Egy pillanat, és örökre együtt leszünk | "𝘿𝙚𝙟𝙖 𝙫𝙪..." 5. évad

40. Hasonlítva

November 20. (péntek)
A kihagyott napokban történt néhány esemény, amiket így egyben most leírnék.
Először is, Ábellel találkoztam kétszer. Hétfőn elmentünk moziba, ahol egy mélyebb témájú filmet néztünk meg, amit én választottam, úgy, mint aztán helyet, kaját és időpontot is. A film tetszett, a hátsó sorokban ültünk egymás mellett, ahol senki nem látott ránk, de nem is kellett nagyon elrejtőznünk, mert bár én nekidőltem a vállának, ennél több akkor nem történt közöttünk. Mozi után sétáltunk még, ahol egyszer megfogtuk egymás kezét, elköszönéskor pedig megpuszilt.
Szerdán ugyancsak sétálni mentünk (szeretünk sétálni), ami alatt rengeteget tudtunk beszélgetni, viszont eleredt az eső, gyakorlatilag szakadt, úgyhogy bemenekültünk egy közeli kisboltba, mert az volt ott. Még soha nem néztem meg egy kisbolt termékeit sem ilyen részletesen, mindenesetre jól elvoltunk. :)
Csakhogy az egyik soron véletlen nekiütköztem egy talán középkorú férfinak, mert ő is hirtelen lépett elém, mindenesetre neki emiatt kihullott pár (nem törékeny) dolog a kezéből, a következő másodpercben meg már rám is ripakodott, tök durván, hogy mit jövök belé, figyeljek már oda, most nézzem meg, mit csináltam, meg ilyenek.
- Sajnálom, nem szándékos volt - védekeztem.
- Aha. Felszedni meg majd én fogom - hajolt le az egyik koktélparadicsomos dobozért, mire én is leguggoltam, hogy segítsek felszedni, Ábellel együtt - Most már nem kell, megoldom - förmedt rám gorombán.
Na, szóval mindenesetre jól kiosztott, gyakorlatilag a semmiért, ki is borultam tőle később, hogy ez mi volt, mindenesetre akkor Ábel végül mondta, hogy menjünk odébb és elnézést kért a bácsitól a nevemben mégegyszer.
- Neveld meg a barátnődet inkább - vágta rá a csávó.
Ezt nem igazán tudom tovább kommentálni, viszont tényleg nagyon megalázó volt, és úgy ripakodott rám, mint ha megloptam volna, vagy nem tudom.
Mindegy.
Ezeken kívül az elmúlt pár nap alatt voltam bent Lilinél a kórházban, sokat festettem, illetve kiderült, hogy Enikő anyukája megismerkedett valakivel.
Enikő először kicsit nehezen tudta kezelni ezt a "hirtelen az életünkbe lép egy férfi"-dolgot, de azt mondta, hogy végülis örül neki, mert az anyukája nagyon boldognak tűnik most. Én szurkolok. :)
Ezenkívül elcsíptem, amikor Anya telefonált a nagymamámmal, hogy a jövőre nézve Mamiék azt tervezik, hogy valamelyik évben ide fognak költözni, Magyarországra, ami nem kicsit sokkolt, de persze valahol sajnos megértem, hogy ennyi idősen így döntöttek, akkor is, ha még nem végleges.
Nagyjából ennyit tudok elmondani, mindenesetre ma, mivel péntek van, suli is volt, szóval Apa reggel munkába menet kirakott az egyetemnél, én pedig bementem órákra.
Nem tudom nem figyelembe venni, hogy most már tényleg közeledek a vizsgaidőszakhoz, szóval igyekszem a sulit is komolyabban venni, emiatt például ma, ahogy hazaértem, egyszerűen csak leültem tanulni, mert hirtelen megmagyarázhatatlan okokból kifolyólag nem tudtam ellenállni neki.
Ritkán érzek ilyet. A családomat szerintem lesokkoltam, de Anya csinált nekem hozzá forró csokit. :)
Délután végeztem mindennel, majd épp az ágyamon dőltem volna hátra, amikor megszólalt a telefonom.
Ábel hívott, szóval felvettem. Azt mondta, hogy most arrafele jár, amerre lakom, mert erre volt dolga, szóval ha van kedvem, esetleg összefuthatnánk.
Megleptem a válaszommal, mert mondtam neki, hogy jöjjön be hozzánk, amibe aztán belement, úgyhogy nemsokára be is engedtem, majd bemutattam a szüleimnek, mivel erre egyébként valahogy nem került sor az utóbbi hat évben.
- Székely Gábor - mutatkozott be Apa.
- Nagy-Szabady Ábel - fogott vele kezet Ábel.
- Székelyné Kováts Ilona - nyújtotta a kezét Anya.
- Nagy-Szabady Ábel, örvendek.
A nagy bemutatkozás megtörtént, megkínáltuk Ábelt enni, inni, nem kért semmit, majd felmentünk a szobámba.
Hogy őszinte legyek, lassan másfél hónapja nem hoztam fel senkit a szobámba, az előtt meg már vagy fél éve, amire a gyomorgörcsöm is emlékeztetett egy pillanatra.
- Ezeket fested? - nézett végig Ábel a festményeimen.
Depresszió, gyász, bántalmazás áldozatai, akik nem mernek segítséget kérni, traumák, önbizalomhiány, halálfélelem...
Ilyen jó kis témákat láthatott akkor ott, éppen.
- Szeretek komoly témákat feldolgozni - mentettem meg a helyzetet.
- Nagyon ügyes vagy.
- Köszönöm - igazítottam meg a hajam elmosolyodva.
Mondtam Ábelnek, hogy nyugodtan üljön le az ágyamra, úgyhogy így is történt.
- Elvehetem? - nyúlt az akusztikus gitáromért, rámnézve.
- Persze, csak nyugodtan.
Ábel megfogta a gitáromat, és miközben én még pakolgattam a szobámban, elkezdett rajta pengetni, majd rendesen belevágva játszani egy szép darabot.
Ahogy zenélt, tökéletesen lekötve magát, akaratlanul elmosolyodtam magamban pakolás közben.
Amikor a zeneboltban voltunk és mesélte, hogy duóban játszott volna az egyébként másik zeneiskolába járó Cassoval, arra a következtetésre juttatott, hogy már akkor is egy szinten lehettek.
Csak mert a jelen helyzetben is azon vannak, mindketten profibbak, mint én, és mindkettőjüket nagyon szeretem hallgatni.
Amikor végeztem a pakolással, lehuppantam mellé az ágyra, és felhúzva a lábaimat, tovább hallgattam.
Ábel az utolsó akkordok lejátszása után egy kicsit hagyta még zengeni a húrokat, majd lefogta őket.
- Szoktál játszani elektromos gitáron? - érdeklődtem kedvesen, mire megrázta a fejét.
- Nem. Nem vagyok oda az elektromos hangszerekért.
- Az akusztikus hangszerek meggyalázása - próbáltam kimondani a gondolatait jókedvűen, mire elnevette magát.
- Tényleg mindig az akusztikusat választanám.
- Zenész családban nőttél fel, szóval nem hibáztatlak ezért - mosolyogtam.
Ábel nemsokára letette a gitáromat.
- Szeretnél játszani te is? - kérdezte, mielőtt elrakta volna.
- Nem, most nem - ráztam meg a fejem mosolyogva.
Ábel után mindig bennem van az érzés, hogy nem szeretném megkísérelni, hogy egyáltalán a nyomába tudjak érni, márpedig ha utána játszok, akaratlanul érzem ezt a nyomást.
Ábel lerakta a gitáromat, majd rámnézett.
- Ez volt a gimis szobád? - érdeklődött.
- Igen, meg az általános iskolai és az óvodás szobám is. Persze, kicsit más formában.
- Meg most az egyetemista is - tette hozzá.
- Csak az utóbbi másfél hónapban - válaszoltam őszintén, amit után rájöttem, hogy ezt nem is akartam kimondani, ő viszont meglepetten nézett rám.
- Laktál valahol külön?
- Júliustól október elejéig - válaszoltam elkapva a tekintetem - Az egyetemem közelében egy albérletben.
- Egyedül? - kérdezte érdeklődve, mire beletúrtam a hajamba.
- Nem. Az akkori barátommal - mondtam halkan.
Ezt fájó volt kimondani egy pillanatra.
- És onnan költöztél haza?
- Igen - fordítottam el a fejem kínosan.
- Sajnálom.
- Mindegy - néztem rá, igyekezve meggyőzően mosolyogni - Túltettem magam rajta.
Ábel egy pár másodpercig csak maga elé nézve gondolkodott, majd rámnézett.
- Figyelj, nem erőltetem, hogy kapásból kimondjuk ezt a kapcsolat-dolgot, ha nem akarod - mondta - Meg ha többed nem is, régi barátod mindig leszek, és elsősorban az vagyok, szóval minden más, csak ahogy szeretnéd.
Erre nem tudtam, hogy mi lenne a jó válasz, csak kedvesen rámosolyogtam.
- Csak sodródjunk az árral - néztem rá.
- Ja, az jó lesz.
Egy pár másodpercig csak szó nélkül néztünk egymásra, majd a következő pillanatban egymáshoz hajoltunk, ő pedig lágyan megcsókolt.
Ezelőtt két alkalommal csókolt csak meg, mindkettő viszonylag rövid volt, mármint, nem mentünk vele túl messzire, és először most sem, aztán ahogy elhajoltunk egymástól, a második csók már felülmúlta az összes eddigit.
Ábel a kezével lassan megsimította a hajam, a következő alkalommal pedig már a combomat is.
Érdekes érzés volt ezeket általa érezni.
Amikor már jobban belemélyedtünk, Ábel az ösztönzésemre kicsit hátrébb húzódott az ágyamon, nekidőlve a hátával a falnak ülés közben, én pedig az ölébe ültem, visszahajolva hozzá.
Akaratlanul bevillant egy kép, még tizedikből, amikor Casso először volt nálunk a barátomként és hasonló helyzetben voltunk, de az valahogy más volt, ha félreteszem az érzelmeimet, még úgy is.
Ettől függetlenül jól esett Ábel csókja, akkor is, ha néha kicsit bizonytalannak éreztem, mint aki maga sem tudja, meddig akar elmenni.
- Határozottan megdöntöttem a rekordomat - jegyezte meg szórakozottan a számra suttogva, ahogy elhajoltunk egymástól, mire én is elnevettem magam.
- Igen, szerintem is.

Mai nap - 5/5: van úgy, amikor a folyó erős sodrásában tényleg a legjobb csak hagyni, hogy ő vigyen valamerre, ahelyett, hogy ellenkezni akarnánk. Egy idő után valahol úgy is partot érek, és mivel hagytam magam sodorni, könnyen lehet, hogy a legjobb helyen, még akkor is, ha nem erre számítottam. Valahogy így érzem magam mostanában. Azt hiszem, az értékelésbe most ezek a gondolatok voltak a legmegfelelőbbek.