Egy pillanat, és örökre együtt leszünk | "𝘿𝙚𝙟𝙖 𝙫𝙪..." 5. évad

27. Kötődés

[10.10.]
Amikor Henivel délután végeztünk, Heni felajánlotta, hogy hazavisz, amit szépen megköszöntem, majd beültem mellé a kocsijába.
- Szerintem próbálj meg beszélni vele - tanácsolta útközben, a barátomra utalva.
- Nem hinném, hogy nagyon nyitott lenne rá - válaszoltam kínosan.
- Csak emlékezz vissza, milyen eredménye volt, amikor összezártunk titeket kilencedikben - mosolygott rám, mire akaratlanul elnevettem magam.
Kedves volt, de nem éreztem magam meggyőzve.
Amikor elköszöntem Henitől és kiszálltam a kocsijából, ő pedig elhajtott, már épp bementem volna a házunkba, amikor megtorpantam, és a szomszéd házra néztem.
Jó pár másodpercig dilemmáztam, hogy becsengessek-e, de végül inkább lemondóan megráztam a fejem és hazamentem.
Időre van szüksége, nem akar látni és semmivel sem segítenék a helyzetén, ha elmesélném neki a maiakat.
- Milyen volt a munka? - érdeklődött Anya, amikor este vacsora után családilag pitéztünk.
- Csak a szokásos - válaszoltam, inkább bele se menve, csak ennyivel letudva a témát.
- Heni hozott haza? - kérdezte Anya, miközben Csepiről szedegette le a morzsákat, amikkel leette magát.
- Igen, felajánlotta, hogy elhoz - feleltem, majd kiszedtem a tányéromra egy meggyes pitét.
Az utóbbi napokban nem vagyok túl beszédes, így jobbára csak kérdésekkel lehet szóra bírni.
- Holnapra mi a terved? - váltott témát Apa.
- Vasárnap nincs nyitva a kávézó, szóval... nem tudom - láttam be.
- A nővéred mondta, hogy lehet, hogy hazajön holnap délután - mesélte Anya.
- Na, ez tök jó - mosolyodtam el egy picit - Pityu is jön?
- Erre nem tért ki - mondta Anya, majd kivett ő is egy pitét.
- Casso miért nem jött? - kérdezte Csepi hirtelen, azokkal a csillogó szemeivel kíváncsian rámnézve.
Azt hiszem, nem kell mondanom, milyen hamar szorult össze a kérdéstől a szívem, nem is tudtam rá először mit mondani, de aztán Anya rámnézett és válaszolt helyettem.
- Ő most a szomszédban van a családjával - simogatta meg Csepi hátát.
Ez után egy kicsit megváltozott a hangulat a vacsora során, még ha ezt négyből hárman igyekeztük is figyelmen kívül hagyni.
- Elmegyek zuhanyozni - mondtam, miután már mind felálltunk az asztaltól.
A fürdőben megengedtem magamnak a forró vizet, majd a zuhanyfülke csempéjének dőlve a hátammal hagytam, hogy végigfolyjon rajtam a vízsugár, felmelegítve az összes porcikámat, a gondolataim pedig arra kalandozzanak, amerre csak akarnak.
Az esti, hosszú zuhanyzásokat szeretem, mert sokkal könnyebbnek érzem egyedül a legnehezebb dolgokon gondolkodni, és kedvemre kisírhatom magam anélkül, hogy bárki elől rejtegetnem kelljen.
Meg se próbáltam nem rá gondolni végig, és arra, hogy amellett, hogy azóta is gyötör a bűntudat, eszméletlenül hiányzik is, minden, ami csak hozzá kapcsolódik.
Amikor kijöttem a zuhany alól, a meleg víztől puha bőrrel, vizesen, nedves hajjal, kicsit letöröltem a párát a fürdőszoba tükréről és egy pár percet csak szemeztem magammal újra beleveszve a gondolataimba, vagy talán ki se sodródva belőlük.
A szobámban felkapcsoltam a kislámpámat, majd kinéztem a kintről esőcseppes ablakomon, egyenesen át a szomszéd házra. Égett a villanya, de őt nem láttam.
Egy kis ideig csak álltam a szobában, ezerrel kattogó gondolatokkal, ugyanarra a dilemmára visszatérve, mint pár órával ezelőtt, majd végül döntöttem, felvettem egy viszonylag vállalható melegítőt, és úgy, ahogy voltam, vizes hajjal, a hajamtól szintén picit vizes pólóval, frissen hidratált arcbőrrel, felvettem a cipőmet és kimentem a házból, egyenesen a szomszédig.
Szakadt az eső, így ezen a rövid szakaszon is eláztam, de nem zavart, meg se álltam a szomszéd ajtóig, ami előtt vettem egy nagy levegőt, majd becsengettem.
Ahogy elemeltem a kezem a csengőtől, szaggatottan kifújtam a bennem lévő levegőt, majd vártam egy pár másodpercet.
Épp az egyik nedves hajtincsemet igazítottam el, amikor nyílt előttem az ajtó, engedve kiszűrődni a benti fényt, ami megvilágította az arcomat.
Ő nyitott ajtót.
Ahogy szembekerültünk egymással, szinte egyből láttam megváltozni a tekintetét, nekem pedig azonnal szaporábban kezdett verni a szívem.
Casso egy pillantással végigmért, majd kinézett a kinti időjárásra, és látva, hogy folyamatosan ázok az esőben, odébb állt, hogy jöjjek be.
A családja összes tagja az emeleten lehetett, mert itt lent alig láttam lámpát égni.
- Bocsánat, hogy itt vagyok, csak... - szólaltam meg a földet nézve, majd erőt vettem magamon és belevágtam - Ma voltam dolgozni Henivel a kávézóban és... volt alkalmam beszélni Ákossal - mondtam ki a lényeget, ránézve.
Casso a szemöldökét felvonva elfordította a fejét, majd nemsokára megszólalt.
- Oké, gyere - lépett hátra, felhívva az emeletre, hogy ne itt az ajtó előtt meséljek, mire gyorsan levettem a cipőm és felmentem vele.
A szobájába érve becsuktam magunk mögött az ajtót, Casso pedig velem szemben állva hallgatott.
Nagy levegőt vettem és belevágtam.
- Ákos és Liza együtt jöttek - kezdtem a mesélést - Akkor még Liza biztos, hogy nem tudott semmiről, mindenesetre Heni ekkor éppen telefonált, Liza pedig elment mosdóba, szóval ketten maradtunk, mármint Ákos és én, és eleinte elég kellemetlen volt, próbáltam nem figyelembe venni, aztán mondta, hogy most már biztos utálom, én meg leütöttem - hadartam el az elejét, mire Casso rámnézett - Aztán összevesztem Ákossal, hogy most akkor ki csalt meg kit kivel, ki mit akart, ki mit nem akart, nagyjából ugyanaz volt, mint veled is hétfőn, csak ő... most ő volt - folytattam, mire Casso a hajába túrva felsóhajtott.
- És, ki mit akart? - kérdezett rá egyszerűen.
- Nem csókolt volna meg, ha nem ivott volna előtte, én pedig semmiféleképpen nem akartam, hogy megcsókoljon, akármennyire is mondogatta, hogy milyen voltam, meg hogy szerinte akartam, olyanokat is mondott, hogy élveztem, meg visszacsókoltam, meg nem voltam olyan, mint aki nem érez semmit, arról próbált meggyőzni, hogy én mit éreztem, ami azért elég nevetséges volt egy idő után.
- Vagy csak te vagy tagadásban - nézett rám őszintén.
- Mit tagadnék? - nevettem el magam értetlenül.
- Hogy valahol mélyen bejött, hogy szerelmet vallott neked, aztán lekapott kétszer - válaszolta egyszerűen.
- Miért jött volna be? - értetlenkedtem kényelmetlenül körbenézve.
- Jézusom, Leni, mert bele voltál esve és az egyetlen offod volt kábé életedben! - röhögte el magát feszülten, kiborulva azon, hogy ennyire értetlen vagyok.
- Ez csak annyit magyaráz meg, amit neki is mondtam, hogy miért blokkoltam le.
Casso erre nem mondott semmit, csak keserűen mosolyogva magában, nem rejtegetve előlem, hogy ezt nem igazán hiszi el, hagyta, hogy mondjak, amit akarok, ami miatt eléggé feszengtem, de aztán összeszedve magam, igyekezve minél nyugodtabban, halkan folytattam.
- Tudom, hogy jelenleg biztosan nem én vagyok a legmegbízhatóbb a szemedben, de ismerem az érzéseimet és nem értem félre őket - néztem rá őszintén - Holnap lesz egy hete, hogy megtörtént mindez, azóta egy napot sem töltöttünk egy helyen, volt időm gondolkodni, ráadásul most, hogy beszéltem Ákossal, méginkább sikerült kiigazodnom az érzelmeimen.
Casso eddig nem nézett rám, most viszont rámpillantott, elkapva a tekintetem, ami zavarba hozott, de igyekeztem kiegyensúlyozott maradni, és nagy levegőt véve folytattam.
- Amikor Ákos hazavitt, még múlt hét pénteken, már sejtettem - kezdtem teljes szívemből őszintén - Nem mertem megfogalmazni magamban, és el is vetettem, de ahogy akkor rámnézett és viszonyult hozzám, megjelent bennem az a megérzés, hogy ilyet még sosem éreztem rajta. Amikor a meccs előtt megjelent Lizával, szerintem láttad te is, hogy egyből rám nézett, ami csak erősített a sejtelmemen, de hülyének néztem magam, el se tudtam képzelni, hogy bármit is érezne irántam, de őszintén, akkor jelent meg bennem egy olyan gondolat is vele kapcsolatban, hogy azt se tudom már elképzelni, hogy engem érdekelne ő. Aztán, amikor voltunk a buliban, kiültem a hátsó teraszra, ő pedig odajött hozzám és beszélgettünk, igen, jól elvoltam vele, de csak azért, mert az utóbbi lassan egy évben már nem haragszom rá és elengedtem a régi dolgokat vele kapcsolatban, és persze nem sokat, de egy keveset én is ittam veletek, ami valószínűleg közrejátszott azért a dologban. Viszont, beszélgetés közben, amikor rákérdezett, hogy hogyan viszonyulok hozzá, megéreztem, hogy mire mehet ki ez az egész, és be akartam menni, mert olyan fura volt, és emiatt kényelmetlenül is éreztem magam. Ezután viszont ő utánam jött és visszahúzott, amire így önmagában sem számítottam és egy olyan szerelmet vallós-monológot mondott nekem végig, ráadásul csak jött belőle, hogy követni is alig tudtam, először arra is képtelen voltam, hogy válaszoljak, mert le is sokkolt vele, leginkább, mert nekem, akit pár éve még megalázott az érzéseim miatt, elég nagy volt a váltás és a lehető legkevésbé volt reális, hogy valaha is kerülök ilyen élethelyzetbe. Azt se tudom, már hogyan, de valahogy elkezdtem neki mondani, hogy nem tudom, hogy mit mondjak, tippem sincs semmiről, ő pedig ezután csókolt meg, kérdés nélkül. Először valami ijedtség-félét éreztem, összerezzentem, mert nem számítottam erre, mint ha minden megállt volna körülöttem, nem is értettem, hogy mi ez az egész, tényleg leblokkoltam, mint akit lekapcsoltak, megmozdulni se tudtam, csak ahogy elengedett és szép lassan leesett minden, akkor pedig lesokkolódtam a tudattól, hogy mi történt, arra is képtelen voltam, hogy bármit mondjak neki, alig voltam magamnál, ezért mentem el. Nem akarom, hogy azt hidd, hogy ezt most így kitalálom és szépítem, ezért hozzáteszem, hogy igen, valahol tudatalatt a leblokkolásom mögött biztosan az is ott volt, hogy nekem ez eszméletlenül irreális történet volt, egy pár évvel ezelőtti plátói és borzalmas csalódással végződő viszonzatlan szerelem után nyilvánvalóan ledöbbentett, még régen se tudtam elképzelni, hogy valaha szeretni fog, pláne, hogy megcsókol, nemhogy most, a semmiből. Szeretném, ha tudnád és elhinnéd, hogy nem éreztem azt a csókja közben, hogy én ennek örülök, hogy akarom, hogy élvezem, vagy hogy boldoggá tesz, mert nem, lehet, hogy meglepett és abban a pár másodpercben visszahozott néhány régi érzést, de ezek nem azok az érzések voltak, hogy szerelmes lennék, vagy ilyesmi, hanem épp az ellenkezője, hogy ő viszont nem szeret engem, hogy ez mindig is viszonzatlan volt, ezért sokkolódtam le, mert nem értettem, hogy mi történik körülöttem, és mindez csak egy rövid idő volt. Amióta elengedett, olyan bűntudatom van, lelkiismeret-furdalásom, önundorom, csalódás magamban, félelem, hogy elveszítelek, hogy hogyan nézel rám, félelem igazából mindentől, ami történhet, tehetetlenség, önmagam hibáztatása, hogy ezek szép lassan felemésztenek, nem akarom tovább sorolni, de tényleg nagyon sajnálom. Amikor hétfő reggel eljöttem otthonról, egész nap attól féltem, hogy hogyan fogsz reagálni rám, hogy el fogsz hagyni, aztán hazamentem, összevesztünk, egész végig remegtem, mert nagyon féltem, megijedtem a legapróbb dolgoktól is, aztán hogy elmentél, azzal minden csak mégjobban felfokozódott, fogalmam se volt, hogy hova mentél, meddig leszel ott, visszajössz-e, mikor, hogyan, próbáltalak elérni, de nem tudtalak, és semmiért nem hibáztattalak, mert megértettem, az egyetlen, akit hibáztattam, az önmagam voltam, aztán megint összevesztünk, most az utóbbi pár napon otthon voltam, mára meg már minden összegyűlt, ráadásul Ákossal is találkoztam, és tudom, hogy nem számít, de mindezekre rá még eszméletlenül hiányzol is, és nagyon aggódom amiatt, hogy mi lesz ebből, vagy hogy helyre tudom-e hozni, mert helyre szeretném, és... nem tudom - temettem a tenyerembe az arcom kétségbeesetten, ahogy minden kitört belőlem, majd még jutott eszembe, úgyhogy igyekeztem röviden befejezni - És bocsánat, ha ezzel most úgy érzed, hogy érzelmileg manipulállak, tényleg nem ezt szeretném, mert tudom, hogy időre van szükséged, megértem, ha még távol akarsz még maradni tőlem, és haragudhatsz is rám, vagy akármi ilyesmi, csak muszáj volt ezeket elmondanom, mert nagyon bánt az egész, hogy megsebeztelek, hogy csalódnod kellett bennem, meg minden, ami történt, és nem szeretném, ha úgy próbálnád meg feldolgozni a történteket, hogy félreértesz és nem tudod teljesen biztosan, hogy nem akartam ezt, hogy nem érzek vagy éreztem akkor semmit iránta, és hogy tényleg téged szeretlek, veled akarok lenni, és akárki érezhet irántam akármit, nem vigasztal, ha te viszont... - néztem rá, elbizonytalanodva, hogy hogyan folytassam - Nem feltételezem azt, hogy ne szeretnél, különben nem tudtalak volna így megbántani akaratomon kívül, de azt tudom, hogy az utóbbi majdnem egy hét életem egyik legszörnyűbb hete volt. Ez most így nagyon kaotikus lett, bocsánat, csak... ezeket ki kellett mondanom - fejeztem be halkan, lehajtott fejjel, majd miután vettem egy jó nagy levegőt, félve felnéztem rá.
Casso maga elé nézve, pislogva feldolgozta a hirtelen rázúdított monológomat, majd zavartan beletúrt a hajába.
- Az igen - szaladt ki a száján elsőként az érzelmekkel túlfűtött, nem kicsit kimerítő szövegemre reagálva.
Egy pár másodpercig beállt közénk a csend, én már nem tudtam mit mondani, ő pedig még nem jutott szóhoz, majd megtörte a csendet.
- Már nem tudom, hogy kezdted, szóval csak mondd, melyik részére reagáljak - szólalt meg zavartan elnevetve magát.
- Tudom, hosszú voltam, bocsi - igazítottam meg a hajam.
- Amúgy azt a részét nem fejezted be, hogy miután összevesztél Ákossal, mi volt - ugrott vissza a témákban.
- Jaj, tényleg - nevettem el magam kényelmetlenül - Igazából az volt, hogy elvitatkoztunk mindenen, amit most mondtam neked, aztán bocsánatot kért tőlem és letisztázó-jelleggel kimondta az érzéseit. Aztán Heni és Liza visszaértek hozzánk, szóval sokkal több nem történt. Viszont szerintem Liza megsejtette, hogy volt valami Ákos és... én közöttem - meséltem zavartan - Nagyjából ennyi - zártam le halkan.
Casso biccentett egyet, tudatosítva a történetet, amire inkább nem is mondott semmit.
- Bocs, amúgy most esküszöm mondanék valamit, csak kábé kilőttél mindent az előbb - szólalt meg őszintén, újra beletúrva a hajába.
- Dehogy, semmi - ráztam meg a fejem elpirulva a zavartól - Egyébként... szóval nyugodtan mondd, ha menjek, tudom, hogy időre van szükséged, úgyhogy nem akarok... - hebegtem kicsit szétcsúszva, mire Casso szó nélkül megrázta a fejét.
Nem hibáztatom, amiért nem igazán tudott szóhoz jutni ezek után, de kivételesen nem is zavart a csend, lecsillapította a felgyülemlett indulatainkat.
Kintről behallatszódott az eső hangja, ami egyre inkább zivatarrá vált - a szobában nem sok fény volt, csak egy halványabb állólámpa égett, az ajtó csukva volt, a ház többi pontjáról meg alig szűrődött be bármilyen hang.
Casso kinézett az ablakon.
- Hát, most még ne menj sehova - jegyezte meg a szaporán hulló záport tekintve, aminek valószínűleg pár másodperc is elég lett volna, hogy teljesen eláztasson - Szüleid tudják, hogy itt vagy amúgy?
- Anyának szóltam, hogy átjövök beszélni veled - igazítottam meg a hajam.
Casso bicentett egyet, majd elszakította a tekintetét az ablakról, és rám nézett.
Ahogy végignézett rajtam, ösztönösen, tanácstalanul beletúrt a hajába és nagyon úgy tűnt, hogy hajszálnyira van attól, hogy mondjon valamit, de még küzd azzal, hogy hogyan tegye, vagy hogy megtegye-e egyáltalán.
- Bármit mondhatsz - szólaltam meg őszintén, mire Casso zavartan elnevette magát, majd teljesen felém fordult.
- Nem az, csak... - szabadkozott, majd őszinfén felsóhajtva, megdörzsölte az arcát és bármiféle szépítés nélkül kimondta - Egyszerre imádom, hogy itt vagy, és kapok idegösszeroppanást lassan, hogy ekkora hatalmad van felettem, baszki - fakadt ki őszintén.
Erre először nem tudtam mit felelni, de szerintem nem is várt választ, talán ki se akarta mondani eredetileg, úgyhogy csak elpirulva a fülem mögé tűrtem az egyik hajtincsem.
- Ne haragudj, csak... már nem bírtam tovább, hogy ne lássalak - mondtam halkan, majd felnéztem rá - Hiányoztál.
Casso kiborulva újra beletúrt a hajába, majd lehunyt szemekkel elsóhajtotta magát.
- Tudod, hogy te is nekem, Szöszi.
Erre akaratlanul is dobbant egy óriásit a szívem, nem kicsit könnyebbültem meg, és fel se tűnt, hogy elmosolyodtam.
Casso ezt észrevéve, leginkább a saját belső dilemmáján lefáradva egy másodpercre egy kicsit hátradöntötte a fejét, majd rám nézett és sóhajtva megszólalt.
- Nézd, Leni... - kezdett bele nagy nehezen, majd rám nézett - Most az egyszer én ezt nem akarom úgy lezárni, hogy nem vagyok biztos benne, hogy nem fog megtörténni mindez mégegyszer - közölte egyszerűen - Valamit, valahol folyamatosan elbaszunk, mert amúgy nem kerülnénk ugyanabba ezredszerre. És nem mentem fel magam, mert én meg ott voltam még Mártival, de nem értem egyszerűen, hogy ha egyik alkalommal se akarjuk ezt, hogy futunk bele mégis mindig - nézett rám.
- Nem tudom - válaszoltam tanácstalanul.
Casso átgondolta, majd zavartan elnevette magát.
- Te hagyod magad, meg leblokkolsz, én meg hülye vagyok, ha bebasztam. Kábé - mondta ki végül - Nem jó kombó.
- Mindkettőnkkel az a baj, hogy nem kapcsolunk időben, csak én azért, mert leblokkolok, te pedig, mert ittál.
- Baszki - túrt a hajába, egyet értve - Nem értem, amúgy full jól működik ez az egész kettőnkkel, minden annyira oké, csak néha, így random jön egy ilyen, újra és újra, ilyenkor meg komolyan azt kell gondolnom, hogy nem passzolunk, vagy én nem tudom - mondta ki a gondolatait hangosan, egy kicsit se szépítve rajtuk.
- Mindenképpen van még min fejlődnünk - értettem egyet halkan, lehajtott fejjel eltűrve egy hajtincsemet.
Casso gondterhelten elsóhajtotta magát, megdörzsölve az arcát, majd nemsokára őszintén megszólalt.
- Érted amúgy, hogy az a gáz, hogy valami nagyon kezd elbaszódni, nem? - kérdezte rámpillantva, mire ösztönösen felnéztem én is, ő pedig összeszedve a gondolatait, megpróbált jobban belevonni az ő szemszögébe - Mondjuk most is, felhoztad vagy tizenötször, hogy azért léptél le a buliból, mert tartottál attól, hogy mit reagálok, hogy féltél a reakcióimtól, hogy szakítok veled, hogy lelépek, alapból nem oké, hogy ettől neked félned kell, nem oké, hogy láttam, látom, hogy remegsz, a legtöbb dolog, amit felhoztál az előbb, nem oké, hogy egyáltalán benned vannak, és azok se, amik bennem vannak, nem oké, hogy le kellett lépnem, hogy aggódtam attól, hogy a haverom beléd van esve, nem oké, hogy az elmúlt egy hét után most itt állsz előttem és nem tudom azt érezni, amit az utóbbi napokon, hogy konkrétan bennem van az érzés, hogy szarjam le az egészet, mert veled akarok lenni, visszaköltözni a lakásunkba, hogy hagyjam ezt a lelkizős részt, csak ugorjunk oda, hogy minden oké, itt állsz előttem, és amúgy annyira rohadtul nem veszekednék veled többet, vagy jelenleg nem is a beszélgetéshez lenne a legtöbb kedvem, kurvára nem oké az egész, de ami a legkevésbé, hogy ezt most így elmondtam, de ennyi, amúgy nem tudok megtenni többet. Most mondjam azt, hogy legyünk külön továbbra is, azért, hogy mindketten csak őrlődjünk, aztán egy gyenge pillanatban, amikor egy helyen vagyunk, úgy állítsunk mindent vissza a régibe, mint ha semmi nem történt volna? Úgy is tudod, mi lesz a vége, szeretlek, te szeretsz engem, hiányoztál, én is neked, végülis ez a lényeg, egymásnak esünk, aztán egy pár rohadt jó menettel meggyőzzük magunkat, hogy nincs is semmi gáz. Vagy szakítsak veled? Azt meg tudod, hogy nem tudom megtenni, mert úgy is hiányozni fogsz, aztán a végén ugyanaz lesz, mint amit az előbb mondtam, csak többet szenvedünk előtte, ezért méginkább átverjük saját magunkat és megint csak úgy csinálunk, mint ha minden oké lenne, pedig nem az, kapásból már az nem oké, hogy képtelen vagyok elhagyni téged, vagy te engem. Nem azért, mert el akarnálak, csak... érted. Egyszer szakítottam veled, két és fél hónapig össze voltam omolva tőle, aztán visszamentem hozzád, mint ha nem történt volna semmi, azóta egyikőnk se képes megtenni. Nem tudtál szakítani velem, amikor kiakadtál rám, mert nem vontalak be a múltamba, nem tudtam szakítani veled, amikor még tavaly február-március környékén konkrétan romokban volt a kapcsolatunk és megcsaltuk egymást, nem tudtam szakítani, amikor érzéseid lettek Ákos iránt, nem tudtál szakítani, amikor megcsaltalak Mártival Szlovéniában, ezek most csak példák voltak, de minden alkalommal, amikor már sok a baj, csak a szakítás szélére sodródunk, aztán emlékeztetjük egymást az érzéseinkre, lelkizgetünk, a következő pillanatban meg már el is felejtjük az egészet és úgy csinálunk, mint ha semmi nem történt volna.
- De csak mert... - néztem fel rá, és bár szinte suttogtam, a csendben tökéletesen hallható voltam - Ez csak egy bizonyítéka annak, hogy szeretjük egymást - mondtam ki ezerrel verő szívvel - Áldozatokat hozunk meg egymásért, képesek vagyunk megbocsájtani egymásnak, mert előrébb tudjuk helyezni az érzéseinket a haragtartásnál és... - soroltam, de megszakított.
- Oké, de nem mindegy, hogy mennyire! Magunkat verjük át, Leni, úgy csinálunk, mint ha minden rendben lenne, aztán párhavonta belefutunk valamibe, ami...
- Mert rendben is van, csak hibázunk és jogosan akadunk ki egymásra!
- Igen, aztán úgy csinálunk, mint ha semmi nem történt volna, mert nem akarjuk elhagyni egymást - ismételte meg - Ezért aztán nem is tudjuk!
- Ezt hívják megbocsájtásnak, nem? - kérdeztem kétségbeesetten.
- Ja, vagy toxikus kapcsolatnak - mondta ki, mire a levegő is megakadt a torkomon - Mert ez most jelenleg az, de minimum kezd az lenni. Az utóbbi egy hét után meg asszem kimondhatom, hogy ez így minden, csak nem egészséges ránk nézve.
Ahogy eljutott a tudatomig ez a pár mondata, akkorát ütött a szívemen, hogy először megszólalni se tudtam, de látszólag, így kimondva őt is máshogy érintette, mint amilyen eddig a gondolatában lehetett.
- Toxikusnak neveznéd azt, hogy... - szólaltam meg erőtlenül, ösztönösen ellenkezve - Mondjuk, hogy nem tudtam szakítani veled még tavasszal, miután megcsaltál a legrégebbi barátnőmmel, aztán két hétig hazudtatok nekem róla? Igen, nagyon rosszul érintett, de azért nem szakítottam végül, mert szeretlek, mert kimutattad, hogy tényleg visszacsinálnád, hogy nem akartál megbántani, mert belegondoltam az érzéseidbe, és egy idő után fontosabb volt nekem, hogy irántad mit érzek, vagy hogy veled szeretnék lenni, mint hogy haragudjak, ez a szeretet lényege, hogy a másik érzései miatt képesek vagyunk változatni a fontossági sorrendünkön!
- Igen, párszor, meg sima veszekedések után, de amikbe mi belefutunk mindig, ugyanabba, azok azért nem ez a szint.
- Akkor szerinted mi lenne az egészséges? Szimplán harag miatt szakítani, miközben mindketten...
- Alapból nem kellene ilyen helyzetekbe kerülnünk! - vágta rá hitetlenül.
Erre nem tudtam mit mondani, csak elkaptam a tekintetem, és csendben vártam, amíg tudja, hogyan folytassa.
- Régen rossz, Leni, ha két ember kizárólag azért marad egymás mellett, mert szeretik egymást, vagy az eddigi múltjuk miatt, mint ha minden oké lenne, függetlenül attól, hogy egyébként vannak problémák - folytatta egyszerűen - Ezt nálam ragaszkodásnak hívják. Ami meg elég toxikus - tért vissza a témára.
Ezzel nem akartam egyet érteni, de nem tudtam ellenkezni, így először nem szóltam semmit, csak pár másodperccel később.
- Mi működünk, csak hibáztam, mert Ákos belém szeretett, megcsókolt, én pedig hagytam neki, amit azóta bánok, nem kettőnkkel van a baj, hanem velem és minden jogod megvan haragudni rám ezért! - néztem rá őszintén - Minden jogod megvan ahhoz, hogy elbizonytalanodj kettőnkben, bennem, vagy akár az érzéseimben, mert én is ugyanezt tettem tavaly tavasszal. Nem a kapcsolatunk a probléma most, hanem én!
- Egy normálisan működő kapcsolatban nem tudtál volna megcsalni a haverommal! - vágta rá gondolkodás nélkül.
Erre megrebbentek a szemeim, és talán én is.
Ezt úgy mondta, olyan belső érzéstől kifakadva, amivel most szembesültem először, és talán ki se akarta mutatni, mert ahogy megérezte, hogy én is érzem már, lehunyva a szemeit, egyből elfordított a fejét.
- Casso... - szólaltam meg megszeppenten, mire kínosan elnevette magát.
- Nem, Leni, ne akard kimagyarázni - mondta egyszerűen - Nem akarom ugyanazt hatszázadszorra felhozni, és te se ismételd meg magad, de ott álltál, a haverom megcsókolt kétszer és nem jutott eszedbe ellenkezni. Szerinted az utóbbi egy hétben nem volt bennem végig, hogy baszki, akkor valamit nem kicsit basztam el? - kérdezett rá őszintén.
- Nem okolhatod magad az én gyengeségem miatt! - válaszoltam kétségbeesve.
- De, rohadtul tudom! - vágta rá egyszerűen.
A bűntudattól fájdalmasan a tenyerembe temettem az arcom.
- Ki mást okoljak amiatt, hogy ilyen hatással tudott rád lenni egy olyan srác az életedből, mint ő? - kérdezett tovább kiborulva - Nem akarok ezen az egészen csak úgy továbblépni, mint eddig mindig, mert ha most nem voltam elég ahhoz, hogy ez ne történjen meg, akkor kurvára ugyanazt fogjuk játszani továbbra is!
- Ne mondj ilyet - szöktek könnyek a szemembe.
- Hidd el, Leni, ha valamit, ezt a sztorit nagyon vágom - röhögte el magát feszülten - Csak eddig mondjuk nem veled éltem át.
A csuklómmal megtöröltem a szemem.
- Hozzá hasonlítasz? Vagy a kapcsolatunkat? - kérdeztem a sírógörcstől remegő hangon - Ahhoz a lányhoz hasonlítasz, ahhoz a kapcsolatodhoz, amiben...
- Mert nem ugyanaz? - nézett rám hitetlenül - Ne hidd azt, hogy én nem utálok erre gondolni, de engem már eléggé kezd arra emlékeztetni.
- A különbség közöttünk, hogy ő beleesett másba és szándékosan tette, én pedig... - védekeztem teljesen kétségbeesve.
- És az én helyzetem között mi a különbség? - fordította meg a dolgot, egyre inkább elveszítve a kontrollt az érzései fölött - Mert én nem sok különbséget érzek, csak mondom.
Szíven ütöttek a szavai, de méginkább a tudat, hogy tényleg ezeket éreztetem vele.
- Sajnálom, hogy ezt éreztetem veled - tört ki belőlem őszintén, könnyes szemekkel.
- Ja, én is.
Egy pár másodpercig egyikőnk se tudott megszólalni.
- Megértem, hogy ezeket érzed, de nincs okod rá, mert... - kezdtem halkan.
- Ne, Leni, komolyan ne - szakított meg a hajába túrva.
- Ebben a történetben én nem voltam elég, a lehető legkevésbé sem te - fejeztem be.
- Amit én meg nem hiszek el! - nézett rám hitetlenül.
- Az én gyengeségem miatt történt, mert leterítettek az érzéseim arra a pár másodperce!
- Amiket normál esetben nem is kellett volna, hogy érezz, igen!
- Ezek nem aktuális érzések voltak, hanem régiek, amik el is illantak abban a másodpercben, ahogy realizáltam, hogy már nem az az önmagam vagyok, mint akkor, és...
- Aktuális érzések lettek abban a pillanatban, hogy megint megjelentek benned.
- Nem, nem lettek! Ha azok lennének, nem bánnám ezt az egészet ennyire, nem lenne ekkora bűntudatom, és tükörbe tudnék nézni hányinger nélkül az utóbbi egy héten!
- Ez azért van, mert ragaszkodsz hozzám! - túrt a hajába Casso, fájdalmasan megrökönyödve, ahogy visszatért a témára - Tagadsz folyamatosan, mert ragaszkodsz a kapcsolatunkhoz, akkor is, ha...
- Nem, hanem mert a szívem is pontosan ugyanúgy tudja, hogy kihez húz, ahogyan én is! - válaszoltam gondolkodás nélkül, teljesen érzelmekből - Ha bármit is éreznék akárki más iránt rajtad kívül, ha nem te lennél minden, amit szeretnék, nem úgy gondolnék vissza Ákos csókjára, mint életem egyik legrosszabb percére, nem ijedtem volna meg ma csak a közelségétől, ha bármit is viszonoznék neki, nem ijedtem volna meg az érzéseitől sem!
- Azért ijedtél meg, mert hatással volt rád!
- És ki mondta, hogy ez a hatás jó? - kérdeztem vissza - Igen, hatással volt rám, mert az a srác vallotta be, hogy szeret, akiről soha nem gondoltam volna, mert csak rossz tapasztalataim voltak vele kapcsolatban, de ha olyan hatása lett volna rám, simán csak meglepődtem volna, nem leblokkolok!
- Rohadtul nem a lényeget nézed, Leni!
- De, csak hallgass meg! - kértem rávágva, mire feltette a kezeit, bár tudtam, hogy nem kicsit kritikusan áll hozzám, már előre is, szóval igyekeztem jól magyarázni - Megijedtem az érzéseitől, mert megijedtem attól, ami ezekből történhet, mert akkor kezdtem összerakni, hogy miért voltál olyan más az utóbbi napokban, megijedtem, mert nem számítottam rá és ezért kezelni se tudtam, és megijedtem attól is, hogy mi van, ha tényleg olyan hatással lesz rám, ami miatt aggódtál, de ez az a pillanat volt csak! Azóta mindenre választ kaptam, és sajnálom, hogy ennyire gyenge voltam abban az egy percben, hogy meg tudtam ijedni. Megijedtem, mert egyből te jutottál eszembe, ahogy megsejtettem, hogy érez irántam valamit és be fogja vallani, megijedtem, mert tartottam attól, hogy erre mi ketten mehetünk rá, és mert nem éreztem magam elégnek ahhoz, hogy ne szúrjam el, részben ezért is blokkoltam le később! És azt is sajnálom, hogy ma a kávézóban is voltak gyenge pillanataim, mert akkor meg ő próbálta elhitetni velem, hogy érzéseim vannak iránta, amitől szintén megijedtem, hogy mi van, ha igaza van, mi van, ha tényleg ennyire szörnyű vagyok és ennyire nem érdemelsz meg, de azóta rájöttem, hogy nincs igaza, nekem van igazam, nekem volt igazam még évekkel ezelőtt, amikor először bevallottam magamnak, hogy te ezerszer jobb vagy, mint ő valaha is, igazam volt tavaly, amikor kimondtam neked, hogy nincs az az élethelyzet, hogy őt választanám helyetted, és most is igazam van, ha azt mondom, hogy ez azóta sem változott, és soha nem is fog. Sajnálom, ha elbizonytalanítottalak annyira, hogy ezt már ne tudd elhinni nekem, de az elmúlt napokkal, sőt, órákkal ellentétben is, én már mindenben biztos vagyok és tudom is, hogy mit érzek, ezért vagyok itt, ezért jöttem át, hogy ezeket te is tudd. Nem szeretném, hogy ragaszkodásnak minősítsd le azt, hogy szeretlek, és örökre hibáztatnám magam, ha az én gyengeségem miatt veszítelek el. De továbbra sem akarlak érzelmileg manipulálni - tettem hozzá halkan, befejezésül.
Casso lehunyt szemekkel megdörzsölte az arcát, láthatólag próbálta összeszedni magát, úgyhogy addig még egy mondatot hozzáfűztem.
- Nem kell eldöntened még, hogy mit érzel ezzel kapcsolatban.
- Bárcsak én dönthetném el, hogy mit érzek - nevette el magát feszülten.
Ezután egyikőnk se tudott mit mondani egy kis ideig, csak teltek a másodpercek csendben, egymásra se nézve, de a gondolatainktól olyan volt, mint ha meg is állt volna az idő közben.
- Akkor én szerintem lassan visszamegyek - törtem meg a csendet szinte suttogva, miközben kipillantottam az ablakon az egyre enyhülő esőre való tekintettel, illetve nem is akartam sürgetni a gondolatai elrendezésében.
Casso az ablakon kinézve biccentett egyet, majd ahogy kicsit hátrébb léptem, elindulva az ajtó felé, a hajába túrt, és utánam szólt.
- Várj, Leni - szólalt meg, mire megtorpantam az ajtótól egy lépésnyire és visszafordultam felé.
Casso odajött hozzám, alig egy lépésnyire, mire már fel kellett néznem rá, a szívem pedig egyből hevesebben kezdett verni.
- Kösz, hogy átjöttél - mondta az utolsó szónál végre rámpillantva.
- Már nem bírtam magammal - válaszoltam egy ösztönös, halvány mosolyra húzva a számat, nem is szándékosan, mire Casso is akaratlanul elmosolyodott.
A szívem dobbanása egyből emlékeztetett arra, hogy mennyire hiányzott már látni azt a gyönyörű mosolyát.
- Oké, akkor... - szólalt meg elköszönős-jelleggel.
- Akkor majd találkozunk - igazítottam meg a hajam zavartan.
- Ja - értett egyet kellemetlenül, majd egymás szemébe néztünk.
Ahogy elvesztünk egymás tekintetében, egyre inkább felerősödött közöttünk az érzés, hogy így nem akarunk elválni újra, főleg, hogy most aztán tényleg mindent kimondtunk egymásnak, ami eszünkbe jutott, ami nem kicsit volt megkönnyebbülés, szóval óvatosan, ösztönből egyszerre egymás szájára pillantottunk, majd szintén egyszerre ismét egymás szemeibe.
Casso az ajkaimra pillantva megszólalt.
- Gyűlölök veszekedni, Szöszi.
A szemeibe nézve, suttogva válaszoltam.
- Én is - suttogtam őszintén.
- Jövő héten visszamenjünk? - kérdezte a lakásunkat illetően.
- Amikor úgy érzed - néztem rá.
Casso ezt tudomásul véve biccentett egy aprót, majd a homlokomhoz nyúlva gyengéden a fülem mögé simította az egyik, picit nedves hajtincsemet.
- Hajat mostál előtte vagy ennyire megáztál ezen a tíz méteren? - kérdezte halványan elmosolyodva.
- Mindkettő. Kicsit bénáztam a kapunkkal - láttam be halkan elnevetve magam.
Casso kinézett az ablakon, hogy mennyire esik jelenleg.
- Csak egy szavadba kerül és kerítek neked egy ernyőt visszafelé.
- Nem kell, úgy is hajat szárítok otthon - mosolyogtam magamban, csak attól, hogy ránéztem.
- Oké - mosolyodott el.
Casso gyengéden megsimította az arcomat, majd a számra pillantott.
- Holnap lehet beugrok hozzátok - ígérte meg az ajkaimon tartva a tekintetét.
- Várlak - suttogtam mosolyogva.
- Akkor holnap beszélünk. Addig inkább feldolgozom még kétszer ezt a beszélgetést - röhögte el magát zavartan, mire én is halkan felnevettem.
- Én örülök, hogy megbeszéltük ezeket. És köszönöm, hogy kimondtad nekem ezeket a... dolgokat.
- Én is. Túl fontos vagy ahhoz, hogy ezt most basszuk el - közölte őszintén.
Erre egy kicsit szomorkásan, de mégis kedvesen rámosolyogtam, majd egy mély, mindent elmondó szemkontaktus után Casso egy másodperc habozást követően végül lehunyta a szemét és hozzám hajolva lassan megcsókolt.
Ahogy megéreztem a hosszú és érzelmes csókjait, kellemesen végigfutott a libabőr, majd ösztönösen lábujjhegyre emelkedve a hajába túrtam és az összes érzelmemet igyekezve átadva neki, viszonoztam a csókját, először lágyan és óvatosan, aztán egyre jobban belemélyedve.
Casso kezei a derekamra tévedtek, és annál fogva ölelt mégjobban magához, mire átöleltem a nyakát, és úgy csókolóztunk tovább.
Amikor elhajoltunk egymástól, zakatoló szívvel egymásra néztünk.
- Talán annyira mégsem sietek - vallottam be mosolyogva, mire Casso is elmosolyodott, a következő másodpercben pedig már hajoltunk is vissza egymáshoz.

Mai nap - 5/?: túl sokféle érzés volt ma bennem, így képtelen vagyok értékelni, mindenesetre tudom, hogy minden, amit mondtam neki az érzelmeimről, igaz volt. Remélem, hogy jól fognak alakulni a dolgaink.