Édenkert | ÉK-sorozat I.

TIZENKETTEDIK FEJEZET

Péntek reggel a szokásos ébresztőm helyett a telefonom pittyenése ébresztett fel. Tudom, fura, de erre a hangra mindig felkelek, ellenben a telefonom ébresztőhangjával.

Fáradt, még kissé félálomban lévő tekintettel néztem rá a készülékre, és szinte elbőgtem magam mikor felfogtam, hogy még csak öt óra van. Ki keres ilyen korán engem?

Nicholas Callen: Üdv, Ophelia! A vasárnapi interjút nem tehetnénk át szombatra, ugyanúgy egy órára?

Nicholas Callen: Szép napot kívánok, Ophelia!

Az álom a lehető legtisztábban eltűnt a szemeimből, és izgatottan meredtem a képernyőre, és többször átolvastam, amit írt a férfi. Jó, igazából a szombat is jó lesz, úgyis csak este megyek dolgozni.

Még mindig különleges, hogy a teljes keresztnevemet használja, és mosolyogva olvasom, vagy hallgatom, mikor leírja vagy kimondja azt.

De vajon mióta lehet fent a férfi, hogy öt órára már tervváltozásai vannak? Én még ötkor csak a jobb vagy a bal oldalamra szoktam fordulni, nem, hogy már eseményeket szervezzek.

Pozítivan hatott, hogy nem mondta le az időpontot, csak mert a vasárnap neki nem jó, hanem áttette egy másik napra. Azért ez tényleg nagy segítség, és értékelem, hogy tervezett másik napra, nem csak hagyta, hogy akkor ebből mégse legyen semmi.

Én: Jó reggelt, Nicholas!

Én: Igen, persze, nekem megfelel a szombat is. Akkor egykor ott leszek!

Én: Önnek is szép napot!

Minimum egy vödör hideg vízhez ért fel ez a reggeli üzenet, mert utána, ha akartam volna sem lettem volna képes álomra hajtani a fejemet.

Na, rendben, akkor most már nem alszunk vissza, semmi baj. Végülis, csak még másfél óráig aludhattam volna, de nem probléma. Viszont még annyira nem éreztem magam eléggé ébernek ahhoz, hogy kimásszak a most túlságosan is kellemes takaró ölelése alól, így mint egy kisgyerek fél percenként vártam, hogy hátha megnézi, és esetleg válaszol Nicholas az üzeneteimre.

Még hozzá kellett szoknom, hogy Nicholasnak hívom, bár még magázódunk egymással. De sokkal közvetlenebb a keresztnevén hívni, mint a vezetéknevén.

Persze tudtam jól, hogy a válaszomra már nem is igazán kellene reagálnia, de picit vágytam arra, hogy írjon mégis valamit. Viszont tudtam, hogy ez így nagyon szánalmas, hogy benne vagyok a beszélgetésbe, így inkább felmentem a Royal Wings honlapjára, hogy az új cikkeket elolvassam, ha már ennyi plusz időm lett. Éppen görgettem le a cikkek között, mikor a képernyőm tetején jelzés ütötte meg a figyelmemet. Hah, győzelem.

Nicholas Callen: De legyen kedves, nem berohanni az irodába olyan drámai módon, mint múlt héten.

Fejemet ingatva forgattam meg szemeimet, hogy már ilyen korán is elemében van a férfi, de bőven vigyorogtam ahhoz, hogy zavarjon az, amit írt.

Én: Nos, ha tartja magát a megbeszélt időponthoz, akkor nem lesz probléma.

Én: Ha mégsem... Nos, akkor magára vessen.

Nicholas Callen: Mániákusan komolyan veszi a percre pontosságot?

Én: A számból vette ki a szót.

Anya mindig is a percek embere volt, és bár én annyir nem veszem komolyan, mint ő, de ha valami fontos dologról van szó, az idegesség miatt is, felettébb zavaró, ha csak egy perc késésben is vagyunk.

Őszintén megkérdeztem volna az inget, hogy hogy tetszik neki, és, hogy végül abban ment-e az ebédre, de inkább már nem személyeskedtem.

Már elkezdtem összeszerkeszteni az interjút, ami jobban lekötötte a figyelmemet, mint gondoltam volna. Meg sem fordult a fejemben a három évem alatt, hogy interjúkészítéssel szeretnék foglalkozni, de ezután határozottan kedvet kaptam. Nyilván, nem mondom azt, hogy teljes mértékig ebben látom a jövőmet, de tetszik ez az ágazat is.