Egy pillanat, és örökre együtt leszünk | "𝘿𝙚𝙟𝙖 𝙫𝙪..." 5. évad

42. Szimbolika

November 23. (hétfő)
- Akkor ezeket gyakorold ki a következő órára - mutatta meg Eszter a kottán - Következő alkalomra választottam neked egy új darabot, úgyhogy elkezdhetjük majd azt is - mosolygott rám.
Miután vége lett a gitárórámnak, kimentem a zeneiskolából, Ábel pedig már ott várt rám, úgyhogy egy ölelés után elindultunk hozzájuk.
A régi házukban sokat voltam régen a gitáróráim miatt, az újban viszont még soha, azt se tudtam, hol laknak, egészen idáig.
Két átszállással jutottunk el a zeneiskolától az otthonukig, a második buszút ráadásul hosszabb volt, mert Buda kevésbé forgalmas, hegyvidékes részein laknak, magasan, de szép volt a környék, nekem tetszett legalábbis.
- Menj csak előbb - tartotta ki nekem Ábel az ajtót, amikor megérkeztünk.
- Köszi - mosolyogtam rá, majd bementem.
Ábel anyukája, a régi gitartanárom szinte egyből kijött hozzánk és nagyon kedvesen köszöntött, majd megkínált mindennel, amivel csak tudott.
Elfogadtam egy kis sütit, meg egy pohár vizet, közben beszélgettem Ábel anyukájával, aki érdeklődött rólam, hogy hogy vagyok, vagy hogy mi történt velem az utóbbi években.
Nem véletlenül szerettem mindig is. :)
Miután beszélgettünk, Ábel és én felmentünk az emeletre, Ábel szobájába, ami a házon belül eléggé el volt szeparálva, nyilvánvalóan.
Ekkor már volt vagy hat óra, vagy fél hét, szóval már rég sötét volt kint, úgyhogy Ábel kapcsolt egy kisebb lámpát.
Ábel szobája gyakorlatilag ő, csak szoba-formájában, zene, könyvek, geológia (az ELTE-n tanulja), amit akaratlanul elmosolyodva tudatosítottam magamban.
- De szépek - vettem észre a növényeket a szobában - Sokkal egészségesebbek, mint az én szobámban - láttam be elnevetve magam - Ennek tök szép a mintája - nézegettem az egyik növényt a cserépben.
- Pávás zebralevél, tisztítja a levegőt - magyarázta - Most be vannak zárva a levelei, de reggel kinyílnak egyébként.
- Értesz a növényekhez? - csodálkoztam.
- Nagyjából. Anyának teljes gyógynövénykertje van, szóval rákényszerültem.
- Ez tök jó - mosolyodtam - Most hogy mondod, az összes virág nagyon szép nálatok.
- Anya imádja őket. És amúgy minden virágnak van jelentése, szóval azt is mindig kielemzi, mielőtt kirakja a házba.
- Te tudod a jelentéseket?
- Párat - vont vállat, majd rámnézve elmosolyodott - A levendula szimbolikája pont megvan.
- Ne kímélj - léptem közben oldalra, hogy a többi növényt is megnézhessem.
- Tisztaság, jámborság, boldogság, odaadás, béke. Örökké tartó szeretet, akár szerelem első látásra is. Meg bizonytalanság is, de az áthidalható - mondta rámnézve, mire egy halvány, vegyes érzelmekkel teli mosoly jelent meg az arcomon, és viszonoztam a pillantását.
- Hát... - mosolyogtam rá, majd megilletődve elnevettem magam - A név kötelez.
- Azt mondják - értett egyet elmosolyodva.
Egy pár másodpercig csak csendben néztünk egymásra, majd a közelségünk miatt az ajkaimra pillantott, aztán vissza a szemeimre.
- Igazából ezt már nyolcadik óta tudom, lebuktam - látta be jókedvűen, mire elnevettem magam.
- Nem kellett volna bevallanod, bevettem, hogy tényleg tudod a szimbolikákat - nevettem elfordulva egy kicsit, körbenézve a szobában.
- Egyébként tudom tényleg, más kérdés, hogy ezt más úton tudtam meg.
- Hiszek neked - nevettem el magam mosolyogva.
Egy fél lépésnyire álltunk csak egymástól, ő pedig újra végigpillantott rajtam.
Néhány eltelt másodperc után, ami alatt zavartan benedvesítette az ajkait, ösztönből, megtörte a csendet.
- Tényleg szólsz majd, ha maradnál inkább barát velem, ugye? - kérdezte őszintén.
- Hogyhogy ezt kérdezed? - kérdeztem vissza zavartan elmosolyodva - Csak mert ha te nem akarsz... - kezdtem a magyarázkodást, de félbeszakított, hogy erről szó sincs.
- Elsősorban a barátod vagyok, ezt meg nem akarom elveszteni azzal, ha túlmegyek, szóval bármikor visszaugorhatunk a barátzónába, ha úgy érzed.
- Nem érzem úgy, mint ha... úgy érezném - néztem rá őszintén elmosolyodva, mire megkönnyebbülten elsóhajtotta magát - Sodródunk az árral - emlékeztettem kedvesen.
- Igen - viszonozta a pillantásomat, majd egy pár pillanat habozás után odahajolt hozzám és az arcomat megsimítva gyengéden megcsókolt.
Lábujjhegyre emelkedtem, és miközben ő óvatosan megfogta a derekam, a vállaira helyeztem a karjaimat.
Lassan csókolóztunk, nem olyan szenvedélyesen, csak gyengéd érzésekkel, részemről tényleg mint ha egy folyó sodrásának adtam volna át magam, hogy csak történjenek a dolgok, ahogy azok történni akarnak.
Nem engedtük el egymást, csak ketten voltunk, senki és semmi nem zavart minket, és őszintén, én csak annyit szerettem volna, hogy most semmire ne kelljen gondolnom, úgyhogy az arcához nyúlva picit érzelmesebbé tettem a dolgot.
Vajon Ő is azt érzi, mint én, amikor mással van?
Vajon Ő is csak menekül, ő is csak elfut a gondok elől, reménykedve, hogy mire visszatér, már nem lesznek ott, vagy két külön élethelyzetben vagyunk?
Mindenesetre igyekeztem ezen nem gondolkodni, csak tényleg elengedni magam, átadni a sodrásnak, lebegve a víz felszínén ellenkezés nélkül, hagyva, hogy csak vigyen magával valamerre.
Egy idő után éreztem, hogy elbizonytalanodik, hogy akarom-e, hogy tovább menjen bárhogyan is, vagy ennyi elég volt egyelőre, én viszont ezeket a kételyeket elhesegetve benne, a csókunk közben megsimítottam a karját, hogy érezze, hogy tényleg nem fogom meggondolni magam az elkövetkezendő öt percben sem.
Amikor egy kicsit elengedtük egymást, még nem hajolt el tőlem, és én se tőle, csak egymásra nézve próbáltuk kiolvasni a másik gondolatait a szemeiből.
Ilyen dilemmákban, mint vele, ritkán volt részem az eddigi életemben.
Ha valaki, Ő aztán mindig tudta, hogy mit szeretne, és mégsem éreztem soha, hogy nem törődne az én igényeimmel, vagy amit én akarok.
Ábel mellett viszont néha kifejezetten úgy érzem, mint ha lassan már én lennék az irányító fél, de szeretem benne, hogy törődő és tényleg odafigyel rám, mert mindig ilyen volt.
Az érdekes a dologban, hogy Cassonál is éreztem, hogy törődik, még mennyire, hogy éreztem, mégis, ez most másmilyen, de nem szerettem volna hasonlítgatni.
- Vagy valamihez kötve, hogy mikor kell elindulnod haza? - kérdezte halkan, a köztünk lévő, szinte elhanyagolható mértékű távolság miatt.
- Nem tudok róla - válaszoltam mosolyogva - Teljes mértékben ráérek. De semmivel sem szeretnék többet maradni, mint amennyi kényelmes és megoldható nektek - tettem hozzá.
- Addig maradsz, ameddig szeretnél. Ha nem akarsz sötétben hazamenni, vendégszobában, ha akarod, de maradhatsz este is, és holnap reggel elkísérlek a sulidba.
Kipillantottam az ablakon, amin keresztül tökéletesen látszott, hogy odakint ezerrel fúj a szél, sötét van, és megkockáztatható, hogy még esni is fog, szóval átszaladt a fejemen, hogy lehet, hogy tényleg nem lenne rossz ötlet, mint este még sok átszállással hazautazni innen, a hegyről.
- Van egy nővérem, aki most nincs itthon, de tudunk adni bármit, amire szükséged lenne - tette hozzá.
- Nem vagyok nagyon tolakodó, ha élek a lehetőséggel? - húztam be a nyakam a számat is elhúzva.
Ábel az ajkaimra pillantva elmosolyodott, majd visszanézett rám.
- Miért lennél?
- És a szüleidet se zavarná?
- Tizenkilenc múltam, ez meg egy teljesen elszeparált része a háznak. Egyébként pedig szeretnek téged - jegyezte meg.
Szóval, így alakult, hogy életemben először ott készültem aludni egy fiúnál, aki... szóval aki nem Ő.
Amikor este lezuhanyoztam (tényleg úgy bántak velem, mint ha otthon lennék), jobbára csak ez járt a fejemben, amibe minél jobban belegondoltam, annál több vegyes érzelmet keltett bennem.
Ez az egész nagyon váratlannak tűnt akkor, akkor is, ha tudtam, hogy kicsit túlreagálom.
A "túlreagálás" kifejezés nekem sokszor csak annak a jelenségnek az egy szóba tömörített változata, amikor az érzelmeinket kicsinyítjük le, mert az agyunkkal az ellenkezőjéről akarjuk meggyőzni magunkat.
Ábel nővére ruhái közül kaptam pár kényelmes darabot, amit fel tudtam venni zuhanyzás után, majd ahogy ez megtörtént, nagy levegőt vettem és kijöttem a fürdőből.
- Megágyazzak neked a vendégszobában? - kérdezte Ábel kedvesen.
És egy újabb dilemmás pillanat, hogy most akkor melyikőnk mondjon és mit.
Őszintén, én se tudtam, hogy melyiknek örülnék jobban, mindenesetre végül a biztonsági-játékra játszottam.
- Köszi - mosolyogtam rá - De megcsinálom én is szívesen.
- Dehogy, hagyd.
Azt hiszem, az sem helyes lépés, ha minden lehetőséget meghúzott vonalak nélkül ragadok meg.
Persze, jöhetnek a magyarázatok mindemellé, hogy de Ő is biztosan megtette, hogy nem kell Rá gondolnom, ha ilyesmi helyzetbe sodor az a bizonyos áramlás, vagy akármi ilyesmi, amin én is gondolkodtam a zuhany alatt, de őszintén, igazából ez nem is róla szól.
Ha vele és az ő tetteivel akarom meggyőzni magam, hogy megtegyek-e olyanokat, amiktől most távol tartanám magam, az már is csak önmagam átverése és a saját érzéseim elnyomása, amit a lehető legmesszebb szeretnék most elkerülni, úgyhogy végül ma nyugodtan aludtam el, mert a megérzéseimet figyelembe véve cselekedtem.
Ez pedig nagyon jó érzés volt.

Mai nap - 5/5: sokféle hangulatban voltam már az utóbbi másfél hónapban, jelenleg viszont összesen annyit érzek, hogy minden, amivel törődni akarok, azok a saját igényeim. Illetve, új mottó magamnak: túlreagálás nem létezik, csak felgyülemlett érzések, amikkel az eszünk elvből nem akar szembenézni. Köszönöm a figyelmet.