Édenkert | ÉK-sorozat I.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Habár eléggé rossz ötletnek tűnt, mégis úgy döntöttem csütörtökön, hogy bemegyek az egyetemre. Mivel tényleg pofátlanság lett volna, ha egymás után két napot csak úgy ellógok, meg sem fordult a fejemben, hogy otthon maradok pihenni. Nyilván utólag rájöttem, hogy butaság volt, hiszen nem pihentem még ki magam akkor eléggé, és ez meg is látszott rajtam, már ha csak a felfogóképességemet vettük alapul.
Igazán azt hittem, hogy Ava szándékozik majd valami gúnyos megjegyzést hozzám vágni, de meglepő módon mintha ő sem lett volna aznap elemében, így legalább konfliktusilag nem volt semmi problémám az egyetemen, ha már szellemileg kicsit lelakott voltam még. Végtelenül szánalmas voltam, de mint aki sosem rúgott még ki annyira a hámból, nehezen éltem meg a következő napokat.

Áldottam az eget, amiért aznap korán végeztem, mert semmi másra nem vágytam jobban, mint felmenni a lakásomba, és aludni egészen a munkáig. Mert igen, este dolgoztam.

Jessicával legalább tizenegyig fent voltunk Nicholas-nál szerda este, és beszélgettünk a tanulmányainkról, a megismerkedésünk történetéről, illetve alapvető kérdéseket tettek fel egymásnak, amik jellemzően akkor hangzanak el, mikor két idegen először beszélget. Mark és Jessica egészen jól összebarátkoztak, bár szerintem ők már ott felvették a közös vonalat, mikor minket kellett szapulniuk, így természetesnek hatott, ahogyan az est további részében is igen jól eltársalogtak.

Végül aztán én voltam az ünneprontó, aki megjegyezte, hogy ideje hazaindulnunk, mert szeretnék aludni is, ha már előtte olyan fényesen leittam magam. Igen, szépen ki is nevettek, mivel tapasztalatlan másnaposként -vagyis, nem, voltam már másnapos többször is, csak nem ennyire- nagyon nem éreztem már jól magam az éjfélhez közeledve. Sőt, egyenesen nyűgös voltam már, mire Nicholas meg is jegyezte, hogy olyan vagyok, mint a páréves gyerekek, akik mikor fáradtak, toporzékolni kezdenek. Így ez volt az a pillanat, mikor úgy döntöttem, hogy haza kell mennem, mielőtt még úgy dönt a férfi, hogy neki erre nincs szüksége.

Örültem, hogy jól alakult az este, mert nem csak, hogy Jessica is jól érezte magát a két férfivel, de Nicholas is egyre többet beszélgetett, sőt volt mikor ő maga bombázta kérdésekkel a barátnőmet. Egy sikerként könyveltem el az estét, és boldogan fogadtam, mikor távozáskor megemlítette Mark, hogy jövőhéten szerdán találkozunk az egyetemen, ugyanis mindketten ott lesznek majd aznap.

Vagyis ma.

Csütörtök este eléggé káoszkirálynő voltam, mivel még mindig nem pihentem ki magam rendesen, de megnyugtatott a tudat, hogy a bárban biztosan nem fogok semmi gúnyos megjegyzést kapni a kinézetemre, maximum pár embertől megkapom azt a klisét, hogy: "rád férne egy ital" vagy "ezt a kört inkább neked kellene most meginnod", de semmi sértőre nem számítottam. Illetve azért sem aggódtam túlságosan emiatt, mert tudtam, hogy George ott lesz, és hát... nos, George-tól mindenki tart egy kicsit. Mondanám, hogy nem kell félni tőle, mert ha ránéz az ember, csak egy csendes, szemlélődő férfit lát, de barna szemeiben ha harag lobban, akkor képesek olyan intenzitással csillogni, amit után jobb, ha elrohansz a tíz méteres körzetéből.

George Barnes a szívem egyik legkedvesebb embere volt, és ő is szeretett engem, így nekem sosem kellett tartanom ettől a nézéstől, ellenben engem is sokszor kiosztott már az évek alatt. A katonából lett orvos mindig is sokkal többet tudott a hétköznapi dolgokról, mint azt az ember hinné, hiszen csak nagyon ritkán beszélt másokkal komolyan, de ha igen, akkor mindig csodálkoztam, hogy mennyi mindent tud a világról. Ezért is vagyok hálás, hogy ő él az életemben, és apám helyett apámként okít, támogat, és kommunikál velem.

Mégis, ő volt az aki akkor este megjegyzést tett a kinézetemre, majd fejtette ki véleményét a tettemről, amit nyilvánvalóan megosztottam vele.