Édenkert | ÉK-sorozat I.

HUSZADIK FEJEZET

-Szerintem ez egy nagy őrültség. -sóhajtottam fel sokadjára az utóbbi percekben, mióta felhívott Jessica. Ritkán mondom azt, hogy rossz ötlet volt felkelnem, és ránéznem a telefonomra, mert alapvetően szeretem hasznosan tölteni a napjaimat, de most egy perc alatt legalább ötször megbántam, hogy egyáltalán felléptem bármilyen közösségi médiás részlegre ebben a rohanó, modern világban. -Nem akarom ezt. Nagyon nem.

Néha tényleg kakukktojásnak érzem magam, mert egyenes irritál a túlzott telefonhasználat, sőt, nem is igazán szeretem használni. Habár feles szabadidőkben, mikor nincs semmi program, jó szétnézni a bár retusokkal megszépített, de mostani világban, noha egyenesen gyűlölök beszélgetni a barátaimmal ott, mivel nem élünk messze egymástól, és végtelenül szörnyű lenne, ha többet beszélnénk telefonon, mint személyesen.
Tehát igen, nagyon bántam, amiért belemerültem a csoportunk beszélgetésébe, és helyette nem tanultam inkább mondjuk. És nem, nem vagyok stréber. Egyáltalán nem vagyok az.

-Pedig már a fiúk is rábólintottak. Láthattad. -utalt arra barátnőm, hogy a csoportban a fiúk már leírták, hogy szabadok holnap. -Szóval, ne nyavalyogj.

-Nem hiszem, hogy most jó lenne találkoznom Brandon-nal. Hetek óta nem beszéltünk. -nyögtem bele a telefonba, miután elképzeltem, hogy mennyire kínos lesz újra találkoznunk, pláne úgy, hogy szinte akaratunkon kívül történik ez a program. Habár ő pár kérdés után beleegyezett a holnapba, de nem gondolnám, hogy akkor is annyira opcionális ez a hirtelen találka. Vagyis, nem, tényleg remek lenne ez, ha nem lennénk annyira nyuszik ahhoz, hogy újra beszéljünk egymással. -Rémesen kellemetlen lesz.

-Nem kerülhetitek egymást örökké. Mi négyen vagyunk a csapat, nem hárman, vagy ketten. -okosított Jess, vagyis inkább csak próbált, de annyira nem tetszett az ötlet, hogy holnap kényszerből ott legyek egy olyan helyen, ahol még probléma hegyek sorakoznak, hogy nem tudott még ezzel a ténylegesen csapatépítő monológgal sem rábeszélni.

De mindketten nagyon jól tudtuk, hogy ha a lány egyszer valamit a fejébe vesz, akkor az úgy is lesz!

-Én ezt értem, de nem beszélgetünk egymással, és tele vagyunk feszültséggel is. Én nem tudom, hogy hogyan álljak hozzá, ő megsértődött, és nem is tudom... -drámaian az ágyra dőltem, csak hogy fokozzam a szenvedésem kimutatását, amit sajnálatos módon nem láthatott senki, hogy esetleg megszánjon. -Ráadásul tudod, hogy délután Nicholas-szal töltöm az időmet, tehát ha azt ott kijelenteném, csak olaj lenne a tűzre.

-Oké, hát akkor ne mondd el!

-Nem fogom eltitkolni Nicholast! -háborodtam fel, majd azzal a lendülettel felültem. -Imádom és tisztelem Brandont, de nem fogok kitalálni semmi más indokot, hogy hova megyek már olyan korán, csak mert ő úgy érez, ahogyan.

-Nem azt mondtam, hogy titkold el a nagyságos uradat, csak azt, hogy nem feltétlen kell szóba hozni. Én sem fogok Owen-ről beszélni, bármennyire is tudnék mit mesélni a fiúknak. Báár... most zavaros minden.

-Mi volt tegnap? -tudom, hogy együtt voltak tegnap, és este már nem is igazán akart semmit sem mondani, így akkor nem is nagyon akartam feszegetni a témát, de ha már ő hozta fel Owent, akkor megkérdezem. -Összekaptatok?

-Nem, nem erről van szó. De nem is tudom, megint megy a bátyjához, és nem fogunk találkozni napokig, és csak kezdem ezt unni. Eleinte nem zavart ennyire, mert csak egyszeri vagy kétszeri alkalom volt, de most már kezdem feleslegesnek érezni magamat, plusz apad a vonzalom is emiatt. Olyan gyanús ez nekem.

Említette többször a lány, hogy elég sokszor keresi a testvérét Owen, amivel egyáltalán nincs semmi probléma, hiszen én is szinte gyerekes módon kötődöm Nate-hez, de a fiú egyszerûen ilyenkor teljesen elhanyagolja Jess-t. Mármint, eltűnik a bátyjával hétvégékre, vagy napokra, és olyankor a lány alig hall felőle, ami szerintem egyáltalán nem normális. Nem mondom azt, hogy nem értem meg a helyzetét Owen-nek is, de meg tudom érteni Jessicát, hogy miért van kiborulva a sokadik alkalom után. Már ha tényleg a bátyjával találkozik. Nem akarok boszorkány lenni, de ilyenkor az ember automatikusan rosszra gondol. Vagyis, én biztosan.