Egy pillanat, és örökre együtt leszünk | "𝘿𝙚𝙟𝙖 𝙫𝙪..." 5. évad

Írói utószó

...hol is kezdjem? ❤️
Azt hiszem, ha akarnék, se tudnék olyan utószót írni most, ami legalább a töredékét át tudja adni a jelenlegi érzéseimnek, vagy hogy mindez, amit most valamennyire lezárni próbálok, mennyi mindent jelent számomra. Sokat gondolkodtam az utóbbi években azon, hogy ha egy nap lezárom ezt a történetet, miket fogok ide írni, de most valahogy egy szót sem találok tökéletesen megfelelőnek erre.
Talán, mert az idők során mindez sokkal többé vált nekem egy egyszerű történetnél.
Emlékszem, 2018-ban, egy május eleji napon vágtam bele ebbe az egészbe, több, mint öt éve, csak úgy, mert kedvem volt elkezdeni egy történetet egy Levendula nevű gimis lányról, aki első látásra beleszeretett egy Varga Roland nevű fiúba, és most, ennyi év után itt vagyok, ami valamilyen szempontból hihetetlen számomra, és szerintem fel sem fogom igazán, hogy mindezt most így vagy úgy, de lezárom.
Bár ismerem magamat, és tudom, hogy úgy sem zárom le igazán, mert egyszerűen annyira az életem és a gondolataim részévé vált a történet, sőt, igazából az én részemmé is, hogy nem most fogom elengedni mindezt, viszont ezzel egyszerre úgy érzem, hogy mindent beleírtam ebbe a történetbe, amit szerettem volna, mindent kiírtam magamból, és itt az ideje, hogy képletesen "útjára engedjem" a karaktereimet, akik szintén elmondhatatlanul hozzám nőttek az idők során.
Őszintén, egy részemnek már most hiányzik ez az egész, egy másik részem viszont elképesztően hálás azért, hogy most itt lehetek, és megírhatom ezt a jónéhány sort.
Sőt, jelenleg a legerősebb érzésem magamban, az tényleg a leírhatatlan hála, mindenért, amit kaphattam ettől a történettől az utóbbi években. Rengetegszer volt a menekülőm a világ elől, a támaszom, a segítségem az életben, és bár elvileg én írtam őket, a saját karaktereimtől is annyi mindent tanultam, hogy felsorolni sem tudom, önmagában már azzal, hogy foglalkozhattam az érzéseikkel, belemélyedhettem a hátterükbe, megérthettem őket, vagy különböző szemszögekből nézhettem a világra.
És mindezek mellett leírhatatlanul hálás vagyok Nektek is - ha megpróbálnám, se tudnám összeszámolni, mennyi mindent kaphattam Tőletek az évek során. Az összes visszajelzés, bármilyen formában is, kommentek, vélemények, vote-ok, listáitok, amikre a könyvemet raktátok, és elolvadtam a nevektől, követések, bármilyen reakciók, de önmagában az is, hogy olvassátok, amiket írok, és itt vagytok velem, annyi erőt adtak az elmúlt éveimben, annyi napomat tették szebbé, érzékenyítettek el, segítettek át a legnehezebb korszakaimon, nyújtottak vigaszt az életben, tényleg, egyszerűen meg sem tudom köszönni, hogy vagytok és megadatik nekem az a szerencse, hogy lehetek ennyire hálás mindezért.
Voltak mindenféle időszakaim az írásban az idők során, valamikor aktívabb voltam, valamikor kevésbé, valamikor naponta tudtam írni, valamikor eltűntem egy darabig, mert úgy alakult az életem, hogy valamilyen belső gát miatt nehezebb volt leülni a gépem elé és folytatni a történetet, de még ilyenkor is azt éreztem, hogy vannak olyan emberek valahol a világ másik pontján, akik visszavárnak, mindegy, mennyi, mert ha csak egy is van, aki itt maradt még, akkor miatta megéri összeszednem magam és folytatnom az írást, ez pedig elmondhatatlanul sok erőt adott nekem.
Őszintén, ha Ti nem vagytok, soha, de soha nem jutottam volna el oda, hogy ezt az utószót most megírhassam, de megkockáztatom, hogy talán nem is írnék, és rengeteg minden máshogy alakult volna velem is, és az életemben is, most viszont itt vagyok, és tényleg szeretnék mindent őszintén megköszönni nektek. <3
Nem akarom nagyon elhúzni ezt az utószót, mert tényleg úgy érzem, hogy azokhoz, amik most bennem vannak, a szavak a legkevésbé sem elegek, mindenesetre tényleg nagyon hálás vagyok, hogy itt vagytok, hogy eljutottatok velem idáig, és ha csak egy valaki is van, akihez egy picit is hozzá tudtam tenni ezzel a jó hosszú történettel, akár csak annyival, hogy egyszer megmosolyogtatta egy jelenet, vagy a legapróbb dolgokban magára talált egy karakterben, akkor én már elképesztően boldog vagyok.
Íróként és emberként is az a célom az életben, hogy legalább egy picit hozzátehessek a világhoz, és a világban élő emberek életéhez, akár a legkisebb dolgokban is.
Mindenesetre én nagyon boldog vagyok és nagyon örülök, hogy még ha közvetetten is, megismerhettelek Titeket és idáig eljutottunk közösen, és hogy lehetőséget kaptam Tőletek és az élettől arra, hogy most itt legyek.
Nem szeretném nagyon búcsúzkodóra venni a szót, nem érzem úgy, hogy ez most annak lenne a helye, leginkább, mert remélem, hogy az eddigiekhez hasonlóan még fogunk találkozni valahogy.
Egyébként, mivel már többen kérdeztétek, fogok új könyvet kezdeni, picikét kapcsolódni fog az eddigi történethez, de alapvetően új lesz, erről majd később, egy új "fejezetben" írni fogok, ha van kedvetek, tartsatok velem, egy jó ideje tervezgetem már a történetet, a szereplőket, a címet, borítókat, szóval mindenképpen érdekes lesz, bár tényleg ismerem magam, és tudom, hogy az elkövetkezendő időben még jó sokszor vissza fogok jönni ehhez a könyvhöz, átnézni és talán javítgatni a régi részeken.

Mindenesetre akárhogy is alakulnak majd a dolgok, tényleg nagyon szépen köszönök Nektek mindent. <3

Szóval, remélem, még találkozunk!
Puszi: Kiki ❤️