Egy pillanat, és örökre együtt leszünk | "𝘿𝙚𝙟𝙖 𝙫𝙪..." 5. évad

22. Tehetetlen

[10.04.]
Ahogy visszaültem Ricsi mellé, nem tudtam szólni semmit, csak megdörzsöltem az arcom, ő pedig engem nézve ebből tudta is, hogy mi történt, amíg távol voltam.
Fogalmam se volt, milyen érzések uralkodtak bennem akkor.
A meccs kezdete előtt pár perccel láttam, hogy Liza beül Ákos mellé, utána nemsokkal pedig Casso is megérkezett hozzánk az ásványvízzel és a jegesteámmal, ami egyértelművé tette, hogy miután bejöttem, még beszélgettek Lizával, és utána ment a büfébe.
Ennek a tudatára akaratlanul összeszorult a torkom, a gyomrom pedig egyből görcsbe ugrott, amit Ricsi is látott rajtam, de először nem tudta, hogy mit mondjon, aztán mire megszólalt volna, a barátom már felért hozzánk.
- Helló - köszönt Casso kifejezéstelenül, ahogy leült mellém.
- Szia - válaszoltam halkan, magam elé nézve.
Ricsi kettőnket nézett egy darabig, felváltva, majd egy pár másodperc múlva megszólalt.
- Na jó, van még pár perc, nem? Léptem vécére - állt fel, majd nemsokára már ott sem volt, lazán kettesben hagyott minket.
Egy kis ideig egyikünk se szólalt meg, majd végül Casso törte meg a csendet.
Feszült volt, és talán zavarban is, érződött rajta, függetlenül attól, hogy igyekezte nem kimutatni.
- Haragszol? - kérdezte egyszerűen, mire bizonytalanul, jól átgondolva válaszoltam.
- Nem, csak... - szólaltam meg - Nem értelek, Casso. Tényleg nem. Elbizonytalanítasz - mondtam őszintén.
Casso a hajába túrt, majd rámnézett.
- Én se most vagyok a legmagabiztosabb, hidd el.
- De miért? - kérdeztem őszintén.
- Mert... - kezdte, de megakadt és csak lehunyva a szemét, miközben egy nehéz sóhajtás hagyta el a száját.
- Tudom, hogy mindenki életében vannak nehezebb szakaszok, amikor egyszerűen csak egyik napról a másikra minden kicsit szürkébbnek tűnik, nagyobb tehernek és fárasztónak, teljesen megértem, de nem tudok segíteni, amíg nem tudom, hogy segíthetnék, és úgy érzem, hogy nem is akarod, hogy segítsek - vallottam be.
- Nem, dehogy is, nem, csak... - túrt a hajába újból - Azért mondom azt, hogy ne foglalkozz ezzel, meg hogy nincs gáz, mert ha veled úgy érzem magam, hogy nincs gáz, akkor... tényleg nincs, csak menjen minden ugyanúgy, Leni, ennyire van szükségem - vázolta fel egyszerűen.
Leállítottam a saját gondolataimat, mielőtt ezen is elkezdenék tovább kattogni, hogy most akkor ezt hogy értette, helyette inkább csak az arcomat megdörzsölve elsóhajtottam magam, majd ránéztem.
Tudtam volna még feltenni neki kérdéseket, de ekkor egyszerűen nem voltam képes lelkileg felhozni neki őket, úgyhogy csak megsimítottam a karját, Casso pedig gyengéden megfogta a felé eső kezemet és az ajkához emelve megpuszilta, mire akaratlanul elmosolyodtam.
- Oké, inkább beszéljünk a vízilabdáról, mit szólsz? - váltott témát egyszerűen, a medence irányába nézve.
- Majd magyarázz meccs közben, ha nem értem, hogy mi történik.
- Megbeszéltük.
Nemsokára Ricsi visszaért hozzánk, a meccs pedig elkezdődött.
- Te milyen... poszton voltál? - érdeklődtem Cassotól, nagyjából pontosan megfogalmazva - Ne a nevét mondd, csak hogy mit kellett csinálni - tettem hozzá belátva, hogy úgy se érteném.
- Megvan a szőke csávó? - kérdezte Ricsi, a tesója helyett válaszolva.
- Aki most a kapu felé néz? - néztem végig a csapaton.
- Aha. Na, őt rakták be Ró helyére - mondta Ricsi, miközben kibontotta a szénsavas ásványvizet - Szégyen - közölte derűsen az ikrére nézve.
- Nekem mondod? - röhögte el magát Casso őszintén.
- Miért, nem ügyes? - kérdeztem.
- De, nem véletlen került be a válogatottba - vette át Casso Ricsitől a vizes flakont.
- Csak nem Ró, vágod - magyarázta Ricsi.
- Ez tény - mosolyodtam el a szőke srácot nézve - Egyszer megnéznélek, ahogy játszol - fordultam a barátom felé.
- Nem akarlak elkeseríteni, de erre kicsi az esély.
- Nyugi, vannak videók, majd küldök karira - veregette meg a vállam Ricsi szórakozottan.
Akkor szerintem meg is van az ok, amiért várhatom a karácsonyt. :)
- Neee, ezt be kellett volna adni - szaladt ki Casso száján akaratlanul, ahogy a térdére könyölve nézte a meccset, mire elmosolyodtam.
- Te lazán beadtad volna - jegyezte meg Ricsi.
- Ja, simán - értett egyet Casso rágózva, majd oldalt közelebb hajolt hozzám, hogy a medence felé nézve magyarázni tudjon - Volt egy stratégiánk amúgy, egy csomószor bejött. Ott az a... fekete hajú a kapunál, megvan?
- Igen - bólogattam.
- Na, ott volt Ákos, a szőke helyén meg én, meg valahol a közelben általában a Borssy. Tegyük fel, Borssyhoz került a labda - vázolta fel, én pedig kíváncsian hallgattam - Én valahogy megszereztem, átpasszoltam Ákosnak, ő megtartotta, addig én áthelyezkedtem, visszapasszolt, én meg bevágtam egy gólt - magyarázta leegyszerűsítve, mutogatva, mire elmosolyodtam.
- Nem csodálkozom, amiért te lőtted a gólt.
- A gólok felét Ró lőtte, csak mondom - jegyezte meg Ricsi szórakozottan.
- Ennyire kiemelkedtél? - csodálkoztam Cassora nézve.
- Ez volt a feladatom - vont vállat.
- Amit nem véletlenül bíztak rád - egészítettem ki, mire elmosolyodott.
- Ja - látta be a gödröcskéivel az arcán - Nem azért, mert mindenki más annyira szar lett volna, csak... van egy mentalitása ennek az egésznek, ami azért nem árt, ha megvan.
Nem tudta elkerülni a figyelmem, ahogy beszélt a sportjáról, láttam a szeme csillogásában, mennyire imádta ezt az egészet, ahogy nézte, ahogy magyarázta, éreztem, hogy minden, ami itt volt a levegőben, az energia, a mentalitás, egyszerűen csak ő, egy az egyben.
Tudom, hogy soha nem fogja elkezdeni újra, amiért néha még ma is összeszorul a szívem, de talán tényleg jobb, ha mindez így marad meg neki, és egy óriási útmutatónak, valahol tanulságnak is az életben, és egyre biztosabb vagyok abban, hogy ezzel ő is pontosan így van.
Ez a sport segített neki rátalálni önmagára, kiismerni magát, az pedig, hogy ezután mit kezd magával, már csak rajta múlik.
- Beszélj több alkalommal a sportodról - mondtam őszintén, mosolyogva.
- Csak szóljatok, és lépek megint vécére amúgy - szólt közbe Ricsi szórakozottan, mire nevetve ránéztünk.
Egyébként élveztem a meccset, közben Casso és Ricsi folyamatosan magyaráztak is nekem.
Viszont ez egy eszméletlen komoly sport, még nem láttam vízilabda meccset élőben, de elég durvának tűnik, nagyon ott kell lenni szellemileg és fizikailag is, szóval tök menő volt, élveztem, tényleg. Karácsony pedig tényleg lehetne már. :)
És ne felejtsük ki azt se, hogy toronymagasan nyert Casso volt csapata, szóval nagy volt az ünneplés.
Ahogy az egésznek vége lett, Casso és Ricsi odamentek a haverjaikhoz (többségében csapattagok voltak) beszélgetni, jó sokáig eldumálgattak, amit eleinte csak magamban mosolyogva néztem, majd inkább meglátogattam a büfét, amíg ők elvannak.
Egy sütit vettem magamnak, amivel együtt leültem az aulában egy padra, miközben körbenéztem a csarnokban, csak úgy, hogy megfigyeljem a dolgokat.
Épp a gondolataimba merülve eszegettem, amikor valaki lehuppant mellém.
- Szia! - csillantak fel a szemeim, ahogy megláttam Csengét.
- Szia Csajszi - vigyorgott Csenge, miközben ellopta a sütim tetejéről az egyik eperdarabkát, majd egy barátnős puszit nyomott az arcomra.
- Edzésed volt? - érdeklődtem.
- Lesz, mindjárt, csak láttam a menyasszonyomat, akivel a jövőben elszökök az országból és lesz hat gyerekem, szóval jöttelek boldogítani - magyarázta Csenge jókedvűen, mire felnevettem - Huppsz, remélem ezt nem hallotta a palid, nem akartam lebukni - nézett körbe vigyorogva, én pedig nevetve hallgattam - Mondjuk vihetjük őt is, iconic hármas leszünk - gondolt bele derűsen, ahogy beleharapott az eperdarabkába.
- Az biztos - nevettem.
- És, ha lesz egy házunk, mármint nyilván lesz, de amikor lesz, kirakjuk a "Gerecs-eknek belépni tilos" táblát - gondolta tovább fantáziálgatva.
- Szerintem ezzel Cassonak se lesz kifogása.
- Meg nekem se. Olyan szarul választok crushokat amúgy - látta be Csenge a tényként - Most vagyok a "bosszú" korszakomban a továbblépésben - magyarázta - Lehet fel kéne szednem Gerecs egy haverját. Úúú, nem, tudok jobbat - csillantak fel a szemei - Egy albérletben lakik két haverjával. Na jó, mit szólsz? - fantáziálgatott.
- Támogatom - nevettem el magam.
Csengének nemsokára mennie kellett edzésre, úgyhogy előtte jól megölelgettük egymást, majd elköszöntünk.
Casso egyébként pont ekkor indult hozzám, Csenge pedig őt látva vigyorogva rájátszott az elköszönésünkre, mint ha tényleg együtt lennénk, mármint Csenge és én, amin mindhárman elszórakoztunk.
A barátomat ezek valahogy nem szokták zavarba hozni, csak röhög rajta. :)
Miután Csenge elment, Casso odajött hozzám.
- Hazamenjünk, vagy menjünk az afterre? - kérdezte Casso leülve mellém, a meccs utáni bulira utalva.
- Gondolom, feldobták már, hogy menj velük bulizni.
- Ja, meg téged is hívtak, de ha nem akarsz, mehetünk haza.
- Mehetünk velük, de a kocsival mi lesz? - kérdeztem - Vagy egyébként ez hol lenne?
- Az egyik volt csapattársam itt lakik kábé három utcányira, szóval náluk. Hazadobom a kocsit, simán haza tudunk menni este anélkül is.
- Az úgy jó, ha most hazamegyünk a kocsival, én átöltözök, aztán visszajövünk?
- Oké, de mondjuk nagyon ne öltözz ki, ez nem az a borkostoló-vibe lesz, mint tegnapelőtt Dzsékobékkal.
- Akkor biztos jó leszek így? - néztem magamra.
- Szép vagy, nyugi.
Mindenesetre mindketten hazaugrottunk, de nem voltunk sokat otthon, tényleg csak összeszedtem, amire szükségem lehet, meg ettem egy pár falatot, majd nemsokára már Casso egyik haverjának a házában voltunk.
Egészen pontosan ikerház volt, de nekem tetszett kívülről-belülről is.
Ahogy érzékeltem, mindenki, aki ott volt, egy nagyobb társaság tagja volt, ami magába foglalta a válogatott csapat tagjait, a régebbi csapattagokat is, meg még több embert, akik így-úgy becsapódtak az évek során, érezhető volt, hogy mindenki mindenkit ezer éve ismer onnan. Én nem sok mindenkit ismertem, Casso egy-két haverja felszínesen megvolt (pl. Borssy, Pipacs, Zotya), meg persze ismertem onnan Cassot, Ricsit, Erikát (őt is hívták, úgyhogy beugrott), illetve Ákost is.
- Liza hogyhogy nem jött? - lepődtem meg, amikor megláttam Ákost egyedül, ahogy megérkezett, mire a mellettem álló Erika elnevette magát.
- Ha jött volna is kivágom az ablakon - közölte jókedvűen.
Nem volt több kérdésem. :)
Szóval nem nagyon ismertem a túlnyomó többséget, de igyekeztem nyitott lenni, beszélgetni minél több emberrel, vagy csak hallgatni másokat, és úgy tapasztaltam, hogy mindenki jófej és nem éreztem magam zavaróan kívülállónak, úgyhogy hamar feloldódtam.
Kint már sötét volt, de bent zajlott az élet, a poénkodás, szólt a zene, mindenki bulizott, mentek a koccintgatások, a hülyülések, párszor csoportokban kijárkáltak páran a ház elé rágyújtani, össze is barátkoztam néhány lánnyal (azzal a kevéssel, aki itt volt), Casso és Ricsi se felejtettek el a buli alatt, többször is odajöttek hozzám, egyedül vagy másokkal együtt, vagy beinvitáltak a társaságukba, szóval tök jól éreztem magam.
Mint mindenki, természetesen én is meg lettem kínálva ezzel-azzal (a ház jó sok pontján lehetett találni egyébként mindenféle poharakat vagy üvegeket), de nem akartam bajt, nem terveztem berúgni, vagy ilyesmik, nyilván nem zártam ki magam a dologból, de közben ittam vizet is, meg ettem is.
Már elég késő este volt, amikor épp Cassoékkal voltam, a barátom mellett a kanapén, és hallgattam a baráti társaság beszélgetését, nevettem a poénokon velük együtt, a sztorikon, a hülyüléseken, néhány ivós-körben benne is voltam, majd nemsokára felálltam.
- Kicsit zúg a fejem, kiülök levegőzni - mondtam Cassonak, egy apró simítással a vállán.
- Menjek veled? - nézett utánam.
- Nem, dehogy, maradj nyugodtan - mosolyodtam el.
Casso utánam nyúlva megfogta a kezem, majd egy rövid csók erejére visszahúzott.
Még akkor is mosolyogtam ezen magamban, amikor már a hátsó teraszon voltam, a ház mögött, ahová úgy láttam, hogy nem nagyon megy ki senki, szóval ideális volt egy kis fejszellőztetéshez.
A terasz szélére ültem, lelógatva a lábam, és adtam magamnak egy pár percet, hogy belevesszek a gondolataimba.
Aggódom Casso miatt.
Kívülről nézve néha még én is elhiszem, hogy jól van, most is, ebben a buliban is tökéletesen olyan, mint akivel minden rendben van, mert jól is érzi magát, a haverjaival van, akiket ismer régóta, és bulizós-típus is.
Az, hogy arra van szüksége, hogy minden úgy menjen, mint ha nem lenne semmi probléma, hogy én is úgy viszonyuljak hozzá, mint bármikor máskor, csak egy újabb strigula az aggodalmaim között, mert ezek alapján még ő sem fogadta el a saját érzéseit, bármi iránt is legyenek, tagadási fázisban van, szőnyeg alá söpöri a gondjait újra, mint ha nem is léteznének.
Menekül a gondjaitól, a saját démonjaitól, folyamatosan, és most is ezt teszi.
Ricsi, az ikertesója mondta róla, hogy például Ákos, akit nyolcadikban Casso az egyik legjobb haverjának hívott, még ő se vette észre rajta, hogy mekkora a baj, ami a jelenlegi helyzetet nézve nem kicsit késztet aggodalomra.
Az egészet nem tudom hova tenni.
Szóval éppen ezekben a gondolatokban voltam, amikor nyílt mögöttem a hátsó terasz ajtaja, mire hátranéztem.
Ákos volt.
Már régesrég este volt, az összes fényt néhány messzebb lévő utcai lámpa és a benntről kiszűrődők adták, így nem láttam az arcán, hogy mennyire lepődött meg, hogy ott ücsörgök egyedül, mindenesetre egy üveggel a kezében leült mellém.
- Szia - néztem rá elmosolyodva.
- Helló - köszönt vissza, majd kiitta az utolsó kortyokat az üvegből és lerakta maga mellé - Láttam, hogy itt vagy, bocs, ha zavarlak.
- Nem, dehogy is, csak gondolkodtam - szabadkoztam.
Egy pár másodpercig csend volt közöttünk, én csak néztem magam elé, Ákos pedig megszólalt.
- Asszem Ró most nem bír amúgy - jegyezte meg.
- Nem feltétlenül, csak... - kerestem a szavakat - Kicsit más mostanában. Hullámvölgyek, tudod - magyaráztam.
- Ja - túrt a hajába.
Ez úgy hallatszott, mint ha valamiről eléggé le lennék maradva, de inkább nem kérdeztem vissza, leginkább, mert nemsokára témát váltott.
- Amúgy bírtam a múltkori beszélgetésünket - szólalt meg elmosolyodva - Amikor hazadobtalak - tette hozzá.
- Én is - mosolyogtam visszaemlékezve - Azóta legalább már tudom, hogy mindketten változtunk. Mondjuk, arra nem tértél ki, hogy én miben, de hiszek neked - jeleztem derűsen.
- Jó példa, hogy most már nem akarsz megölni álmomban?
- Ebben ne legyél olyan biztos - nevettem el magam.
Ákos elmosolyodva rámnézett, majd maga elé.
- Na jó, Molylepke, dobj fel egy témát, beszélgessünk - nézett rám újból jókedvűen.
- Kovásznay Ákos beszélgetni akar velem? Ha lenne egy időgépem, csak azért visszaugranék az időben, hogy megüzenhessem a nyolcadikos énemnek, hogy lesz ilyen - terveztem el nevetve.
- Azért ennyire csak nem voltam plátói.
- De, az voltál, hidd el - nevettem fel.
Ákos beletúrt a hajába, mire ránéztem.
Egy picit hátradöntötte a fejét, ahogy a puha, könnyű hajtincseit igazította hátra, ami miatt jobban kirajzolódott az állkapcsa vonala, vagy az az apró anyajegy a nyakán, amit régen úgy imádtam.
Ezután a kezeit az ölébe ejtette, majd azokra szegezve a tekintetét, megtörte a csendet.
- Amúgy, ha kicsit többet beszélünk akkor, lehet még össze is jöttem volna veled.
- Nem hinném - mosolyodtam el zavartan - Egy kicsit se olyanok voltak az ideáljaid, mint akkor én, biztosíthatom.
- Roli mesélte, hogy mit mondtam rólad akkor?
- Beszéltél rólam akkor? - lepődtem meg.
- Akkor majd kérdezd meg - nézett rám egy apró mosollyal az arcán.
- Miért nem mondod meg most te?
- Aha, szóval érdekel - vigyorgott Ákos - Teszt volt.
Nevetve ráhagytam inkább, úgy ítéltem meg, hogy bármit mondanék erre ezután, rosszul jönnék ki belőle.
Ahogy nevettem, beletúrtam a hajamba, eligazítva egy kicsit, mert kezdett a szemembe lógni, Ákos pedig egy halvány mosollyal az arcán nézett.
Egy pár másodpercig csend volt közöttünk, olyan igazi csend, amikor egyikőnk se tudja, hogy mit mondjon, szóval inkább várunk a másikra, majd újra ő szólalt meg előbb.
- Lehet egy kérdésem amúgy? - kérdezte az ölébe ejtett kezeit nézve, mire felé fordítottam a fejem.
- Ez bizalmasnak hangzik - állapítottam meg mosolyogva.
- Ja, nem, ne ijedj meg, nem vagyok para - nevette el magát zavartan - Csak annyi, hogy amúgy te most így hogy állsz... velem? - nézett rám őszintén.
Ahogy összetalálkozott a tekintetünk, elindított bennem valami fura érzést, olyat, amit egyszer már éreztem, tegnapelőtt, miután hazahozott és az autójánál beszélgettünk, csak most sokkal nagyobb hatással volt rám.
Ugyanúgy csillant meg a szemében a fény, mint akkor, és úgy nézett rám, ahogy régebben sosem. Érzések voltak a szemeiben, amiket meglátva akaratlanul hevesebben kezdett verni a szívem.
Kedvesen nézett rám, csillogtak a szemei, de egyszerre valami mást is éreztem a tekintetében, valami homályosat, amit nem értettem.
Még soha nem láttam ilyen szépnek a szemeit, még soha nem nézett rám ilyen szépen, ilyen gyengéden, aminek talán nincs is értelme, de nem csoda, mert ez az egész pillantása összezavart akkor.
- Mármint, ezt hogy érted? - kérdeztem zavartan, kényelmetlenül elnevetve magam.
- Lehet én vagyok hülye, vagy hát gondolom, de... - túrt a hajába, én pedig értetlenül néztem rá - Már szerettél, utáltál, voltam közömbös, most beszélgetsz velem... vallottál már szerelmet, ütöttél már le, közölted már velem, hogy szar vagyok, utáltál, amikor a barátnőddel jártam, most nem utálsz, amikor egy csomóan kiakadtak rám... - sorolta, miközben egy zavart nevetés hagyta el a száját.
- Van barátnőd, Ákos, nem értem, miért érdekel ennyire az, hogy egy random lány... - kezdtem összezavarodva, mire a mellettem ülő srác feszülten csak újra beletúrt a hajába, majd hirtelen félbeszakított.
- Rohadtul nem érdekel most a barátnőm, Leni.
Ez a mondata nem kicsit lepett meg.
Hirtelen azt se tudtam felidézni, hogy hívott-e már így valaha, ezen a becenevemen, ami már szinte a nevemmé vált.
Ebben a pillanatban az alapból is sok, felgyülemlett érzéseim mellett megjelent egy újabb, ami visszavezetett ahhoz a gondolatmenethez, ami még a barátom körül forgott, mielőtt Ákos kijött volna.
- Nem tudom, mit mondjak most - vallottam be őszintén, zavartan, görcsösen összeszorítva az ujjaimat.
Ákos elfordítva a fejét, biccentett egyet.
Jópár másodpercig csend volt közöttünk, amit végül azzal szakítottam meg, hogy feltápászkodtam.
- Szerintem én bemegyek - mondtam halkan, engem is meglepően erőtlen hangon.
Amikor megfordultam, hallottam, hogy Ákos is feláll, de nem mertem visszanézni rá, a következő pillanatban viszont elkapta a kezem és annál fogva visszahúzott magához.
Ahogy előtte álltam, vele szemben, alig egy kis lépésre tőle, ezerrel felgyorsult szívveréssel, a szemeibe néztem, aminek a tekintete, ahogy összetalálkozott az enyémmel, mint ha ellágyult volna.
Mondani akart valamit, de először mégsem tudott, csak megszakította a szemkontaktusunkat, mielőtt nagyon beleveszett volna, és a hirtelen közelségünk hatására végigpillantott rajtam.
- Utálni fogsz, de volt már, hogy utáltál, szóval nem lesz nagyon új - szólalt meg rajtam pihentetve a tekintetét, gyengéden megsimítva a kezem, én pedig levegőt is elfelejtettem venni, ahogy a szemébe néztem - Leszarom, hogy barátnőm van, meg hogy ki a barátnőm, azt is leszarom, hogy a haverommal jársz, aki már alapból ki van akadva rám, leszarom, hogy ittam és azt is, hogy te meg nem sokat és rohadtul emlékezni fogsz erre, leszarom, hogy utálni fogsz és mindenki utálni fog, leszarom, ha bárki kijön és lát minket, leszarom, hogy az exem legjobb barátnője vagy, mindent, rohadtul, Leni, kurvára nem érdekel, akármit is hoznál fel azért, hogy ne mondjam ki, hogy szeretlek, amit nyilván rohadtul rosszkor csinálok, az után, hogy minden okod megvolt már továbblépni rajtam, és utálhatsz azért, hogy beléd estem, hogy imádtalak hazavinni, hogy rohadtul rád gondolok, pedig nem is akarok, utálhatsz azért, hogy féltékeny vagyok a legjobb haveromra, akivel jársz, én meg ezért összejöttem az exével, utálhatsz, csak legalább akkor tudjam, hogy utálsz.
Ahogy ezeket mondta, szinte mint ha minden megszűnt volna körülöttem, hallottam a saját szívverésem, levegőt is alig vettem, annyira lesokkolt, hogy az se tűnt fel, hogy még mindig fogja a kezem, hogy olyan közel áll hozzám, amilyen közel még nem állt soha, alig tudtam felfogni a szavait, így először egy szó se jött ki a torkomon.
- Ákos, én... - erőltettem ki magamból ezt a két szót nagy nehezen.
- Hogy állsz velem, Leni? - kérdezte meg újra, közelebb húzva magához a kezemnél fogva, az ajkaim és a szemem között cikázó tekintettel.
- Nem utálhatlak az érzéseid miatt, akkor tudtalak utálni, amikor nem voltak, de most ez így... - kerestem a szavakat, amiket át se tudtam gondolni, teljesen elveszítettem a kontrollt magam felett - Nem tudom, mit érzek veled kapcsolatban pontosan, azt tudom, hogy mit nem, de soha nem voltál még ilyen velem, nem tudom, hogy hogyan kéne... nem számítottam arra, hogy valaha úgy fogsz rám nézni, ahogy...
Fel se tűnt, ahogy Ákos eközben elengedte a kézfejemet, és az ujjait gyengéden végighúzta a karomon, felfelé, a vállamig, majd ugyanazzal a kezével odébbtűrte egy hajtincsemet és az arcomat megsimítva közelebb hajolt hozzám.
Ákos belém fojtva a szót, olyan érzelmesen megcsókolt, amire soha nem számítottam, hogy bárkivel is képes, mint aki egész életében erre a pillanatra várt.
Ahogy megéreztem a csókját az ajkaimon, szinte összerezzentem belül, mint ha az egész világ megállt volna velem együtt.
Éreztem a simítását az arcomon, a derekamon, a száját az enyémen, majd ahogy újra megcsókolt, hosszan és még az előzőnél is szenvedélyesebben, azt éreztem először, hogy nem értek semmit, függetlenül attól, hogy ezzel mindenre választ kaptam - minden egyszerre jutott eszembe, egyszerre állt össze a fejemben, a lábaimat is gyengének éreztem, csak azért nem estem össze, mert Ákos a karjaiban tartott.
Ahogy Ákos elhajolt az ajkaimtól és a szemembe nézett, abban a pillanatban realizáltam mindent, észbe kapva, amit látott rajtam, és talán ő is csak most kapcsolt, mire a száját benedvesítve, amivel az előbb még az enyémet csókolta, egy pillanatra lehunyta a szemeit, "ezt elszúrtam" stílusban.
A helyzet súlyát megérezve, szaporán verő szívvel néztem rá, miközben a testem minden egyes porcikájában érezni kezdtem azt a remegést, amit már olyan régen éreztem.
- Bocs - kapta el a tekintetét, ahogy leesett neki a dolog.
Alig tudtam kierőltetni magamból bármilyen szót, vagy hangot ezek után, így az összes, amire képes voltam, hogy abban a pillanatban, ahogy meg tudtam mozdulni, elléptem tőle, és remélve, hogy nem esek össze útközben, besiettem a házba, felkaptam a kabátom és elindultam haza, mindenkit otthagyva.
Először haza akartam menni, aztán rájöttem, hogy képtelen vagyok ezek után, ilyen lelki állapotban a barátom szemébe nézni, vagy bárkiébe, márpedig, ha hazamegyek, erre leszek kényszerítve, szóval elővettem a telefonom és remegő ujjakkal ráírtam Ricsire, hogy szóljon Cassonak, hogy elmentem, ne várjon rám, és nem otthon vagyok, majd ahogy ezt elküldtem, sírógörccsel küszködve a buszmegálló felé siettem.
Az volt az első gondolatom, hogy hazamegyek, mármint Anyáékhoz, aztán eszembe jutott, hogy ott van Csepi, ott van mindenki a szomszédban, ahová egyébként Ricsi is megy, nem akarok mindenkit felverni vagy megijeszteni, szóval ezután a nővéremre gondoltam, ő viszont a barátom bátyjával él együtt, pörgősek a napjaik és ha hozzájuk beállítok az éjszaka közepén, méginkább nagyobb felfordulást rendezek, így visszatértem az első opciómhoz.
Mielőtt az utcánkhoz értem volna, igyekeztem lecsillapítani magam, majd végül nagy levegőt vettem, a lehető legcsendesebben (volt nálam lakáskulcs) besurrantam a régi házunkba, bezártam az ajtót és beszöktem a szobámba, ahol az ágyamon elfeküdve, a hangomat elfojtva hagytam, hogy végiggördüljön az arcomon a bűntudat és a tehetetlen sokk első könnycsepje - a sok közül.

Mai nap - 5/1: régen utáltam magam ennyire, mint most. Többet képtelen vagyok erről mondani még.