Édenkert | ÉK-sorozat I.

HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

Egy boldog periódus után általában sorozatosan jönnek a gondok.

Nincs tökéletes élet, nincs állandó felhőtlenség, és ha azt hisszük, hogy az emberi élet könnyű, mindig jön valami akadály, ami kacagva jelzi nekünk az állításunk tévességét. Egyedül az segíthet, ha ezeket az akadályokat jól átgondoltan lépjük át, nem pedig a legelső döntésünk szerint cselekszünk.

De ember legyen a talpán, akinek ez mindig sikerül. És bár vannak dolgok, amik szépen kiküszöbölhetőek, és pár napon belül lecsillapodnak, vannak cselekedetek, amik mindent megváltoztatnak. Még azt is, amit előtte elképzelhetetlennek hittünk.

A legelső cikkem óta, amit Yolanda közzétett, elküldte Mrs Dyer a megbeszélt három cikkemet is, és szerencsére mindhárom elnyerte a nő tetszését. Mi több, azóta már beszéltünk is, és meg kellett állapítanom, hogy tényleg nem a tündéri kedvességéről híres. Személy szerint én kifejezetten jól jártam vele, de egyáltalán nem halmozott el lírai bókokkal.

Kapkodással teli időszakon vagyunk túl. Nehezen dolgozta fel az agyam, hogy két hét, és tényleg indulunk, noha a tetteim csak abból álltak, hogy készültem a költözésre. Anyával szinte már nevetséges módon sok mindent vásároltunk, sőt, még apa is azon volt, hogy minél több időt töltsön velem.

Természetesen anya egyáltalán nem ellenezte, hogy apával közös programokban vegyek részt, viszont azt kikötötte, hogy ő maga nem akar vele egy eseményen részt venni, bármennyire is szeret engem. Igazság szerint ezt nem is bántam, mert abból úgyis probléma kerekedett volna ki, nekem pedig ígyis túlságosan tele van a fejem mindenféle fontos elintéznivalóval, na meg persze káosszal, szóval nem hiányzott még egy plusz inger.

Nem mondom azt, hogy nem fordult meg a fejemben az, hogy félek elmenni.

Lakewood az otthonom, itt élek huszonkettő éve már, szinte elképzelhetetlen, hogy egy vagy két hétnél tovább távol legyek. Itt él az összes szerettem, barátaim, és szinte biztos vagyok benne, hogy milliószor fog olyan mértékű fájdalom sebezni, hogy gyakran csak magamba fogok zuhanni. Kérdezhető tehát, hogy akkor mégis miért nem mondtam azt, hogy nem akarok menni.?

A válasz egyértelműen Nicholas.

Hittem a közös jövőnkben. Hittem abban, hogy ez az egy év egyáltalán nem fog gondot okozni a későbbi életünkben, és hogy ezzel csak még jobban megerősödik a közöttünk lévő kapcsolat. Teljes mértékig hittem a tervünkben, hittem abban, hogy amint hazaérünk, megkapom álmaim munkáját, Nicholas még tehetségesebb és sikeresebb lesz, és közösen egy ilyen kiegyensúlyozott, boldog életet élhetünk, amire mindig is vágytunk.

Vágytam az újra. Vágytam az ismeretlenre, arra, hogy mindenféle hátszél nélkül kibontakozhassak, hogy eredményes munkát végezzek, és egy olyan társ mellett éljek, akivel le akarom élni az életemet. Mert Nicholas pontosan ez a személy volt. A férfi, akivel az egész jövőmet terveztem.

Bármennyire érdekes, ahogy telt az idő, és egyre közelebb jártunk ahhoz a bizonyos júniusi héthez, amikor a repülő indult, én annál biztosabb voltam abban, hogy ez az egész, amit elterveztünk, a lehető legjobb dolog, ami történhetett velünk. Minél közelebb jártunk az induláshoz, annál jobban vágytam a pillanatra amikor elindulunk, úton egy hatalmas kaland felé.

Ostobaság talán, de kész voltam mindent magam mögött hagyni. Tényleg nevetséges, ha az ember nem ismeri az egész történetet, de mivel a saját életemről volt szó, pontosan tudtam, hogy itt csupán a magam boldogsága után indulok. Mindenféle gondolatok ellenére tudtam, hogy ez az én javamat is fogja szolgálni. Nem éreztem magam kevesebbnek, amiért Nicholas vágyai után megyünk, mert pontosan tudtam, hogy ezzel én magam is sokat fejlődhetek. A változás mindig megrémített engem. Féltem, hogy új közegben, új szituációban nem találom a helyemet, nem teljesítek olyan jól, mint ahogy azt szeretném, és kevesebb vagyok annál, mint amit oly ridegen elvárok magamtól. Mégis, a férfi jelenlétébe minden ilyen gátlás megszűnik, és csak azt érzem, hogy fejlődésre kész nő vagyok.