a száját először egy picit összeszorítva biccentett, majd végül válaszolt.
- Ja, meg Zotyáék is, aztán kajáltunk egyet. Ez se most volt már amúgy - látta be.
- Tényleg nem - értettem egyet.
Ákos hamar témát váltott.
- Megvan a Gabi néni amúgy? - kérdezte jókedvűen, mire elnevettem magam (régi ofőnk volt) - Múltkor összefutottam vele.
- Komolyan? - nevettem fel.
- Ja, de nem dumáltunk, elbújtam, cringe lett volna.
- Mert az tényleg sokkal kevésbé cringe, ha észreveszi, hogy bujkálsz.
- De hallod, mi van, ha felhozza az ilyen régi dolgokat?
- Hogy anno összejöttél titokban a nálad egy évvel fiatalabb lányával? Érdekes lett volna - vigyorogtam.
- Két hétig jártam csak a Hangával, aztán rájöttem, hogy olyan, mint az anyja, csak jobban néz ki - szabadkozott röhögve.
Igazából két hét és hat napig, de nem javítottam ki.
- Meg lebuktatok, hogy jártok, és Hangának kerülnie kellett téged, mert elvileg rossz hatással voltál rá - egészítettem ki.
- Na jó, ezt hogy tudod ennyire...? - röhögte el magát, majd leesett neki, hogy leginkább, mert akkor éppen belé voltam esve és minden infót szivacsként szívott fel róla az agyam - Ja, oké - biccentett zavartan, ahogy levágta.
Ahogy ekkor ránéztem, persze láttam, hogy még most is ugyanolyan helyes, mint régen, talán helyesebb is, most is szépnek tartom a szemeit, a vonásait, még most is tökéletes a haja, ráadásul jól is éreztem magam vele, ahogy beszélgettünk, jófej volt, de valahogy nem tudtam elképzelni, hogy valaha is szerelmes voltam belé. Mármint, nyilván, emlékszem rá, meg azt se mondom, hogy nem értem meg az akkori önmagamat, Ákos volt a legmenőbb fiú az osztályból, az évfolyamból, nyolcadikban már konkrétan az egész suliból, egy csomó lánynak tetszett nyilvánvalóan, ő volt a sportos fiú (ugye akkor ő is vízilabdázott, de a sulinak volt focicsapata és természetesen abban is benne volt), aki nem kicsit extrovertált, mindenki a haverja, tele van önbizalommal, bárkinek beszól, menők a cuccai, egyértelműen a testi érintés a szeretetnyelve, mivel konkrétan voltak időszakok, amikor szünetenként más lányt ölelgetett (jó sok lány barátja volt, nem díjaztam nagyon), felszedte a szigorú osztályfőnökünk (aki egyébként nem túlzottan volt oda Ákosért) "Ms. Tökéletes" lányát, ami annak ellenére, hogy titok volt, nyilván mindenki tudta, és kiütötte vele a "Mr. Nagymenő" skálát, tulajdonképpen nem is értem, hogy nem esett le két és fél évig, hogy Casso egyik legjobb haverja. Mindegy, szóval megértem az akkori énemet, nyolcadikban a rózsaszín ködtől elhomályosult szemmel nyilván bele voltam esve, lenyűgözött az egoizmusa, nem nagyon realizáltam, hogy konkrétan olyan fuckboy-os húzásai voltak, amiktől utólag az arcom leesik, meg egyébként is egy idióta, aztán az első naptól kezdve, amikor találkoztam a Varga Roland névvel, a szívem és az agyam egyszerre ráeszmélt, hogy Úristen, hozzá képest Ákos messze távol áll a "tökéletes" fogalmától, már nem igazán ő köt le.
Persze, Cassot se akarom felmenteni, ha már az előbb megemlítettem Ákos kifogásolható húzásait, de egyszerűen Casso és Ákos ég és föld, ezen nincs mit magyarázni.
Szóval most, ahogy ránéztem, rájöttem, hogy azt, hogy valaha is tudjak még úgy tekinteni rá, mint régen, konkrétan elképzelni se tudom már, de ez csak átszaladt az agyamon.
- Amúgy hallom, Ricsi meg Susi... - váltott témát, a volt barátnőjére rátérve (Sacit mindig is így becézte).
- Oda költöznek, ahova mi - meséltem - Mármint, ugyanaz a társasház.
- Az komoly. Ha bulit csináltok, hívjatok már meg - röhögte el magát.
- Feltétlenül - ígértem meg nevetve.
- Amúgy akkor Lotti egyedül marad otthon, vagy mi lesz? - gondolt bele.
- Hát, gondolom - húztam el a szám - De ő a következő tanévben kint tervez tanulni külföldön, szóval nem sokáig.
- Engem utál, úgyhogy majd néha beugrok hozzájuk és elboldogítom - tervezte el Ákos vigyorogva.
- Nagyon fog örülni neked - nevettem el magam.
- Nekem mindenki örül, Molylepke.
- Ez után a becézés után ezt azért meg tudom kérdőjelezni - döntöttem az üléstámlának a fejem nevetve, Ákos meg jókedvűen rámpillantott.
Az út alatt egész jól elbeszélgettünk Ákossal, majd amikor megérkeztünk hozzánk, kiszálltunk Ákos kocsijából.
- Melyiken laktok? - nézett fel Ákos a társasházra.
- Ott, az az erkélyünk - mutattam fel.
- Róval amúgy van esélyem összefutni szerinted? - nézett körbe, hátha.
- Nem hinném, ott alszik Zotyáéknál.
Ákos a kocsijának dőlt a hátával, a kezeit a zsebeiben tartva, én pedig előtte álltam.
Egy pár pillanatig csak egymás szemeibe néztünk, amitől már épp zavarba jöttem volna, amikor megszólalt.
- Amúgy eskü sokat változtál - jegyezte meg egy apró mosollyal az arcán.
- Te nem igazán változtál - válaszoltam őszintén, belegondolva elnevetve magam, mire elmosolyodott.
- Végülis szerettél, vagy mi, szóval bóknak veszem - gondolta át elröhögve magát, mire mosolyogva megforgattam a szemem.
Ez nem kicsit volt jellemző rá. :)
Egy másodpercre elfordítottam a fejem, már nem tudom, mire néztem, de ahogy visszafordultam Ákoshoz, realizáltam, hogy az előttem álló srác ugyanazzal az apró mosollyal az arcán, de valami fura érzéssel végig rajtam pihenteti a tekintetét.
Ahogy a szemeibe néztem, csak egy pillanatra láttam az övéit, mert ösztönösen elkapta a tekintetét, természetesen, de észrevettem, az alatt az egy pillanat alatt pedig, bár a Hold fényét tükrözték vissza a szemei, valami olyan módon csillant meg rajta a fény, amilyet az ő szemeiben még nem láttam.
- És, ha már te bóknak veszed, én vehetem annak? - törtem meg a csendet halkan elnevetve magam, csak hogy visszakérdezzek, mire Ákos újra rámnézett, majd egy ösztönös, bujkáló mosoly jelent meg az arcán és beletúrt a kuszán a homlokába lógó, világosbarna hajába, és már épp szólalt volna meg, de megelőztem - Mondjuk elég kegyetlenül ejtettél, most meg hazahoztál, szóval... - gondoltam át jókedvűen.
- Azért nem vagyok full ugyanaz, Molylepke - közölte egyszerűen, egy előbbi mondatomat megcáfolva.
- Egyetértek. Végülis hazahoztál - mosolyogtam rá, mire a tekintetét elkapva elnevette magát.
- Ja, mert most már bírlak - bökött felém szórakozottan.
- Szóval régen nem bírtál - értelmeztem.
- Régen nem dumáltunk, aztán amikor már dumáltunk később, utáltál, megdobtál matekkönyvvvel, rámcsaptad az ajtót, meg ilyenek - emlékeztetett röhögve.
Erre csak felnevettem és nem mondtam inkább semmit. :)
Ákos egy jókedvű mosollyal az arcán nézte, ahogy nevetek, majd beállt egy kis csend közénk, amit végül mosolyogva megtörtem.
- Köszi, hogy hazahoztál - néztem rá.
Ákos halványan mosolyogva biccentett, majd ellökte magát a kocsijától.
- Rolival úgy is összefutok szerintem vasárnap, szóval majd... valamikor dumálunk, Muskátli - fejelte meg egy idegesítéssel az elköszönését szórakozottan, mire nevetve megforgattam a szemem.
- Rendben. Akkor... szia - mosolyogtam rá egy picit zavartan, olyan zavarban, mint amilyenben mindig vagyok elköszönésekkor, és már terveztem hátralépni, hogy bemenjek a házba.
Ákos, bár halványan mosolygott, a szemei teljesen más érzéseket tükröztek, mint amiket mindenhogy máshogy kimutatott nekem, és bár egy pillanatra láttam megint azt a csillanást, valahogy egyszerre volt szürke is a tekintete, nem igazán tudtam benne kiigazodni, mert minden olyan gyorsan történt, majd körbenézett, aztán visszapillantott rám.
Nem tudtam hova tenni, hogy mit szeretne, majd mielőtt elköszönt volna, végigpillantott rajtam, odalépett hozzám és megölelt, csak úgy, elköszönésképp, szimplán, de mégis meglepett vele.
Szerintem Ákos még soha nem ölelt meg ezelőtt, és most se volt nagyon érzelmes ölelés, visszaöleltem a vállánál és már engedtük is el egymást, csak meglepett.
- Na, cső - lépett el tőlem egy mosollyal az arcán, majd beszállt a kocsiba.
Már a lépcsőházban voltam, amikor a lift hívása közben, miközben végig az elmúlt eseményeken kattogott az agyam, megjelent bennem egy gondolat, de a következő másodpercben már el is vetettem, és inkább írtam Cassonak, majd Jakabnak is, hogy hazaértem, illetve Noéminek, hogy jobban van-e.
Érdekes este volt.

Mai nap - 5/5: egyébként nagyon jól éreztem magam. :)