Édenkert | ÉK-sorozat I.

HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Egy hajszál választott el reggel attól, hogy ne dobjam ki az ébresztőórát az ablakon, és ennek az oka csupán az volt, hogy nem az én lakásomban voltunk.
A nap még fel sem kelt igazán, bár ezt be lehetett tudni annak, hogy december van, és későn kel a nap, mégis bosszantónak találtam, hogy még huszonnegyedikén is ébresztőre kell kelnem.

Nyűgösen kapkodtam az említett tárgy felé, ami tényleg csak csapkodás volt, mert kinyitni a szemeimet nem nyitottam, ennek ellenére pillanatokon belül mégis elhallgatott a készülék.
Már-már hittem abban, hogy az égiek szántak meg, de aztán megéreztem egy kezet arcomon, amitől kirázott a hideg, és rájöttem, hogy nem az én érdemem az újbóli csend.
Egy kezet, ami egész éjszaka átölelt, ami folyamatosan az ölelésében és védelmében tartott napok óta, minden lefekvéstől kezdve reggelig. Egy kezet, ami óvatos mozdulatokkal simogatta az arcomat minden reggel és este úgy, mint most is.

-Nem hiszem el, hogy még hétvégén is ébresztőre kelsz. -bosszankodva temettem bele a fejemet a fehér párnába, és tartottam csukva a szemeimet továbbra is.

-Neked is jó reggelt, Ophelia. -mély, álomittas hangjától kirázott a hideg, és már nem bírtam tovább, kinyitottam a szemeimet, és jól megnéztem magamnak Nicholas-t, miután egy mély csókkal köszöntöttük egymást.

Habár az utóbbi napokat mindig egymásnál töltöttük, hol nálam, hol nála, még ugyanúgy zavarba ejtően különleges volt a férfi mellett ébredni. Ámulva tekintettem végig a festményeket megszégyenítően helyes arcán, az alvástól rendezetlen, és göndör haján, majd elvesztem a szemeiben. A most még mélyebben csillogó zöld szemein még az alvás utáni zavar uralkodott, és már szinte pezsdítően hatott, hogy mennyire különlegesnek mondhatom magam, amiért láthatom ezt az oldalát. Az emberek csak a kemény, és határozott férfit látják, aki mindig tökéletesen rendezett és sosem fáradt, ellenben én megtapasztalhatom és láthatom, milyen ébredés után a férfi, ugyanis ilyenkor nem uralkodik rajta semmi nehézség, feszültség, nincsenek fent a pajzsai, amivel a kemény külsőt védi. Szerencsés vagyok, amiért ezt a rejtett, valódi oldalát megismerhetem.

Elmosolyodtam, amikor felvettük a kapcsolatunk egyik vonzalomépítő szemkontaktusát, és meg sem próbáltam tettetni, hogy nem rajta gondolkodtam az imént.

-Hát jó reggelt neked is. -feleltem végül, majd odahajoltam hozzá, és mellkasára fektettem a fejemet.

-A hosszas bámulásodból arra következtetek, hogy fejben már egy regényt tudnál írni a reggeli arcomról. -ha az előző romantikus gondolataimat nem számítom bele a történetebe, ugyanolyan bunkó tudott lenni a maga módján. Sőt, minél jobban ismerem, annál inkább tud újabbnál újabb gonosz mondatokkal megajándékozni.

Szerencsére ezzel együtt szeretem.

Pláne úgy, hogy az egésznek elvette az élét az, hogy közben folyamatosan a karomat simogatta, miközben egyik lábamat átvetettem az oldalán.

-Egy regényt azért nem. -húztam el a számat, csak, hogy ne adjak neki igazat, majd felé fordultam. -Miért kell ilyen korán kelned, könyörgöm? Hiszen vasárnap van.

Játékosan meghúzott egy tincset a mellkasán elterülő fürtjeimből, amire összehúztam egy pillanatra a szemeimet. -Valaki ma is dolgozik, tudod. Ilyen a felnőttek világa.

Szavait már csak azért sem vettem magamra, mert pont ő az, aki felháborodott a korkülönbségből adódó apró konfliktusunkon, ez is csupán arra szolgált, hogy cukkoljon, amit kifejezetten szeretett művelni, főleg ha a személy, akivel szarkasztikus lehetett, az én voltam. Szerencséje volt, hogy az utóbbi napokban egyszerűen úsztam a boldogságban.