Egy pillanat, és örökre együtt leszünk | "𝘿𝙚𝙟𝙖 𝙫𝙪..." 5. évad

49. Nyugalom

December 4. (péntek)
Ma van pontosan két hónapja az a nap, ami felborított mindent a kapcsolatunkban, összedőlő dominósorként elsodorva minket a jelenlegi helyzetekig - ki tudja, talán néha mindent fel kell borítani ahhoz, hogy egy jobbat építhessünk fel, teljesen új alapoktól kezdve.
Ma két hónapja mentem el Cassoval a régi sportcsarnokába arra a meccsre, majd abba a házibuliba, ahol Ákos szerelmet vallott, megcsókolt, én leléptem onnan, hogy a közös lakásunk helyett Anyáéknál aludjak, Casso pedig másnap otthon hagyott a veszekedésünk után napokra.
Minden megváltozott azóta, gyökerestül, egyszerűen csak a feje tetejére álltak a dolgok, de azt hiszem, megtanultam kezelni mindezt.
Ma nem tudtam bemenni az egyetemre órákra, mert már délelőtt is a ma délután nyíló kiállításommal foglalkoztam.
Az utóbbi pár napban még az azt megelőzőknél is többet dolgoztam ezen az egészen, így mára tényleg csak az utolsó simítások maradtak.
- Készülj fel, lehet, hogy beszédet is kell mondanod - jelezte Várady.
Nagyon jól esik, hogy Várady azóta is mindenben segít, most is például, ahogy tudomást szerzett a kiállításról, abban a percben már segítő kéz is volt, hogy minden rendben menjen.
Azt hiszem, Várady azonkívül, hogy az osztályfőnököm és a rajztanárom volt, az egyik legnagyobb támogatóm és segítőm a művészi karrierem útjában, és azt mondta, hogy ameddig csak kell a segítsége, rá bármikor számíthatok.
Sokkal több, mint egy kedvenc tanár a gimiből. <3
Egyébként ekkor épp a képek előtt sétáltunk ketten, ellenőrizve, hogy mindegyik jól van-e kirakva, meg véléményezte is őket a kérésemre.
El volt ragadtatva. :)
- Nekem? - kerekedtek ki a szemeim, mire elnevette magát.
- Tied a kiállítás - emlékeztetett jókedvűen.
- És mit mondjak? - kezdtem el izgulni azonnal.
- Hogy köszönöd szépen a lehetőséget, hogy megjelentek az emberek, hogy mennyit jelent számodra ez az esemény, beszélhetsz a kiállításod témájáról is, hogy miért tartottad fontosnak, hogy megjelenítsd ezeket a témákat... csak lazán - nézett rám mosolyogva.
- Jaj nekem - nyöszörögtem a tenyerembe temetve az arcom, mire Várady szórakozottan nézett rám.
- Megoldod, ne aggódj ezen. Kik lesznek itt, akiket ismersz?
- A barátaim, például Saci, Lili és Enikő biztosan, és szerintem a szüleim is. Meg talán a nővérem is, attól függ, hogy érzi magát.
- Napsi? Mi történt vele? - érdeklődött Várady.
- Gyereket vár - mosolyogtam, mire Várady meglepődve rámnézett.
- Komolyan? - nevette el magát meglepetten - Egy éven belül házasság, gyerek, az igen. Jobban áll, mint én - jegyezte meg szórakozottan, mire én is felnevettem - Add át neki, hogy gratulálok - mondta kedvesen.
- Mindenképp - mosolyogtam.
- És, a te Vargád...? - kérdezte egy halvány mosollyal az arcán.
- Szerintem ő is itt lesz, de nem tudom pontosan.
- Ha beszédet kell mondanod, válassz ki valakit az emberek közül, és csinálj úgy, mint ha neki mondanád - tanácsolta, visszatérve a beszéd-témára.
- Vaaagy bemondom a mikrofonba, hogy ha már itt vannak, ne engem figyeljenek, hanem a festményeimet és ezzel befejezem a beszédemet - fantáziáltam, mire Várady elröhögte magát.
A kiállítás kezdete előtt még hazamentem elkészülni a délutánra.
Ettem egy pár falatot, lezuhanyoztam, összekészítettem a cuccaimat, szépen felöltöztem, megcsináltam a hajam, kisminkeltem magam, parfüm, ékszerek, minden megvolt, majd fél öt körülre visszamentem a helyszínre.
Öt órára volt kiírva a nyitás, úgyhogy addig összeszedtem magam, és az egyik padon ücsörögve átgondoltam, mit mondhatok, ha tényleg mondanom kell valamit, ami a mikrofonállványokat látva elég valószínűnek tűnt, illetve arra az esetre is kigondoltam válaszokat, ha bárki bármit megkérdezne tőlem és gyorsan kellene reagálnom rá.
Izgulós vagyok, na.
Már nem sok volt a kiállítás kezdetéig, amikor úgy döntöttem, hogy nem fog megártani, ha a mosdóban kicsit lenyugtatom magam, hogy legalább ne álljon görcsben a gyomrom az izgalomtól, úgyhogy nagy levegőt vettem, majd elindultam a folyosókon.
Épp az első sarkon fordultam be, amikor lépteket hallottam magam mögül, mire megpördültem.
Casso volt, épp akkor érkezett meg, és ahogy észrevettük egymást, elmosolyodva odajött hozzám.
Csak a látványától megnyugodtam kicsit, láthatta a szemem csillogásából, hogy elképesztően örülök most neki.
- Korán vagy - mosolyogtam rá, ahogy odalépett hozzám.
- Ja, tudom - pillantott rám - Izgulsz, mi? - mosolyodott el, ahogy megnézett.
- Nagyon - vallottam be egy megkönnyebbült nevetés kíséretében, önmagában attól, hogy észrevette és megkérdezte - De most kicsit jobb, hogy itt vagy.
Casso egy halvány mosollyal az arcán nézett rám, szavak nélkül kijelentve, hogy igen, pontosan azért van itt korábban, én pedig nem kicsit olvadtam el ettől.
- Amúgy hova indultál? - nézett mögém, a folyosóra.
- Mosdóba, hogy kicsit lenyugtassam magam. Leellenőrzöm a sminkem, a hajam, a ruhám, összeszedem a gondolataimat, megmosom a kezem... ilyesmik - soroltam - Meg iszom is egy kortyot.
- Nem hoztál inni?
- Nem, otthon hagytam a kulacsom - húztam el a szám.
- Veszek neked gyors, amíg bent vagy - mondta, utóbbinál a mosdóra gondolva.
- Dehogy is, nem akarlak ugráltatni, majd ha...
- Mit kérsz? - kérdezett rá a gödröcskéivel az arcán, félbeszakítva az udvariaskodásomat.
- Tudsz hozni egy mentes vizet? - kértem meg megadva magam.
- Oké, megyek utánad.
A mosdóban a tükörben szemezve magammal, a mosdókagylóra támaszkodva vettem jópár mély levegőt, szaggatottan kifújva őket, belemélyedve a gondolataimba.
Fogalmam sincs, hogyan ne érezzem magam majd rákényszerülve arra, hogy a festményeimmel kapcsolatban ne kelljen belemennem a személyes traumáim elmesélésébe, vagy minimum abba, hogy lelepleződjek, hogy ezek a traumák létezőek, de igyekszem jól beszélni majd.
Amikor meghallottam a mosdó előtti léptek hangját, mivel csak én voltam bent, kinyitottam az ajtaját, Casso pedig a női mosdó ajtófélfájának dőlve odaadta a vizemet.
- Köszönöm - mosolyogtam rá, majd kinyitottam a palackot és beleittam.
Ezután még folytattam a tükör előtti tevékenységeimet, önmagam igazgatását, amit Casso egy halvány mosollyal az arcán, az ajtóban nézett végig.
- Tökéletes vagy, nyugi - jegyezte meg a gödröcskéivel az arcán, miután már percek óta kényszeresen igazgattam magam, a ruhám, a hajam, a sminkem, az ékszereimet, mindent.
- Nem érzem magam annak - vallottam be őszintén, a stressztől nyöszörgős hangon.
- Szar a tükör - közölte jókedvűen, csak hogy hagyjam abba a hibáim görcsös keresgélését.
- Jelenleg úgy érzem magam a testemben, mint ha bármelyik pillanatban el tudnának engedni az ízületeim és össze tudnék hullani - fújtam ki egy nagy adag levegőt, hátrafelé körözve egyet a vállaimmal, hogy összeszedjem magam.
Kicsit tanácstalanul néztem magam a tükörben, mire Casso körülnézett a folyosón, majd fogta magát, és ellökve magát az ajtófélfától, a világ természetességével bejött hozzám a női mosdóba.
A tükörrel szemben álltam, azon keresztül nézve őt, ő pedig beállt mögém, odébb söpörte a hajamat a hátamról, szorosan a nyakam mellett előrehozva, majd magában mosolyogva gyengéden masszírozgatni kezdte a vállam, amivel egyszerre kényesztgetett, lazított el és nyugtatott meg eszméletlenül.
- Két dolog, ami gyönyörű, Szöszi, te és a festményeid, szóval jó vagy, nyugi - közölte egy apró mosollyal az arcán, miközben a vállamat és a lapockámat masszírozta, pont úgy, ahogy tudja rólam, hogy szeretni szoktam, és eszméletlenül kellemes is volt.
- Várady azt mondta, hogy lehet, hogy valamit majd mondanom kell, beszédet, vagy ilyesmi - mondta.
- Akkor majd elmondod, hogy nagyon örülsz, hogy megjelentünk, hogy sokat jelent neked ez a kiállítás és a festményeid, és hogy azért tartottad fontosnak megjeleníteni ezeket a témákat, amiket láthatunk, mert sokkal fontosabbak, mint amennyi szó esik róluk. Kábé.
- Elgyakorolhatom a szöveget? - pillantottam rá a tükrön át, mire egy másodpercre rámnézett.
- Nyugodtan, toljad.
- Oké, szóval - vettem egy nagy levegőt, ő pedig egy apró mosollyal az arcán hallgatott - Először is nagyon szépen szeretném megköszönni Önöknek, hogy eljöttek - kezdtem, de ezzel véget is ért a mondat.
- Eddig jó vagy.
- Nagyon sokat jelent nekem, hogy megmutathatom a festményeimet, amikkel olyan témákat igyekeztem megjeleníteni, amikről azt hiszem, a kelleténél kevesebb szó esik. Napjainkban. A kelleténél kevesebb szó esik napjainkban. Napjainkban a kelleténél kevesebb szó esik - fogalmaztam át - Ez hogy jobb?
- Szerintem offold a nappainkban-t - mosolygott, miközben megsimított, majd kicsit továbbhaladt a masszírozgatással.
- Legyen lelkizős része is?
- Legyen.
- Úgy érzem, a mai, rohanó világban nem mind szentelünk elég figyelmet a belső világunknak és az érzéseinknek, és sokan beleesünk abba a hibába, hogy temetjük őket, hogy a külvilág felé mutatott énünket hitelesnek érezzük.
- Na, akkor az ezutáni mondatban igazából mindegy is, hogy mit mondasz, mert az alatt úgy is mindenki ezt fogja még fejtegetni - jegyezte meg szórakozottan, mire felnevettem, majd a következő másodpercben összezuhantam mentálisan egy pillanatra.
- Nem tudok beszédet mondani!
- Full jó volt eddig, amiket mondtál, nyugi már.
- Mert csak neked mondtam - estem kétségbe.
- Akkor ne komplikáld túl, elég ha csak három mondatot mondasz, az elsőben, hogy örülsz, hogy itt vagyunk, a másodikban a festményeid témájáról, a harmadikban, meg hogy reméled, hogy jól fogjuk érezni magunkat, jó lesz, hidd el.
- Oké, hiszek neked - fújtam ki magam.
- Nyugi, tényleg - kapta el a tekintetem a tükörben, mire akaratlanul elmosolyodtam.
Egy pár pillanat összemosolygás után megkönnyebbülten felsóhajtva lehunytam a szemem.
Casso a kezeivel közben picit lejjebb haladt a lapockámtól, a hátamat és a gerincem vonalát is felélesztve kicsit.
Az érintésébe néha, most, hogy csak arra figyeltem, bele-beleremegtem belül, és annyira jó hatással volt rám, amit szerintem még ő sem tudott elképzelni.
- Életmentő vagy - mosolyogtam rá a tükrön át.
Casso egy apró mosollyal az arcán figyelmen kívül hagyta a dicséretemet, hogy úgy vegyem, hogy ez tök alap, nem kell hálálkodnom, amivel nem kicsit melengette meg a szívemet.
- Mondom a tervet - váltott témát - Meglesz a kiállításod, mindenki imádni fog, satöbbi, aztán ha vége, beülünk a kocsimba, választasz egy karácsonyi vásárt, odamegyünk és az lesz, amit akarsz. Aztán, ha már hideg van, vagy elfáradtál, mit tudom én, hazaviszlek.
- Mármint, Anyáékhoz haza?
A kérdésemre rámpillantott, majd szórakozottan visszanézett a hátamra, ahol épp masszírozgatott.
- Miért, hova vigyelek? - kérdezte egy bujkáló mosollyal az arcán.
- Haza - mosolyogtam rá.
- Meglesz, nyugi.
Amikor befejezte a masszírozásomat, megsimította a vállam, és visszahozta a hajamat a hátamra, ahogy eredetileg is volt.
- Nem lesz semmi gáz - simította meg a karomat két oldalról, olyan nyugodtan, hogy engem is erre késztetett.
- Hallgatok rád - adtam meg magam egy nagy adag levegőt kifújva, majd megfordultam a karjai közt, és ahogy szembekerültem vele, elmosolyodtam - És köszönöm.
Casso kedvesen eligazította az egyik hajtincsem, majd témát váltott.
- Nem mondom, hogy nem fogok aggódni miattad, ha megnéztem a festményeidet.
Erre a szemeibe néztem.
- Asszem vágni fogom, hogy mikből jöttek az ihletek - tette hozzá.
- Azért csináltam őket, hogy könnyebb legyen elengedni ezeket - mondtam őszintén - Miért aggódnál? - kérdeztem kedvesen elmosolyodva.
Casso elkapta a tekintetét, majd egy pár másodperc múlva zavartan beletúrt a hajába és visszanézett rám.
- Mondjuk mert amikor olyan pillanataid voltak, hogy egyáltalán előjöttek benned ezek ihletként és a festéshez kellett folyamodnod, hogy könnyebb legyen elengedni őket, ráadásul az összes itteni festményednél, minden alkalommal, amikor csináltad őket, én ezalatt mindenhol voltam, de veled fixen nem.
A szavait értelmezve hevesen verő szívvel ránéztem, ő pedig őszintén folytatta.
- Tényleg ragyogsz, Leni - nézett rám - Valahol meg kéne rohadnom, hogy csak most lépek vissza az életedbe.
- Ki sem léptél az életemből - mondtam kedvesen.
- Akkor meg pláne.
Zavartan elmosolyodtam, egy picit megrázva a fejem, hogy ne gondolja így, majd felnéztem rá.
- Sajnálom, hogy én akkor sem voltam ott neked, amikor még együtt voltunk - vallottam be őszintén, mire meglepetten nézett rám - Mélyponthoz közelítettél, sok nehézség volt már akkor is rajtad, és ahelyett, hogy támogattalak volna... tudod - hajtottam le a fejem.
- Elengedtük, nem? - nézett rám kedvesen.
- De, azt hiszem - láttam be zavartan.
- Akkor gyere ide - tárta szét a karjait, majd nyugtatóan megölelt, én pedig szorosan öleltem vissza.
**************************************
Folytatás következik!