Egy pillanat, és örökre együtt leszünk | "𝘿𝙚𝙟𝙖 𝙫𝙪..." 5. évad

23. Egyedül

Október 5. (hétfő)
Ma korán ébredtem, megelőzve a családom összes többi tagját.
Mielőtt bárhogyan is elkezdtem volna készülődni a mai (egyébként tanítási) napra, előkerestem egy papírt és egy tollat, amire felírtam Anyának, hogy itt aludtam, bocsánat, hogy nem szóltam és hogy majd felhívom, azzal a tervvel, hogy majd itthagyom az étkezőasztalon és később mindent megmagyarázok.
Csendben kisurrantam a fürdőszobába, arcot mostam, nagyjából renderaktam magam, visszamentem a szobámba, ahol előszedtem egy-két itthagyott ruhadarabot, majd összeszedtem azt a kevés cuccomat és halkan lesiettem a lépcsőn.
Indulni terveztem, viszont ebben a másodpercben szembetaláltam magam a konyhában kávézó anyukámmal, aki nem kicsit meglepődött az ittlétemen.
- Szia Kicsim, minden rendben? - fürkészett Anya aggódva, nekem pedig ebben a pillanatban gyűltek könnyek a szemembe, mire lehajtottam a fejem.
Anya azonnal odajött hozzám és szorosan megölelt, majd leültetett a nappaliban és kérte, hogy meséljek, mi történt, Apa majd munkába menet elvisz az egyetemig, ezen ne aggódjak, szóval az arcomat megdörzsölve elmeséltem neki az egészet, töviről-hegyire.
Anyukám közben főzött nekem egy kávét és reggelivel is megkínált, amiből egy keveset az ösztönzésére legyűrtem.
- Nem tudok a szemébe nézni, Anya - fakadtam ki őszintén - Bocsánat, hogy a semmiből megjelentem itt, csak egyszerűen... képtelen voltam hazamenni ezek után, és csak ide tudtam jönni - vallottam be a tenyerembe a temetve az arcom, mire Anya megsimogatta a hátam.
- Semmi baj, Szívem, tudod, hogy ide bármikor jöhetsz - vigasztalt meg - Casso írt neked azóta valamit, vagy keresett...?
- A telefonomra se tudtam ránézni gyomorgörcs nélkül, szóval nem tudom - válaszoltam elsóhajtva magam - Így is épp elég szörnyen érzem magam.
- Ne hibáztasd magad, Kicsim.
- Nem akarom, hogy szakítson velem - tört ki belőlem a sírógörcstől beremegett hangtól.
- Nem fog elhagyni téged, csak adj neki időt - simogatott Anya.
- Egy lakásban élünk - dörzsöltem meg az arcom.
- Tényleg bármikor jöhetsz ide, ha úgy érzed - ajánlotta fel, mire szomorúan elmosolyodva ránéztem.
Nem csak hogy nem tudok a barátom szemébe nézni, félek is, mert fogalmam sincs, mit fogok látni benne.
Apa elvitt a suliba, és bár ő is érdeklődött volna, Anya még indulás előtt megkérte, hogy ne tegye, szóval nagyjából akkor szólaltunk csak meg, amikor leparkolt az egyetem előtt.
Ma volt először, hogy nem Cassoval jöttem ide.
- Legyen... szép napod - próbált Apa lelket önteni belém.
- Neked is - erőltettem egy mosolyt magamra, ami nehéz volt úgy, hogy leginkább sírni támadt kedvem - És köszönöm, hogy elhoztál.
- A lányomért mindent, nem?
- Talán - nevettem el magam a szememet megtörölve, majd megöleltem apukámat és kiszálltam a kocsiból.
Napközben írtam Eszternek, a gitártanáromnak, hogy ma nem tudok jönni, ezenkívül a mai napon tényleg csak túlélni próbáltam.
Toronymagasan ez volt eddig a legnehezebb napom az egyetemen.
Többen is látták rajtam, hogy nem vagyok rendben, legfőképpen Noémi és Jakab, de nem mentem bele a dologba, csak minden erőmmel próbáltam felpörgetni az időt addig, amíg eltűnhetek innen.
Az óráim elteltével nagy levegőt vettem, majd elővettem a telefonom, és megnéztem, hogy Casso írt-e bármit azon kívül, hogy tegnap hívott egyszer, amikor valószínűleg Ricsitől megtudta, hogy elmentem, meg még egy másik alkalommal, de semmi, úgyhogy erőt vettem magamon és írtam neki én.
"Otthon vagy?"
Szinte azonnal, pár perc múlva jött is a válasz.
"Negyed óra."
"Rendben, én most indulok haza."
Erre nem válaszolt, úgyhogy elraktam a telefonom és felszálltam egy buszra, hogy hazamenjek.
Soha nem éreztem még ennyire nehéznek, hogy a közös lakásunkhoz közelítsek, mindenesetre a buszút felében igyekeztem összeszedni magam.
Amikor megérkeztem a lakásunkhoz, az ajtó előtt állva vettem egy jó nagy levegőt, majd teljesen legyengülten benyitottam.
Ő már otthon volt és nyitva hagyta az ajtót, úgyhogy ebben a másodpercben már bent is voltam, pedig most az egyszer örültem volna neki, ha eltolhatom a megérkezést legalább annyival, amíg előveszem a kulcsomat és kinyitom a zárat, esetleg bent is hagyhatta volna a kulcsot belülről, úgyhogy csengethetnék és nyithatná az ajtót ő, de ez nem így történt.
Beléptem a lakásba, becsuktam magam mögött az ajtót, leraktam a lakáskulcsomat, levettem a cipőmet, a kabátomat - minden fülsüketítően hangos volt, mert csend volt, függetlenül attól, hogy tudtam, hogy itthon van.
A konyhában volt, épp a konyhapultnak dőlt a hátával a telefonjával a kezében, amikor szembekerültünk egymással, én viszont ebben a pillanatban elkaptam a tekintetem és úgy csináltam, mint ha hirtelen olyan fontos lenne a helyére raknom a táskámat és kipakolni belőle pár dolgot, pedig mindketten tudtuk, hogy ezt csak azért csinálom, hogy kerüljem a szemkontaktust.
Egyikőnk se tudott mit mondani, se ő, se én, úgyhogy ha már én is kerülésre játszottam, ő gondolt egyet és felkapta a cigijét, hogy kimenjen az erkélyre.
Nagyjából egy lépésnyire lehetett az erkély ajtajától, amikor már nem bírtam tovább és utána fordultam.
- Ákos szerelmes belém - szóltam utána, mire megtorpant.
Azt hittem, erre egyből kiborul és kérdezni kezd, de csak félig visszafordult és kimérten ennyit mondott:
- Újat, Leni.
Erre a torkomon akadt a szó, ő pedig kiment az erkélyre, becsukva maga mögött az ajtót.
Egy pár másodpercig csak lefagyva álltam a nappali közepén, majd utána mentem, amikor épp készült rágyújtani.
- Ennyi, nem is... zavar? - nevettem el magam kínosan, amikor kiértem hozzá az erkélyre, mire feszülten elröhögte magát - Végig tudtad és hagytad, hogy Ákostól tudjam meg? - zavarodtam össze.
Casso elrakta a meggyújtatlan cigijét a dobozába, azt lerakta valahova, majd rámnézett.
- Most mit vársz amúgy, mit mondjak erre? - kérdezte egyszerűen, olyan idegességgel maga körül, hogy szinte vibrált a levegő - Mit mondjak neked az után, hogy random eltűntél majdnem egy teljes napra, amiről csak azért tudtam először, mert a tesómnak írtál, full ok nélkül, aztán visszaállítasz és közlöd velem azt, amit azért kösz, de vágok egy ideje? Kettőnk közül asszem nem nekem kéne mesélnem.
Erre elkaptam a tekintetem, mert azt se tudtam, hogy mit mondjak erre, vagy hogy hogyan kezdjem, de remegő hangon végül megszólaltam.
- Tudom, hogy ideges vagy rám, amiért otthagytalak, és hogy magyarázattal tartozom, de... - kezdtem hebegve, teljesen összeszedetlenül, amin nem sokat segített, hogy a barátom folyamatosan fürkészett - Kiborított, hogy Ákos szerelmet vallott, az egész olyan... sokkos volt, és... - folytattam, miközben már én is kezdtem elveszteni a fonalat, hogy pontosan hol tartok a mondataimban, így valamilyen szinten megkönnyebbülés volt, hogy Casso ezt leállítva megszakított.
- Nem ilyen vagy, amikor csak szerelmet vallanak neked, Leni, valamit kurvára nem tudok még, szóval rohadtul örülnék, ha ennyi idő után nem hagynád már figyelmen kívül azt a tényt, hogy amúgy a barátod vagyok, aki elől kibaszottul a semmiből eltűntél az utóbbi húsz órában.
Nemhogy rá nem tudtam nézni, a bűntudattól a fejemet is alig tudtam felemelni, a lábaim remegtek, a gyomrom görcsölt, a mellkasomban pedig olyan érzésem volt, mint ha a világ összes terhe nyomná egyszerre.
- Mi volt Ákossal? - kérdezett rá egyszerűen, és ekkor még ridegen, de mégis olyan keménységgel, hogy egyenesen állni is nehéz volt a belső remegésemtől.
- Nem beszélhetnénk ezt meg... - kezdtem elhalt hangon a lakás felé mutatva.
- Leszarom, Leni, kurvára az érdekel csak, hogy mi volt közted meg a haverom között - emelte meg a hangját kiakadva, mire összerezzentem.
Annyira vibrált a levegő a feszültségétől, hogy a kezeim is remegtek tőle, a következő pillanatban pedig nem bírtam tovább tartani, és akaratlanul könnyek gyűltek a szemembe.
Casso csak nézett, majd erre idegesen elröhögte magát, elfordulva tőlem egy kicsit.
- Na jó, baszki, kezdődik - állapította meg kiborulva.
- Ne, kérlek, mielőtt... - próbáltam a szememet törölgetve szóhoz jutni.
- Ne köríts, Leni, rohadtul nem vagyok rá kíváncsi - szakított félbe azonnal.
- Nem köríteni akarok, csak azt hiszed, hogy...
- Oké, akkor rákérdezek, sikerült megcsalni megint vagy nem? - kérdezett rá egyenesen, ijesztően kiakadva.
A kérdését hallva egyből a torkomon akadt a szó, képtelen voltam megszólalni, csak a tenyerembe temetve az arcom, lehajtottam a fejem, ezzel pedig meg is válaszoltam a kérdését, mire először nem is tudott mit mondani, csak egy fájdalmasan keserű és ideges röhögés hagyta el a száját, amibe belerezzentem, majd felnéztem rá.
Casso látszólag szóhoz se jutott, annyi minden gyűlt fel benne, hogy csak a hajába túrva próbálta őket magában tartani, mielőtt kirobbanna, majd mindezeknek a tetőpontján, megelőzve, hogy bármit tudjak neki mondani abban a pár másodpercben, szinte belökte az erkélyajtót és bement a lakásba.
Néhány másodpercig földbe gyökerezett lábakkal néztem csak utána, majd a szememet megtörölve utána siettem.
- Megbeszélhetnénk ezt...? - kezdtem halkan, ahogy beértem utána a lakásba, mire visszafordult hozzám.
- Tippelek, lesmárolt, te meg lesokkolódtál és hagytad, ne fussunk felesleges köröket - mondta el helyettem, mire először lesütöttem a szemem - Ennyit erről, nem véletlen baszott fel az utóbbi időben, hogy tudtam, hogy beléd van esve, konkrétan kettő alkalom kellett ahhoz, hogy megcsalj és megint ugyanitt legyünk - vágta a fejemhez, miközben felkapta a sporttáskáját és beledobott pár dolgot.
- Amiatt voltál ilyen, mert tudtad, hogy Ákos...? - kerekedtek el a szemeim.
- Baszki, Leni, tegnap smároltál a haverommal, aztán kerülsz azóta, ne te legyél már meglepődve!
- Nem smároltam vele, tegnap este tényleg azért mentem ki, hogy kiszellőztessem a fejem, Ákos utánam jött, beszélgettünk, aztán rákérdezett, hogy én hogy állok most vele, ott akartam hagyni, mert kezdtem sejteni, hogy mit akar ebből kihozni, de visszahúzott, ivott már előtte, szóval bevallotta, hogy mit érez irántam, igen, valóban enyhén sokkolt, de ő csókolt meg engem, nem tehetek róla! - fakadtam ki, mire megállt a pakolásban.
- Oké, fasza, akkor mesélj, milyen volt? Ellökted legalább, csináltál is valamit, vagy simán csak hagytad, lekapjon?
Nem voltam olyan lelkiállapotban, hogy erre rá tudjam vágni, hogy nem, mert nem lett volna igaz.
Casso ezt realizálva egy keserű mosolyra húzta a száját, majd kiborulva felkapta a táskáját újra.
- Na, akkor asszem nincs miről beszélnünk - mutatott felém, mint egy két lábon járó bizonyítékra.
- Azért nem löktem el, mert hirtelen azt se tudtam felfogni, hogy mi történik! - magyaráztam kétségbeesetten, utána nézve, ahogy szedte össze a cuccait.
- Nem tudtad felfogni? - röhögte el magát Casso feszülten a megfogalmazásomon, felém fordulva.
- Nem minden nap vall nekem szerelmet a semmiből a... - folytattam könnyes szemekkel, de félbeszakította a magyarázkodásomat.
- Oké, és amúgy hány alkalommal nem fogtad fel? - kérdezett tovább kiborulva, ráállva erre a szófordulatomra - Mennyit hagytál neki, amíg sikerült leesnie, hogy amúgy a haverommal smárolsz? - hitetlenkedett.
Erre lehajtottam a fejem, igyekezve döntést hozni, hogy mennyire legyek most őszinte, de végül úgy döntöttem, hogy nem akarok ennél is nagyobb lelkiismeret-furdalást.
- Először még csak egy sima csók volt, aztán... - kezdtem elhalt hangon, mire kitágult szemekkel elröhögte magát.
- Először??? - akadt ki, mire belül remegve, kicsit megemelve a hangom, gyorsan, elhadarva befejeztem, hogy túlessek rajta.
- Kétszer csókolt csak meg, aztán elengedett!
Félve felnéztem rá, mire mélyen a szemembe nézett, nekem pedig egyből elszorította a torkomat a sírógörcs.
A tekintetét látva összeszorult a szívem, abban az egy pillanatban nem azt az idegességet láttam benne, mint eddig, hanem úgy nézett rám, hogy legszívesebben elástam volna magam az önundortól.
Nem mondott semmit, csak nézett, de erre se volt képes sokáig, csak egy halk, keserű nevetés kíséretében elfordította a fejét, ami akkora kést szúrt a szívembe, hogy fizikailag éreztem.
Egy szót se szólt, csak felkapta a cuccait, lerakta őket az előszobában és felvette az edzőcipőjét.
- Casso, kérlek, én... - szóltam utána, hagyva, hogy a könnyeim közben folyamatosan, egymást váltva végiggördüljenek az arcomon - Én ezt nem akartam, azért jöttem el, mert az első másodperctől fogva, ahogy realizáltam ezt az egészet, felemésztett a bűntudat, és most is, sajnálom, tényleg, én nem... - fakadtam ki, őszintén hagyva kitörni belőlem mindent, mire Casso megállt a készülődésben és visszanézett rám.
- Baszki, most adtál okot, hogy miért tudtam aggódni attól, hogy a haverom beléd van esve! - közölte visszafojtva az összes érzelmét az idegességén kívül.
- Nem én akartam ezt az egészet! - ismételtem meg remegő hangon.
- Ja, tudom, te sose akarod! - vágta rá idegesen elnevetve magát - Tudod, mit nem akartál, Leni? Tenni valamit ellene, csinálni bármit, hidd el, ha annyira nem akartad volna ezt az egészet, kurvára eszedbe jut az első másodpercben, hogy kapásból leállítsd! Ugyanabban a házban voltunk, ott voltam kábé három kibaszott helyiségnyire tőled!
- Te tényleg azt feltételezed rólam, hogy én akartam, hogy...? - értelmeztem hitetlenül, szinte megfagyott könnyekkel ránézve - Hogy akartam, hogy élveztem, hogy megcsókolt, hogy azért nem állítottam le, mert folytatni akartam, vagy nem értem, mit gondolsz rólam!
- Nem nagyon tudom kihagyni azt a tényt, Leni, hogy kurvára nem egy átlag haverom a szemedben!
- Nem feltételezheted rólam, hogy bármilyen érzéseim lennének még iránta!
- A tegnap estét nézve asszem minden okom megvan rá!
- De nincsenek! - mondtam őszintén, folyamatosan könnyezve attól, hogy képtelen vagyok bebizonyítani neki bármit is - És azt sem értem, hogy mivel érdemeltem ki, hogy ez előtt is ezeket feltételezd rólam, ami miatt aggódnod kellett miattam!
- Mert kurvára volt okom aggódni!
- Nem, nem volt, itt élek veled együtt, mindenben igyekeztem melletted lenni, én... - magyarázkodtam - Nem értem, miért érdemeltem ki azt, hogy elbizonytalanodj bennem!
- Mi lenne amúgy, ha ezek után nem te basznál le engem? - röhögte el magát idegesen - Mi lenne, ha nem játszanád az értetlent, miután nincs egy napja, hogy megcsaltál a haverommal? Kösz amúgy, hogy aktuális lett megint ez a sztori, egy angyal vagy - tette hozzá ironikusan.
- Én ezt nem is akartam, tényleg lesokkolt, és sajnálom, hogy nem volt elég lélekjelenlétem, amikor megcsókolt, nem akartam ezt, azért léptem le, mert az első másodperctől fogva bűntudatom volt és képtelen voltam a szemedbe nézni ez után! Ha bármit is éreznék Ákos iránt, nem ezt tettem volna, ha bármennyire is viszonoznám az érzéseit, éreztem volna az alatt, amikor bevallotta az övéit, vagy az alatt, amikor megcsókolt, nem vagyok bizonytalan abban, hogy kimondjam, hogy már nem érzek iránta semmit! Azt viszont tényleg nem értem, hogy az elmúlt napokban azért, mert megsejtetted, hogy Ákos érez valamit irántam, miért akasztott ki ennyire, vagy ha ki is akasztott, miért nem beszélted meg velem!
- Mert mit kellett volna mondanom? - kérdezett vissza gondolkodás nélkül - Nem volt semmi konkrét dolog, szimplán csak vágom az eddigi sztoridat Ákossal, és volt okom aggódni, mert nem tudtam nem figyelembe venni, hogy ahhoz, hogy megint érzéseid legyenek iránta, amikor már együtt voltunk, egyszer már elég volt annyi, hogy egy barátnőddel összejöjjön és ne érdekeld, most meg belegondoltam, hogy baszki, beléd van esve, mi lehet abból, ha ezt realizálod, lehet, hogy semmi, de lehet, hogy megint fel fog kavarni, lehet, hogy rád fog hajtani, lehet, hogy rohadt szar hatással lesz ránk, vagy rád, tudod mit, őszinte leszek, kurvára aggódtam néha, és így utólag visszanézve asszem minden jogom meg is volt rá!
- Féltékeny voltál Ákosra? - próbáltam értelmezni.
- Nem, Leni, alapból se most vagyok a legjobban, csak ráadásul még az is rájött, hogy felmerült a lehetősége annak egyáltalán, hogy ez így, ahogy most vagyunk, elbaszódik, amit rohadtul nem akartam, és amúgy nézz magunkra, el is baszódott! - közölte tényként - A tegnapot megnézve tényleg kibaszottul volt okom, hogy aggódjak!
- Hibáztam, hogy nem voltam ott lélekjelenlétben, és ott is hibáztam, hogy kiborultam és nem itt aludtam, sajnálom, de az összes többi nem rajtam múlt! - fakadtam ki könnyes szemekkel.
- Hagytad, hogy megcsókoljon, baszki, kétszer is, aztán végül ő engedett el téged, nem is te őt! - emlékeztetett hitetlenül.
- Mert hirtelen ért az egész és fel se fogtam, hogy mi történik! - ismételtem meg.
- Annyira imádom, hogy minden alkalommal kurvára te vagy az áldozat! - vágta a fejemhez kiakadva.
- Ne éreztesd velem azt, mint ha valaha is meg tudnálak csalni szándékosan! - töröltem meg a szemem.
- Ja, bocs, most ezzel megsértettelek, vagy mi? - kérdezett vissza enyhe iróniával a hangjában, miközben felvette a pulcsiját.
- Nem, nem erről beszélek, csak nem szeretném, ha úgy gondolnál rám, mint aki...
- Számoljuk már össze, hanyadszorra sodródunk ugyanabba! - röhögte el magát feszülten - Csak mert jelenleg te ott állsz, hogy most harmadszor csaltál meg, mindemellé meg még egyszer érdekelni kezdett a kapcsolatunk alatt Ákos egy olyan dolognak a hatására, aminek sokkal kevésbé számítania, mint most, hogy beléd van esve. De tényleg, miért is aggódtam amúgy??? - ironizált tovább, költői kérdésként feltéve, miközben felkapta a kocsikulcsát.
- Hányszor mondjam még, hogy nem akartam és sajnálom? - kérdeztem könnyes szemekkel, egyre jobban kétségbeesve a tehetetlenségtől.
Casso erre nem válaszolt, csak elrakta a telefonját és kinyitotta az ajtót.
- Most hova mész? - szólaltam meg elhalt, remegő hangon, ahogy már visszafordíthatatlannak láttam, hogy itthagyjon.
- Majd jövök - válaszolta, csak hogy mondjon valamit, a következő másodpercben pedig már csukódott is előttem az ajtó, ő pedig elment.
Nem tudom, pontosan meddig álltam az ajtó előtt, egyedül a lakásunkban, mindenesetre, ahogy szép lassan minden eljutott a tudatomig, meg se próbáltam visszatartni a sírást, csak összeroskadva hagytam, hogy az egész kitörjön belőlem.
Még soha nem hagyott el úgy, ahogy most, és soha nem is sejtettem, hogy ez ennyire szörnyű érzés lesz.
Egyedül a közös lakásban, egyedül sírva a közös ágyunkon.
Fogalmam sincs, mi lesz még ebből.

Mai nap - 5/1***: jelenleg életem egyik legrosszabb napjának érzem.