Édenkert | ÉK-sorozat I.

PROLÓGUS

Igazán nem tartom magam olyan embernek, aki minden hirtelen ötlet miatt problémázik, de miért, miért nem lehet egyszer az életben egy nyugodt csütörtök délutánom? Illetve ha már itt tartunk, miért nekem kell a legfelelősségteljesebbnek lenni az egész családban?

Miközben ezen gondolkoztam, keservesen gyors tempóval szaladtam az öcsém óvodájához. Közben fejben nagyjából kiszámoltam, hogy még legalább húsz perc mire odaérek az ovihoz, tekintve, hogy a lakásomtól az öcsém óvodája gyalog ennyi idő, ha sietek. Autóm meg nincs, mert azért egy lakás fenntartása mellett az húzós lenne, szóval még lerövidíteni sem tudtam az utat.

Nem volt tervben, hogy én megyek ma Dannyért, viszont most hívott apa, hogy késésben van, és sehogy sem tudna odaérni négyig az ovihoz.

Késés, persze. Igazából csak valamelyik újabb ügyfelével mulatja az idejét, szokásos módon. Apa elég nagy fejes a szakmájában, vállalatok tömkelege bízza meg őt és csapatát ingatlanok eladásával. Igazi üzletember és ezt ki is használja a mindennapokban, minden téren.

Egyetemistaként megváltás, ha van egy kis szabadidőm. Irodalmat tanulok az egyetemen, mert minden vágyam, hogy egyszer majd az én írásaimat olvassák izgatottan a nők és a férfiak egyaránt. Emellett az újságírás is nagyon érdekel, szóval tökéletesen fogom tudni kamatoztatni a kíváncsi énemet egy-egy cikk megírásában, főleg ha sikerül a vágyam, és álmaim lapjánál lehetek majd újságíró.

Jessicával a gyerekkori barátnőmmel megbeszéltük, hogy beülünk kávézni az óráink után, szóval ott töltöttünk majdnem két órát. Szerencsére ugyanarra az egyetemre járunk, csak ő művészetire ment. Minden kétséget kizárva egy született tehetség a lány. Már látom lelki szemeim előtt, ahogy a galériájának megnyitóján fogok állni mellette, mint a büszke barátnő.

Sőt, Jessica már nem csak a barátnőm. Az évek alatt annyira szorossá vált a kapcsolatunk, hogy ő már több egy egyszerű barátnál, és a klisével élve mivel egészen pici korunktól ismerjük egymást, már a testvéremként tekintek rá. 

Ha egy fél órával korábban szólt volna apa, még maradtunk volna Jessel a városban, és nem kellene most kapkodnom. Hihetetlen, hogy egy gyermek élete ennyire semmit nem érő, hogy nem képes időben gondoskodni senki róla. Persze nem arról van szó, hogy nem szívesen megyek érte, de az, hogy kapkodnom kell, mert nekem nem mindegy, hogy mennyit vár a kis lélek, elég elkeserítő. Elvégre, haló, egy értelmes szülőnek az is a dolga, hogy elintézi az ilyen eseteket, normális határidőn belül. Kár, hogy a szüleim az elmúlt időkben nem veszik túlságosan komolyan a kötelességüket.

-Áh, nagyon el fogok késni, nem hiszem el. -persze, neki is négy előtt kell szólni, hamarabb nem lehetett volna. Nem mintha nem tudta volna, hogy ez lesz, hiszem túl átlagosan hatott volna, ha egy ilyen eset nem történik meg sosem a White családban. -Nem hiszem el, jesszusom.

Teljesen kiborultam, mert minden szülő időben érkezik a gyerekéért, Danny meg ott fog ülni egyedül egy padon. Ne üljön már egyedül egy négy éves sehol sem. Felrobbanok ettől az irányíthatatlan helyzettől, mégsem engedhetem meg, hogy megálljak egy pillanatra, hogy lenyugodjak, mert most minden másodperc számít. Nem szeretem, ha nem én irányítom és uralom a helyzeteket. Utálom, ha nincs beleszólásom a dolgok történésébe, és ez a mai alkalom pontosan egy ilyen helyzet legnagyobb bánatomra.

Már javában négy után jártunk, mikor még két saroknyira voltam a céltól, szóval futni kezdtem. Szerencsére nem olyan szörnyű a kondim, szóval elkezdtem gyorsabban futni, és meg sem álltam az oviig. Végül teljesen kifulladva, de odaértem négy óra tizenhatra.

Hatalmas lendülettel téptem fel az ajtót és indultam meg a folyosón, ahol az öltözködő rész van. Már tényleg elment az összes gyerek, egyedül csupán az én öcsém ült ott a padon, teljesen felöltözve. Jaj, egyedül vette át a cipőjét, vagy valamelyik óvonő segített neki? Egyáltalán melyik a rosszabb? Vagy mi van ha egy szülő? Mit gondolhatnak rólunk? Szörnyű család, arra sem képesek, hogy időben jöjjenek a gyerekért. Jó tudom, túlgondolom ezt a témát nagyon, de akkor is, lehet valóságalapja. És amilyen világot ma élünk, biztos vagyok benne, hogy volt egy-két felnõtt, akik kitárgyalták, hogy mennyire felelõtlenek White-ék. De õszintén, egyáltalán nem tudok haragudni rájuk, mert maximálisan igazuk van. Tényleg felelõtlenek a szüleink.