Egy pillanat, és örökre együtt leszünk | "𝘿𝙚𝙟𝙖 𝙫𝙪..." 5. évad

24. Sajnálat

Október 7. (szerda)
Minél többünk van, annál többet veszíthetünk.
Azt hiszem, most kezdem megérezni igazán ennek a mondásnak a valóságalapját. Soha nem voltam még ezelőtt ennyire tehetetlenül tanácstalan - tegnapelőtt délután lépett le, én pedig azóta nem hallottam felőle semmit.
Amikor kiment azon az ajtón a veszekedésünk után, szinte szó nélkül, én pedig egyedül maradtam, tényleg azt hittem, hogy ez volt a legnehezebb része, nem számítottam arra, hogy onnantól kezdve minden órával egyre rosszabb lesz.
Pár óráig arra vártam, hogy hazajöjjön, mert csak elugrott valahova, edzeni, vagy bárhova. Este felhívtam, de nem vette fel, én pedig ekkor kezdtem el megsejteni, hogy nem csak úgy lelépett itthonról, bár fogalmam se volt, hol lehet. Egy átforgolódott és szívszaggatóan nehéz éjszaka kellett ahhoz, hogy másnap reggelre már elfogadjam a tényt, hogy nem csak simán egyedül hagyott itthon, hanem szó szerint, itthagyott, már csak annyit nem tudtam, hogy ezt milyen értelemben vegyem.
A tegnapom azzal telt, hogy idegtépően várakoztam egész nap, amikor nem voltam itthon, arra vártam, hogy visszahív, vagy hogy visszaír, amikor otthon voltam, percenként néztem az ajtó felé vagy ki az utcára, hátha látom beállni a garázsba a kocsijával, képtelen voltam lekötni magam bármivel, csak vártam, és nem kevésszer sírtam el magam, miközben felemésztett a bűntudat, és hogy nem tudom, mire számíthatok.
A tegnapi éjszaka volt a legrosszabb.
- Vedd fel, kérlek - suttogtam magamnak a megállás nélkül hulló könnyeimtől homályosan látva a telefonom képernyőjét, ami vakítóan fényesen világította meg az arcomat az éjszaka sötétjében.
Kihangosítottam a hívást, hogy azonnal lássam, ha felveszi és a telefonom elkezdi számolni a másodperceket, így az ágyamban ülve hallgattam, ahogy kicseng - minden egyes búgás után dobbant egy nagyot a szívem, hátha az volt a legutolsó rezgés és a következő helyett a hangját hallhatom már, de végül ismét megszűntek a hangok és egyedül maradtam a sötétben.
Nem tudja, mennyire összetör minden ilyen alkalommal.
Vártam rá, reménykedtem, de ma volt az a pont, amikor már képtelen voltam tovább ülni egy helyben, nem bírtam volna ki mégegy ilyen éjszakát anélkül, hogy tudjak róla bármit, tényleg úgy éreztem, hogy kezd megölni a magány.
Ma reggel, épp a buszon ültem a sulimba tartva, amikor a telefonomat markolászva végül megszakítottam az ablakon kifelé nézve folytatott gondolatmenetemet és hirtelen döntéstől vezérelve felhívtam Anyát.
- Nem lenne baj, ha hazamennék majd egy időre? - kérdeztem halkan.
Anya egyből aggódni kezdett, és kérdezgetett, de nem meséltem el neki semmi konkrétat így telefonon, leginkább, mert közben le kellett már szállnom a buszról, viszont abban maradtunk, hogy ma délután akkor hazamegyek.
Ebben a gondolatban voltam egész nap, amíg lementek az óráim az egyetemen, majd suli után épp a buszmegállóban voltam, amikor megállt mellettem egy autó.
- Szia - mosolyodtam el, ahogy megláttam Jakabot.
Ma Noémi nem volt bennt az órákon, azt hiszem, beteg lett, de ezek szerint Jakab is akkor végzett, mint én, és felajánlotta, hogy hazavisz, ha akarom.
- Jól érzed magad? - érdeklődött fürkészve, amikor már bennt ültem mellette a kocsiban.
- Hát... - nevettem el magam zavartan, meg se próbálva színjátszani, úgy se tudom letagadni - Nem túlzottan, ami gondolom, látszik rajtam, de... mindegy - tereltem el a témát halkan, a fejemet elfordítva.
- Casso? - kérdezett rá, nekem pedig a név hallatára is összeszorult a szívem - Megbántott valamivel? - nézett rám.
- Nem, csak... - túrtam a hajamba zavartan - Összevesztünk.
Jakab együttérzően nézett rám, és tudta, hogy erre nem várok semmilyen választ, leginkább, mert így is rosszul érzem magam tőle.
Egy pár másodperc után nem is akaratosan, de hozzátettem:
- Lelépett és lassan két napja nem láttam - tört ki belőlem, amit először mondtam ki és bár egy pillanatra megkönnyebbülő érzés volt, a következő pillanatban már is ugyanolyan nehéznek éreztem.
Jakab a szemöldökét összehúzva, aggodalommal a szemében rámnézett.
- Tudsz róla bármit?
- Semmit - vallottam be kínosan, majd megtöröltem a szemem, ösztönösen, nehogy most törjön el a mécses.
Egy kis ideig megint beállt közénk a csend, amit végül én törtem meg.
- Viszont, tudnál inkább a régi házunkhoz vinni? - kértem meg.
- Hazamész?
- Anyukámmal megbeszéltem, hogy hazamegyek, de majd csak később. Most... nem oda mennék - láttam be, a szomszéd házra utalva.
Látnom kell, tényleg.
Jakab megértett, és ahogy kértem, pont oda is vitt.
Az utcánkba bekanyarodva éreztem, ahogy már is ezerszer gyorsabban kezd el verni a szívem, egyszerre a rám zúduló emlékektől és egyszerre attól, ami rám várt most, amit Jakab is észrevett rajtam, úgyhogy amikor megállt a kocsival, megkérdezte:
- Rendben leszel?
Kifújtam egy nagy adag levegőt, megtöröltem a szemem és igyekeztem minél meggyőzőbben válaszolni.
- Persze - fújtam ki magam - Nagyon szépen köszönöm, hogy elhoztál.
- Semmiség - mosolygott rám szomorúan.
Amikor kiszálltam a kocsiból, gyenge lábakkal a szomszéd ház felé vettem az irányt, majd nagy erőt véve magamon, becsengettem.
Casso anyukája nyitott ajtót, aki engem meglátva egyből felcsillanó szemekkel, mosolyogva fogadott.
- Szia Leni - köszönt mosolyogva, majd ebben a pillanatban vette észre, hogy egy kicsit se vagyok rendezett lelki állapotban - Minden rendben? - kérdezte egyből aggódóra átváltva - Gyere be nyugodtan - engedett be, amit halkan megköszöntem, majd egyből rátértem a lényegre.
- Casso itthon van? - kérdeztem engem is meglepően gyenge hangon.
Rilla meglepetten pislogva nézett rám, ezzel egyszerre pedig Ricsi is megjelent a nappaliból, aki a kérdésemet meghallva megtorpant és szintén rámszegezte a tekintetét.
- Nem, nincsen - válaszolta Casso anyukája, aki látszólag eközben próbálta a fejében összerakni a dolgot.
- Már vagy egy hete nem volt itt - mondta Ricsi, mire nekem is kikerekedtek a szemeim.
Kétségbeesetten, az összeomlás határán a hajamba túrva elfordítottam a fejem, miközben Ricsi és Rilla, akiknek kezdett leesni, hogy nem kicsit van baj, folyamatosan csak néztek.
- Mit csinált? - húzta össze a szemöldökét Ricsi értetlenül.
Az arcomat megdörzsölve próbáltam összeszedni magam, majd nagy levegőt véve igyekeztem nyugodtan válaszolni.
- Hétfőn összevesztünk, kiakadt rám, és... - fakadtam ki őszintén - És lelépett, csak úgy, a semmiből, azóta nem jelzett semmit, nem veszi fel a telefont, nem válaszol, csak eltűnt, én meg azt hittem, hogy itt van, de akkor... - pánikoltam be, majd Rillára néztem, aki aggódva nézett vissza rám.
- Oké, várjunk, nekem addig van meg, hogy vasárnap leléptél a buliból - szólalt meg Ricsi értetlenül.
- Igen, mert onnan hazamentem, Casso pedig a... közös lakásunkba, ahol hétfő délután beszéltünk legközelebb, amikor összevesztünk, és azóta nem is láttam - magyaráztam teljesen szétcsúszva.
- Basszameg - szaladt ki Ricsi száján - Oké, felhívom - vette elő a telefonját.
- Gyere, addig ülj csak le - invitált be Rilla a házba, majd leültetett a kanapéra.
Ricsi odébbment telefonálni, Rilla pedig megkínált enni, inni, érdeklődött, hogy mi történt, vagy hogy szeretnék-e beszélni róla, szívszaggatóan kedves volt, szó szerint szívszaggatóan, mert közben tudtam, hogy neki nem is az én oldalamon kellene lennie, akármilyen furán is hangzik ez.
Csak mert eredetileg én bántottam meg Cassot, és nem ő engem.
- Mit mondott? - kérdeztem Ricsit egyből, az első pillanatban, miután letette a telefont és volt alkalmam megkérdezni.
Jó hosszan telefonáltak, így sejtettem, hogy Ricsi a történtekkel kapcsolatban is szedett ki infót a tesójából, vagy minimum csak leszűrte, ami beigazolódott számomra abban a pillanatban, ahogy találkozott a tekintetünk.
Csak Ricsi és én voltunk a nappaliban akkor, szóval Ricsi leült mellém a kanapéra és gondterhelten beletúrt a hajába.
- Elmondta? - kérdeztem halkan.
- Nagyjából.
Erre bűnbánóan megdörzsöltem az arcom.
- Nem akartam - vallottam be őszintén, szinte fizikailag érezve a lelkiismeret-furdalásomat - Ákos bevallotta, hogy szeret és annyira hirtelen volt ez az egész, hogy képtelen voltam... azért léptem le utána egyből, mert szörnyen éreztem magam már akkor is, és azóta méginkább, főleg, amióta Casso egyedül hagyott, és... - magyarázkodtam kétségbeesetten.
- Vágom, nyugi - nézett rám Ricsi.
- Nagyon haragszik most rám, pedig én tényleg... - temettem a tenyerembe az arcom - Én mellette voltam végig, és így utólag már azt is értem, hogy mi baja volt az utóbbi időben, de ezek után még értetlenkedni se tudok miatta, pedig... nem rajtam múlt, és tudom, hogy én is hibáztam, de... semmit nem érzek Ákos iránt és soha nem akartam volna ezt, csak olyan gyorsan történt minden, fel se fogtam, és megértem, hogy miért haragszik rám, de... - fakadtam ki, először a történtek óta anyukámon kívül, Ricsi pedig oldalt nézve hallgatott.
- Lenyugszik majd - nyugtatott.
- Két napja elhagyott - mondtam ki, ami nehezebbnek hatott, mint amire számítottam.
- Csak mert kiborult.
Gondterhelten nyöszörögve megdörzsöltem az arcom, majd felnéztem rá.
- Te hogyhogy nem haragszol? - kérdeztem őszintén, mire Ricsi zavartan elnevette magát - Elítélhetsz, tényleg, minden jogod megvan rá - tettem hozzá lesütve a szemem.
- Most Ákos semmivel nem hozott szarabb helyzetbe, mint én tavaly, kábé ugyanaz volt, szóval... - emlékeztetett kellemetlenül.
- Ne mondj ilyet, nem volt ugyanaz - igazgattam a csuklómon lévő hajgumimat zavartan.
Ricsi erre nem válaszolt semmit, csak az ölébe ejtve a kezeit, maga elé nézve gondolkodott.
Néhány másodperc csend után sóhajtva beletúrt a hajába, majd megszólalt:
- Baszki, Ró - szaladt ki a száján a gondolat, mire bűnbánóan lehajtottam a fejem.
Erre már én voltam az, aki nem tudott mit mondani.
- Mondta, hogy hol van? - kérdeztem valamennyivel később halkan.
- Nem, de gondolom lecuccolt valami hotelben, vagy valahol. Az ő helyében én se ide jöttem volna amúgy - tette hozzá, körülnézve.
- Persze - bólintottam a szememet megdörzsölve, hogy megértem.
Nem akartam sokáig itt lábatlankodni, egyébként is megígértem Anyának, hogy hozzájuk megyek, úgyhogy nemsokára elköszöntem és felszálltam az első buszra, amivel haza tudtam menni.
A régi házunktól a mostaniig egy átszállással és valamennyi sétával lehet eljutni, ezen az úton mindig zenét szoktam hallgatni, most viszont annyira lekötöttek a gondolataim, hogy képtelen voltam rá, úgyhogy éppen csendben sétáltam haza, amikor észrevettem Casso kocsiját a társasház előtt, aminek a látványára egyből sebesebben kezdett verni a szívem.
Valószínűleg valamikor ekkor érkezhetett meg, alig beelőzve engem, és csak beugorhatott, mert nem állt be a garázsba.
Mielőtt benyitottam volna a lakásba, még vettem egy nagy levegőt az ajtó előtt, azonban ahogy nyúltam volna a kilincshez, ebben a pillanatban nyitotta ki ő is az ajtót, mire ösztönösen megrezzentem.
Egyikőnk se számított a másikra, ő, hogy most érkezek, én pedig, hogy innen akar kimenni, így amikor szembekerültünk egymással, először egyikünk se tudta, hogy mit mondjon.
- Szia - köszöntem halkan.
- Szia - kapta el a tekintetét, és ezzel a lendülettel ki is került.
Két másodperc telt csak el, amíg az érzelmektől meggyengülve hagytam volna elmenni, az ajtó előtt földbe gyökerezett lábakkal, a következő pillanatban pedig ugyanazoktól az érzelmektől túlcsordulva utána fordultam.
Szerintem érezte, hogy ez fog történni, vagy csak hallotta, mindenesetre, még meg se tudtam szólalni, amikor felsóhajtva ő is megállt és visszanézett rám.
- Voltam nálatok - törtem meg a csendet, és bár ennél erőtlenebb hangon nem tudtam volna beszélni, a lépcsőházban mégis minden visszhangzott.
- Tudom - válaszolta egyszerűen.
Erre elkapva a tekintettem, bólintottam egyet.
Egy pár pillanatra beállt közénk a csend, amit végül megint én törtem meg.
- Casso, én... - kezdtem, de elég volt ez a két szó ahhoz, hogy kínosan elnevetve magát, elfordított fejjel félbe is szakítsa a magyarázkodásomat, mire nem folytattam, ő viszont rám nézve egyszerűen, őszintén megszólalt.
- Volt már jobb hetem is a mostaninál, szóval csak amit nem tudok - nézett rám, hogy ne ismételjek meg olyat, amit már mondtam ezelőtt és nem értem el vele semmit.
- Azért mentem át hozzátok, hogy láthassalak és az elmúlt két nap után, amiket egyedül idegeskedtem és sírtam végig, tudjak rólad bármit, hogy egyáltalán mire számíthassak - vallottam be őszintén.
- Oké, most láttál, ki vagy segítve? - sóhajtott fel fáradtan.
- Nem, mert most is itthagyni készülsz! - mutattam rá a könnyeimmel küszködve.
- Úgy volt, hogy a szüleidnél alszol, nem? - kérdezte megfordítva a dolgot, amit nem tudom, honnan tudott meg, de mindenesetre tudta.
- Mert már összeroppantam itthon a magányban! - válaszoltam őszintén kifakadva.
- Hidd el, hogy én se vagyok valami kurva feldobott mostanában - jelezte hitetlenül.
- Te hagytál itt engem! - emlékeztettem.
- Ja, és az rémlik, hogy miért?
Erre nem tudtam mit mondani, csak a szememet megtörölve elfordítottam a fejem.
Nem akartam előtte sírni.
- Nekem ez már rohadt sok, Leni - közölte egyszerűen.
Néhány nagyobb levegőt véve, a földet nézve összeszedtem magam, majd felnéztem rá.
- Sajnálom - mondtam halkan.
Casso elkapta a tekintetem, de a következő pillanatban csak hitetlenül, kiborulva, mert már nem tudott mit csinálni, a fejét elfordítva elnevette magát, miközben beletúrt a hajába.
Most nem idegesnek láttam, csak megsebzettnek, aki egyedül annyira vágyik, hogy ne tudják megsebezni többet.
- Nem, Leni, komolyan nem érted - jelentette ki egyszerűen, mint aki el se hiszi, hogy ebben a beszélgetésben van, csak elnézve próbálta összeszedni a gondolatait - Annyira... rohadtul könnyen mondod ezt - erőltette ki magából a szavait kiborulva - Értem, hogy sajnálod, tudod mit, mondjuk azt, hogy még hiszek is neked, de attól még annyira kurvára belefutottunk megint ugyanabba, és nekem annyira rohadtul nem könnyű csak úgy túltenni magamat ezen, most meg, hogy itt állsz előttem, sajnálod, szar neked, sírsz, emlékeztetsz, hogy amúgy nem akarlak így látni... megvan, hogy ez azért egy kicsit összetettebb annál, mint hogy sajnálod, én meg csináljak úgy, mint ha... - tört ki belőle - Mint ha amúgy nem ott rúgtál volna most is belém, amiről tudod, hogy mennyire rohadtul fáj, azért ez így megvan, nem? - nézett rám végül.
Erre nem tudtam mit mondani, csak lehajott fejjel hallgattam, mert egyszerűen ezzel mindent kilőtt, amit válaszolni tudtam volna, Casso pedig ezt érzékelve nemsokára hátralépett egyet és inkább elment.
Egy pár másodpercig a tenyerembe temetve az arcom, sírógörccsel küszködve még ott maradtam a lakás előtt, majd inkább bementem, ahogy pedig becsuktam az ajtót, abban a másodpercben újra elsírtam magam.
Eltelt egy perc, aztán öt, tíz, és bármennyire is füleltem, nem hallottam Casso kocsiját kiállni az utcából, ami csak olyan negyed óra után esett le, mire kinéztem a nappaliból az ablakon, épp az előtt egy másodperccel, hogy nyílt a lakás ajtaja.
Visszajött, pont olyan lendülettel, mint ha egy dolgot akarna már csak gyorsan megtudni, mielőtt elmegy.
Casso becsukta maga mögött az ajtót, odajött hozzám pár lépésnyire és bármiféle bevezető nélkül egyszerűen rákérdezett.
- Mit mondott neked? - kérdezte egyszerűen, csak hogy tudja.
- Mármint Ákos? - pördültem felé szaporán verő szívvel, mire biccentett - Miért kérdezed?
- Csak hogy tudjam - nézett rám, miközben maga előtt összefont karral nekidőlt a hátával a mögötte lévő falnak.
Kellett egy pár másodperc, mire összeszedtem a gondolataimat, de végül megszólaltam.
- Hogy utálni fogom, amiért bevallja, de már nem érdekli - kezdtem őszintén - Meg hogy semmi nem érdekli, se a barátnője, se hogy ki fogja utálni, se hogy az én legjobb barátnőm az exe, se hogy bárki láthat, az se, ha utálni fogom, sőt, utálhatom nyugodtan, csak legalább tudjon róla.
Casso kifejezéstelen arccal, valahova máshova szegezett tekintettel hallgatott.
- És, utálod? - kérdezett rá, ő maga is hitetlenkedve azon, hogy ezt most komolyan megkérdezte.
- Azt mondtam neki, hogy nem tudom utálni az érzései miatt, akkor utáltam csak, amikor nem voltak érzései. Mondtam neki, hogy nem tudom pontosan, hogy mi a szememben, de semmiképpen nem az, ami én vagyok neki, vagy ami szeretné, hogy legyek - mondtam őszintén - És ez után csókolt meg, de miután megcsókolt, szerintem neki is akkor esett le, hogy mit... csinált - tettem hozzá a földet nézve - Bocsánatot is kért.
Casso végighallgatott, majd feszülten elröhögte magát, inkább magában tartva a véleményét, én viszont egy kis csend után folytattam.
- Tényleg nem akartam - vallottam be őszintén - És a világon semmit nem jelentett az egész, tényleg az első másodperctől kezdve szörnyen érzem magam tőle. Sajnálom, amiért aggódtál miattam előtte, hogy mi lesz, ha megtudom, hogy érez valamit irántam, sajnálom, hogy tudtad azt feltételezni rólam, hogy van miért aggódnod és sajnálom, hogy végül okot is adtam rá, de szeretném, hogy tudd, hogy... ha kicsit jobban alakulnak a dolgok és több hatásom lett volna az eseményekre, nem lett volna okod aggódni - mondtam őszintén - Azt hittem, hogy egyértelmű, de tényleg csak téged szeretlek - vallottam be halkan, mire Casso elsóhajtva magát, beletúrt a hajába - Amit soha nem ingatna meg egy olyan jelentéktelen tény, hogy ki kezdte el viszonozni a múltbéli érzéseimet. Sajnálom, hogy megbántottalak, hogy kiborultál miattam, hogy hibáztattalak, amiért aggódtál miattam és hogy megint olyannak bizonyultam a szemedben, amilyen nem vagyok és nem is akarok lenni veled. A többit meg már csak ismételném - fejeztem be halkan.
Ezután már nem mondtam semmit, és ő se, csak jóval később, amikor már mindketten feldolgoztuk a mai beszélgetéseink összes részletét.
- Mikor akarsz menni a szüleidhez? - kérdezte, eddig most a legnyugodtabban.
Vagy inkább érzelemmentesebben.
- Nem tudom - válaszoltam őszintén - Nem akarok többet egyedül lenni ebben a lakásban, úgyhogy ha úgy döntesz, hogy megint itthagynál... akkor megyek én is - mondtam halkan.
Casso erre elfordította a fejét, és egy kis mérlegés után, nagy nehezen döntve ellökte magát a faltól és levette a pulcsiját, amit ledobott az egyik székre, közben pedig lazán levette a cipőjét, amit egy apró, megkönnyebbült sóhajtás kíséretében néztem végig.
A barátom bement a fürdőbe gyorsan lezuhanyozni, ami pont elég idő volt ahhoz, hogy bár nem mertem beleélni magam, hogy a nehezén túlvagyunk, de tudatosítottam, hogy visszajött hozzám és nem hagyott itt egyből.
Valószínűleg, amikor kijött a fürdőből, melegítőben, nedvesen csillogó hajjal, pontosan ugyanúgy állhattam a kanapé mellett, mint amikor bement, ami csak akkor tűnt fel, amikor értetlenül rámnézett, úgyhogy mentve a helyzetet, úgy csináltam, mint aki épp most indult volna a konyhába inni.
Casso utánam nézett, én pedig nem tudtam nem észrevenni, hogy remeg a kezem, ahogy töltöm a vizet a pohárba a csapból, mindenesetre igyekeztem természetesnek tűnni.
Megittam a pohár vizemet, de ezután megint céltalannak éreztem magam, úgyhogy egy pár másodperc tanácstalan ácsorgás után megszólaltam:
- Szerintem én is elmegyek zuhanyozni.
Azt hiszem, a fürdőszobaajtónk felé lassan kirakhatnánk a "vészkijárat" táblát.
*****************************************
Folytatás következik! (Hamar)