Egy pillanat, és örökre együtt leszünk | "𝘿𝙚𝙟𝙖 𝙫𝙪..." 5. évad

36. Gátak

November 11. (szerda)
- Köny...vek - olvasta Saci hangosan, miközben egy filccel ezt a szót írta rá arra a kartondobozra, amibe már bepakoltuk a könyvespolcai tartalmának a nagy részét és lezártuk ragasztószalaggal.
Ma délután átmentem a legjobb barátnőmhöz segíteni a költözés előkészületeiben, és bár a legtöbb dolog már készen állt a pénteki költözéséhez, az utolsó simításokat is el kellett végezni.
- Olyan furi, hogy holnap fogok itt aludni utoljára úgy, hogy itt lakom - húzta fel a lábait törökülésbe Saci, miközben én előhúztam egy újabb dobozt - És még furibb, hogy Ricsivel fogok lakni utána - gondolt bele akaratlanul elvigyorodva.
- Nagyon jó lesz majd, ígérem - mosolyogtam rá.
- Biztos jófejek a szomszédok?
- Igen, nagyon kedvesek, ne aggódj. Illetve, van egy közös kert is... - meséltem, miközben kinyitottam a kartont és közösen elkezdtük behajtogatni, hogy a kartonlapokból tényleg doboz legyen - ...ahol nagyon nyugis lenni, szóval ajánlom. Amikor ott laktunk, én mindig a hintaágyra ültem, szóval azt is ajánlom.
Saci mosolyogva birizgálta a ragasztószalagot, majd kicsit hangulatot váltva megszólalt.
- Tök rossz, hogy most mégse lesztek ott.
Erre én is halkan elsóhajtottam magam, majd összeszedtem magam és ránéztem.
- Még - mosolyogtam rá.
Természetesen Saci is mindent tud a történtekről, Ákostól kezdve a szünetünkön át egészen a információimig, amiket Cassoról tudok mostanában.
- Egyébként, a lakásunk megvan még, szóval ha akarunk csinálni lányos-programokat, bármikor átmehetünk a mienkbe - ajánlottam fel.
- Ha már ti is ott fogtok lakni, akkor meg majd Cassot kicseréljük rám és tökéletes - tervezte el Saci, mire mindketten felnevettünk - Tényleg, egyébként van valami új infód róla?
- Nem nagyon - mondtam őszintén - Utoljára Napsugár terhesség-bejelentő-családi összejövetelén beszéltünk - fogalmaztam meg az eseményt a lehető legpontosabban - Ami úgy végződött, hogy szembesültem a tudattal, hogy egy kicsit se ragadt le a mi kapcsolatunknál, hanem tényleg összeszedett más lányt, vagy lányokat is. Ez öt napja volt. Mindenesetre úgy tűnik, hogy elboldogul - láttam be kellemetlenül, miközben kész lett a doboz, úgyhogy elkezdtünk pakolni bele.
- Attól, hogy úgy tűnik, nem biztos - mondta Saci.
- Élvezi az életét és feszegeti a határait - foglaltam össze Casso jelenlegi tevékenységeit egy mondatban - Bulizik, haverkodik, azt szed össze, akit akar, ezerrel sportol, önmaga legjobb verzióját próbálja elérni, gondolom, lelkileg is szedi össze magát...
- Te is nagyon sokat fejlődtél - nézett rám őszintén a szemüvege mögül.
Erre egy furcsa mosoly jelent meg az arcomon.
- Igen, de én épp ettől érzem, hogy tényleg hiányzik.
Saci lerakta a cuccokat a kezeiből és kedvesen rámnézett a nagy, zöld szemeivel.
- Te is hiányzol neki.
- Ő akart szünetet és tényleg jól megvan most - mondtam ki nagy nehezen - Mindene megvan jelenleg, amire nem feltétlenül volt lehetősége, amíg velem volt.
- Csak kezd rendbejönni, mint te is.
- És ha mindketten rendbejöttünk, megígérte, hogy megpróbáljuk megint - fejeztem be helyette, magamat is nyugtatva ezzel.
- Igen - mosolygott rám Saci.
- És ha már nem akarna mégsem visszajönni hozzám?
- Vissza fog, ne aggódj.
- Biztos? - bizonytalanodtam el.
- Tutiii - győzött meg Saci mosolyogva.
Oké, Leni, nagy levegő, nyugodj meg, csak bepánikoltál.
- Jó, hiszek neked - sóhajtottam fel az arcomat megdörzsölve.
Miután befejeztük a pakolást, picit még maradtam Sacinál, szóval épp az ágyán hasonfekve néztünk valami szépség-tippes videót, amit a legkevésbé sem vettünk komolyan, amikor Saci hirtelen leállította.
- Úúú, van egy ötletetem.
Szóval, Saci kitalálta, hogy ha már mindketten ott fogunk lakni a társasházban, néhány reggelente lehetne azt, hogy találkozunk mondjuk a kertben, vagy valamelyikünk erkélyén, reggelizünk közösen, illetveee...
- Tanuljunk meg jógázni!
Ebből az lett, hogy természetesen most akartunk profi jógássá válni, szóval előkészítettük a terepet és belevágtunk videó alapján.
Mondanom sem kell, 2-0 a jógának, mert kicsit úgy éreztem, hogy beletört a bicskánk, mindenesetre nagyon vicces volt. :)
- Erre nem számítottam - dőltem hátra a padlón kifáradtan, a kifáradás mértékébe belegondolva.
- Én se - látta be Saci, majd összenéztünk és felnevettünk.
A legjobb az egészben, hogy fekvés közben nevettünk, szóval abba se hagytuk és a nevetésünk hangján is szórakoztunk, szóval elvoltunk egy darabig ezzel. :)
- Rezeg a telefonod, nem? - hallotta meg Saci az ágyán lévő telefonom búgását.
- De, tényleg - ültem fel lendületből, majd hasra vágtam magam az ágyon, a kezembe vettem a telefonom és fogadtam a hívást - Szia Enikőőő - köszöntem mosolyogva.
- Szia Leni, hallod, gáz van.
- Mi történt? - komolyodtam meg.
- Lili végigesett egy lépcsőn, eltörte a lábát - mesélte gondterhelten - Ma műtik.
- Jézusom, szegény - hűltem el - Be lehet menni hozzá szerinted? Vagy fel lehet hívni?
Csak felhívni tudtuk, szóval miután Sacinak elmeséltem a dolgot, már csörgettük is.
Másodikra tudta csak felvenni, és sajnos akkor se tudtunk hosszan beszélni, annyit tudtunk meg, hogy egy lépcsőn esett végig.
- Ráadásul két hét múlva önkéntes programom lett volna, és így nem is fogok tudni normálisan segíteni - fakadt ki - Sőt, szerintem el se mehetek. Hülye lépcső!
- Eltört a lábad, Lili, pihenned kell - nyugtattam.
- Tudom, csak... ez most annyira megnehezít mindent - nyöszörgött - Fellépésem is lett volna. Hetek óta gyakorlok rá!
- És azt nem tudod... ülve? - próbálkozott Saci.
- De, nyilván, csak attól még sokkal rosszabb. Mondjuk nem mint ha törött lábbal lenne jobb dolgom egy idő után, mint hogy többet gyakoroljak, de attól még nem hiszem eeel!
- Sajnálom - mondtam őszintén.
Mindenesetre holnap megyünk meglátogatni a kórházba.
Tényleg sajnálom. :(
Estefelé hazaindultam Sacitól.
- Akkor holnap találkozunk - öleltem át az elköszönésünkkor - Pénteken pedig jövök segíteni reggel - tettem hozzá a költözést illetően.
- Köszi - mosolygott rám Saci, majd úgy döntött, hogy hagyja túlcsordulni az érzelmeit és vigyorogva a nyakamba borult - Te vagy a legjobb - ölelt át szorosan, mire mosolyogva visszaöleltem.
Egy biztos, Sacinak a hatására lettem sokkal-sokkal ölelősebb, ami a számos pozitív hatásai közé sorolható. :)
Miközben hazafele sétáltam, láttam egy autót az út szélén, aminek a sofőrjét épp akkor szállíttatta ki egy rendőr a kocsijából, ahogy láttam, ittas vezetésért, de nem sokat néztem, mert a sofőr észrevette, hogy figyelem őket és felém nézett, mire összerezzenve inkább elfordítottam a fejem.
Már rég elhaladtam mellettük, amikor még mindig ez volt a fejemben, és az emlékeim, amik előidéződtek bennem a témával kapcsolatban.
Egy este volt, egy alkalom, és még mindig kiráz a hideg tőle, de önmagában attól is sokszor, ha egyáltalán sötétben utazok kocsival, autópályán - bár leginkább akkor, amikor visszagondolok az érzésre, a halálfélelemre, azokra az utólag szinte nem megtörténtek tűnő percekre.
Épp ez volt a fejemben, amikor az utca másik feléről satuféket hallottam, mert valaki be akart állni egy ház elé kocsival és valaminek majdnem nekitolatott, de a satufék, majd a később hallatszódó kocsiajtó-csapódás hatására egy másik szörnyű emlék is felidéződött bennem és minden más is, ami arról eszembe jutott.
Mostanában sokat gondolkodom a múltbéli eseményeimen és igyekszem elengedni, amit el kell, de van, amihez még nem érzem magam elég erősnek, mert még ma is megborzongok, görcsölök és leszúrva érzem magam, ha rájuk gondolok, vagy ha akaratlanul jobban belemélyedek az emlékükbe.
Amíg Casso és én együtt voltunk, szinte már azt hittem, hogy kezdek túllenni rajtuk, vele sokkal kisebb tehernek éreztem ezeket az eseményeket, de az utóbbi időben néha megérzem, hogy nem, nem vagyok túl rajtuk, és a lehető legkevésbé sem engedtem el őket.
Bennem vannak még.
Egyik másodpercben a satufék, az ajtócsapódás hangja ismétlődött a fejemben, a másikban a csikorgás, a csattanás, vagy a túl gyorsan hajtó autó zúgása, miközben éreztem a bőrömön a hideg kőfalat, a kezeket rajtam, vagy a biztonsági öv fojtogatását.
Ahogy mindez eszembe jutott, az utcán, a sötétben, egyedül, képtelen voltam elhesegetni a gondolataimat, ahogy próbálkoztam, egyre inkább csak ezek körül forogtak, egyre jobban belemélyedve, minden apró részletet visszaidézve, újra átélve magamban - egy idő után ez az egész annyira elgyengített, hogy minden egyes mellettem elhaladó autótól összerezzentem egy kicsit.
Mély levegőt vettem, majd kifújtam, hogy jobb legyen, de egyre csak rosszabb lett, és nem tudom, mitől, csak annyit éreztem, hogy valami rámjött, ami átveszi felettem a kontrollt.
Már nem is mentem tovább, ha akartam volna, se tudtam volna, remegtek a végtagjaim, tehetetletlenül gyengének éreztem magam, fokozatosan egyre inkább, úgyhogy csak megálltam, igyekezve nagy levegőket venni, de szörnyen nehéznek éreztem, a szívem pedig ijesztő sebességben kezdett verni.
A fejem majd szétesett, a kezemet a szívemen tartottam, nem is tudom, miért, mint ha attól féltem volna, hogy kiesik a helyéről, a külső hangokat szinte nem is hallottam, csak a saját szívem heves dobogását, ahogy kapkodtam a levegőt.
Teljesen kicsúszott a kezemből az irányítás, meg se tudom mondani, mi történt akkor velem, vagy hogy meddig tartott, semmit nem érzékeltem magam körül.
Fel se fogtam, csak utólag tudom elmondani, hogy valamikor eközben lassított le mellettem egy autó, majd kiszállt belőle valaki.
- Leni, Szívem, jól érzed magad? - sietett oda hozzám Rilla aggódva, aki valószínűleg útközben vett észre, mivel gyakorlatilag egy utcányira voltam a házunktól, és azt se tudtam már megtenni, ő pedig éppen hazafele jöhetett.
Nem tudtam hangot kiadni magamból, azt is alig fogtam fel, hogy szólt hozzám, ő pedig nagyon hamar észrevette, hogy baj van.
Alig telt el valamennyi idő, amikor már nem az utcán voltam, hanem Rilla hazakísért, mármint hozzájuk, majd a nappaliban leültetett a kanapéra, kinyitott egy ablakot, hogy bejöjjön egy kis friss levegő, és leguggolt elém.
- Semmi baj, nézz csak rám - vett azonnal a gondjaiba, miközben megfogta a kezem - Vegyünk együtt egy nagy levegőt. Nincs semmi baj.
Lotti volt az első, aki észrevett minket.
- Jézusom, mi történt? Leni, jól vagy? - sietett oda hozzánk aggódva.
- Pánikrohama van, tudsz hozni gyorsan egy pohár vizet? - kérte meg Rilla, majd visszanézett rám - Nagy levegő - vett velem együtt, mire próbáltam alkalmazkodni.
- Roliiii! - kiáltott fel Lotti az emeletre gyorsan, miközben elsietett vízért.
- El tudod mondani, mi történt? - kérdezte Rilla kedvesen, nyugodt hangon, a kezemet fogva, mire ezerrel verő szívvel, remegve megráztam a fejem - Rendben, semmi gond. Lassan lélegezz. Nézz rám, Leni - simította meg a kezem, mire megpróbáltam teljesíteni, ahogy felfogtam - Nincsen semmi baj. Lassan - ismételte meg újra a légzésemre utalva, majd vettünk együtt még pár mély lélegzetet.
Alig érzékeltem bármit, a realitásérzetem teljesen eltűnt, a szívem dobogását olyan hangosnak éreztem, hogy szinte megsüketültem tőle, remegett a kezem, a lábam, mint ha minden lelassult és elnémult volna körülöttem.
- Kérsz inni? - nyúlt Rilla a pohár vízért, amit Lotti hozott, mire egy picit bólintottam.
Lotti leguggolt elém, az anyukája mellé, én pedig remegő kézzel elvettem a poharat, amiből mondjuk két kortynál többet nem tudtam inni, mindenesetre talán segített valamit egy pár másodpercre.
Még az Ő jelenlétét is alig éreztem meg.
Hallottam a lépcsődobogást, először lassan, majd begyorsulva, ahogy észrevett és ő is odasietett hozzám, de nem fogtam fel, csak így utólag próbálom felidézni a történteket.
- Roli, nyiss ki még egy ablakot - mondta neki Rilla egyből, mire Casso nyitott egyet, hogy jöjjön be levegő.
- Ne vigyük ki, Anya? - kérdezte Lotti, aki közben támogatóan megfogta a másik kezem.
- Kintről hoztam be - válaszolta Rilla.
- Mi volt? - hallottam meg Casso hangját.
- Pánikrohama van - válaszolta Lotti, aggódva nézve.
- Azt látom. Anya, mi volt? - kérdezte újra.
- Az utcán találtam rá, az autóút mellett - válaszolta Rilla, majd visszatért hozzám - Itt vagyunk, Leni, semmi baj, anyukád is nemsokára átjön. Nagy levegő - mondta Rilla nyugodtan, újra véve velem néhány mély lélegzetet - Lotti, szólnál neki? - kérte meg a mellette guggoló lányt, hogy hívja át Anyát.
- Persze - pattant fel Lotti.
Casso eddig csak állt mellettünk, viszont ahogy a húga elment, Rilla ránézett, úgyhogy közelebb jött hozzám és leguggolt elém.
- Meg tudod mutatni, hol érzed a legrosszabbnak? - szólt hozzám Rilla óvatosan - A mellkasod, a fejed...?
Remegve a mellkasomra raktam a kezem.
- Hozok borogatást neki, nekem az segített ilyenkor régen - mondta Rilla Cassora nézve, miközben felállt - Nyugtasd, vegyen levegőt lassan, segíts neki - sorolta fel neki az instrukciókat.
- Vágom, mit kell, Anya.
Rilla a konyhába sietett, Casso pedig gyengéden megfogta a kezem.
Alig érzékeltem valamit, de ezt megéreztem.
Casso a guggolás helyett leült mellém a kanapéra, maga felé fordítva egy kicsit, majd óvatosan az állam alá nyúlt, hogy nézzek rá.
- Itt vagyok, Szöszi, nincs gáz - szólalt meg az arcomat megsimítva, majd újra elkapta a tekintetem - Nagy levegő. Nyugi.
Vettünk egy pár közös lélegzetet, majd a mellkasomon tartott kezemet elvéve megfogta azt, gyengéden simogatva az ujjával, miközben érezte, mennyire remegek.
- Lassan, Szöszi. Lassan - mondta halkan, mire igyekeztem egy kicsit jobban kontrollálni a légzésemet, akármennyire is nem akart sikerülni - Ki akarsz menni levegőre?
Megráztam a fejem.
- Akkor élvezd ki az ittenit - mondta mosolygással a hangjában, ami olyan nyugodt volt, hogy talán már ezzel segített - Oké, ügyes vagy. Még lassabban.
Időközben Rilla visszaért hozzánk és odaadta Cassonak a hűvös, nyirkos törölközőt, amit hozott.
- A mellkasára rakd, óvatosan - mondta neki.
- Nem gáz, ha én csinálom, ugye? - kérdezte Casso tőlem ugyanazzal a nyugodt, mosolygós hangjával, amivel pontosan tudja, hogy milyen hatással van rám, miközben kicipzározta a pulcsim, majd a kezembe adta a törölközőt, és együtt a mellkasomra helyeztük.
- Lélegezz, Leni - guggolt le Rilla mellénk ismét.
Fél percen belül Anya becsengetett, úgyhogy Rilla felpattant, hogy ajtót nyisson, szóval megint ketten maradtunk Cassoval.
Ahogy a kezemet fogta, valami megmagyarázhatatlan érzés kerített hatalmába még ebben a helyzetben is, ami apránként segített egy icipicit lenyugodni, főleg, hogy bár nem ilyen intenzív pánikroham esetében, de jópárszor nyugtatott már meg életem során, így tudta, hogy mire van szükségem.
- Cas... - erőltettem ki magamból két légszomj között, ahogy képesnek éreztem magam rá, bár befejezni már nem tudtam a teljes elgyengülésem miatt.
Casso erre az arcomat megsimítva kedvesen elcsitított egy törődő "sssh" kíséretében, hogy ne erőltessem, ne rá koncentráljak, csak maradjak nyugodt és vegyek mély levegőket.
Ennek ellenére, ahogy következőre egy másodpercre egy picivel összeszedettebbek éreztem magam, elhalt hangon csak ennyit tudtam kipréselni magamból.
- Sajnálom.
Casso ekkor épp a mellkasomon igazította el a törölközőt, hogy segítsen, de erre rámpillantott.
- Mély levegő, Leni, nyugodj meg - nyugtatott tovább.
Érzelmileg teljesen elveszítettem az irányítást, betemettek, semmit nem tudtam kezelni, se a gondolataimat, se amit csinálok, így nemsokára újra szólásra nyitottam a számat, és már épp próbáltam volna meg újra szólni valamit, amikor Anya is odaért hozzám Rillával és Lottival.
Nem tudom, mennyi idő telt el, mire sikerült lenyugodnom, szépen, fokozatosan.
- Jobban érzed magad? - kérdezte Lotti aggódva.
- Talán - fújtam ki egy nagy adag levegőt teljesen elgyengülve, apránként visszazökkenve a jelenbe, visszavéve a kontrollt.
- Mi történt, Kicsim? - guggolt le hozzám Anya.
- Nem tudom, én csak... - dörzsöltem meg az arcom.
- Nem kell erőltetned, ha nem szeretnéd - mondta Rilla, mire Anya is bólogatni kezdett.
Látták rajtam, hogy nem vagyok jelenleg kész arra, hogy interjúként válaszoljak mindenre, úgyhogy csak kérdezgettek, hogy mire van szükségem, de egy pohár vízen kívül nem tudtam mondani semmi konkrétat.
Vagyis tudtam volna, de nem tettem, mert a konkrétum, aki a puszta jelenlétével is óriási segítség volt az ezt megelőző sok-sok percben, jelenleg pont ugyanolyan furán érezhette magát, mint én.
Ez az este világosította meg számomra, hogy nem akármilyen akadály előtt állok, ha önmagam és a múltam elfogadásán igyekszem, a rossz emlékeim elengedésével együtt.
Talán sokat elértem már a témában, de ez a nap ébresztett rá, hogy a legnehezebb részéhez még sokkal erősebbnek kell lennem, amire nem tudom, hogy képes leszek-e.
Vagy hogy egyedül lehetek-e képes rá egyáltalán.

Mai nap - 5/?: megijesztett a mai nap és egyszerre tanított is. Magamat félretéve, Lilit viszont tényleg sajnálom.